(A tanító úr, Ferenc és Sárika esküvője csendesen zajlott, de a faluban mindenki tudta, hogy a történetük nem olyan egyszerű, mint amilyennek kívülről látszik. Az ünnepség utáni hetekben Sárika gömbölyödni kezdett, és néhány hónap múlva világra jött egy gyönyörű kislány.)

FERENC (miközben karjában tartja a gyermeket) Nézd, Sárika, milyen szép! A szemeidet örökölte.

SÁRA (kissé zavartan, de mosolyogva) Igen... tiszta csoda, hogy itt van velünk.

FERENC Mindig is arra vágytam, hogy apa lehessek. És most, hogy itt van ő, úgy érzem, mintha az egész életem értelmet nyert volna.

(Sára lesüti a szemét, majd kis szünet után megérinti Ferenc karját.)

SÁRA Ferenc... tudom, hogy te mindent megtennél értem és a kicsiért.

FERENC (mosolyogva) Nem kell mondanod semmit, Sárika. Tudom, mit érzel, és ez nekem elég.

(Ekkor belép a színpadra István, aki csendesen figyeli a jelenetet. Egy pillanatra találkozik a tekintete Sáráéval.)

ISTVÁN Bocsánat, hogy megzavarom a családi idillt. Csak hoztam néhány könyvet a tanító úrnak, ahogy ígértem.

FERENC Ó, köszönöm, plébános úr! (Nevetve) Bár mostanában alig van időm olvasni, de minden ajándékot nagy örömmel fogadunk.

(Átveszi a könyveket.)

FERENC István, maradj egy kicsit, ülj le!

ISTVÁN (zavartan) Köszönöm, de nem szeretnék zavarni. Csak szeretném, ha tudnák, hogy ha bármire szükségük van, mindig számíthatnak rám.

SÁRA (halkan) Köszönjük, István.

(István elindul kifelé, de a küszöbnél megáll, mintha mondani akarna valamit. Végül megrázza a fejét, és távozik. Sárika tekintete követi őt, majd visszafordul Ferenc felé, aki boldogan ringatja a gyermeket.)

SÁRA (a közönséghez fordulva) Van, amit nem lehet kimondani. Van, amit el kell rejteni mélyen a szívben, mert tudjuk, hogy a kimondott szó csak fájdalmat okozna. De mégis... a szeretet mindig megtalálja az utat, hogy ott legyen, ahol szükség van rá.

(A színpad elsötétül, miközben Ferenc és Sárika csendesen ülnek egymás mellett. Sárika ölében alszik a gyermek.)

⃰

(Éjszakai jelenet. A színpadon félhomály van. Sára és István titokban találkoznak a templom kertjében.)

SÁRA István, ezt nem folytathatjuk így tovább. Napról napra egyre nehezebb elviselni ezt az életet.

ISTVÁN Tudom, Sárika. De mit tehetünk? Én Isten szolgálója vagyok. Csak úgy hagyjam hátra a nyájamat, amelyet éveken keresztül szolgáltam?

SÁRA (eltökélten) Nem tehetünk mást. Nem élhetek tovább ebben a hazugságban. A gyermekem a legfontosabb számomra, és te is tudod, hogy ő a tiéd, István.

ISTVÁN (sóhajtva) Ha elmegyünk, mindent hátra hagyunk. A múltunkat, a gyökereinket... Mindenkit.

SÁRA Nem érdekel. Csak te és a kicsi számítotok. Új életet akarok kezdeni, távol innen.

ISTVÁN Holnap éjjel. Találkozzunk itt, amikor a harang éjfélt üt. Addig mindent előkészítek.

SÁRA (megfogja István kezét) Bízom benned. Ez az egyetlen reményem.

(A színpad elsötétül, miközben a harang zúgása hallatszik a háttérben.)