„Egyszer egészen biztosan tudtam, hogy aznap nem fog felkelni a nap. Életem legszebb reggele...
Egyszer lenyeltem egy szúnyogot a saját véremmel együtt...
Egyszer vízbefojtottam egy Éva nevű macskát, de mindig, mindenütt, mindenki előtt letagadtam, tagadom és tagadni fogom.
Egyszer az éjszaka, mint a disznó, mint a varacskos disznó, meghíztam...
Egyszer feketére festettem a fogaim, és azóta se tartom illendőn kivillantani a fogam fehérjét, ezért, nevetéskor, íme, mutatom, mint egy kisleány, íme, mutatom, mint egy ártatlan kisleány, íme mutatom, a szám elé kapom a kezem. Egyszer, az előzőtől nem függetlenül, azt hittem, de csak egy pillanatra, tessék nekem elhinni, nem volt több néhány másodpercnél, azt hittem, én vagyok a japán abc. Hu-hú, leírhatatlanok voltak a következmények! Elmondhatatlanok. (csönd)
Nem is tudom elmondani.”

részlet a műből, a Királynő monológjából

A szerző az Urat egyszerre rajzolja meg bibliai értelmezhetőségben, ugyanakkor madáchi értelemben. De leginkább annak az önellentmondásokkal küszködő középkorú férfiembernek ábrázolja, aki az alkotás nehézségeivel vívódik, bíbelődik a teremtéssel, hangosan elmélkedik az elmúláson. Esterházy felszabadító és filozofikus iróniája, bölcs humora, játékos „társalkodó” kedve lenyűgöző nyelvezetben mutatkozik meg.