Anyu, szorítsd meg a kezem, ha hallod, amit mondok – ismételgeti egy kétségbeesett nő egy kórteremben, kómában fekvő édesanyja ágya mellett. Anyu nem válaszol, pedig talán nem öntudatlan, talán meg tudná szorítani a kezét, hiszen hallja, amit mond – csak úgy dönt, hogy nem teszi. Ők ketten sosem tudtak kommunikálni egymással, miért pont most kezdenék el?

Valahol, valamikor márpedig el kell kezdeni. Mici, a magyar-zsidó asszony, és Daisy, a lánya, aki eddigre már ízig-vérig amerikai, beszélgetni kezdenek. A lány nem tudja, hogy az anya mindent hall, az anya nem tudja, hogy a lány korábban mit hallott. Most, az öntudatlanságban, a halál küszöbén, végre megpróbálnak egymásra figyelni. Vajon igaz a mondás, hogy sosem késő?

Marianna D. Birnbaum irodalom- és kultúrtörténész, aki évtizedekig a kortárs magyar irodalom nagyköveteként tevékenykedett az Egyesült Államokban, egyszer csak úgy döntött, megírja a szülei történetét. Hogyan bántak édesanyjával az országok, az évtizedek, az emberek. Hogyan bánt vele a férje, és hogyan bánt vele ő maga.

Ez egy igaz történet. De nem csak az ő igaz története.

Számtalan 20. századi anya és lánya története, akik nem tudtak meglenni egymással, de nem akartak meglenni egymás nélkül.

Történet egy anyáról és egy anya lányáról, történet az átveszekedett évtizedekről, történet arról, hogyan hagyja el egy ország a polgárait, aztán a polgárai egy országot, történet egy egyszerűnek hitt emberi kapcsolatról, történet a múltról, történet a múlt férfijáról, férjről és apáról, történet a szeretetről, történet a történtekről.