A VÁGYTENGER-ben, a performativitás, a látvány és hang együttes hatása segít felfedeznünk a vágy erotikáját. Két nő, a parton állva, a biztonságos szárazföld és a végtelen, határtalan víz találkozásánál. Ahogy megtörnek a tenger hullámai a partmenti sziklákon, a vízcseppek szinte belerobbannak a naplementébe. Elektromossággal telten, a vízcseppek visszasodródnak a nyílt tengerre. A táncosok mozdulatai és az őket kísérő vetítés interaktív szimbiózisként működnek, egymásba olvadnak, miközben egyre bennebb sodródnak a halál személyes percepciójának,  a lét mulandóságának és az élet mágnesességének szürreális világába.

“A szabad tenger, felszabadítja a lelket.” (J. W. v. Goethe)

“Kutatási területünk az az ellentmondásosság, melyben a test röghöz kötöttsége és biológiai korlátoltsága, valamint a virtuálisan végtelenített, vetített fény által létrehozott tér között feszül  - melyben a mulandóság, az időhöz kötöttség, a halál törvényszerűsége a feszültség legnagyobb forrása. Az előadás, struktúrájában részint szürreális álomképek egymásutánisága. A technikai eszközökkel megteremtett színpadi illúzió és az előadók egymásba olvadó testének, a hús és a technológiai megoldások metszéspontjában születik meg  ez a szuper-realisztikus tájkép. A befogadók, a nézők elméje, pszichéje és képe  egyé olvad. Ez a fajta színházi megközelítés nem enged távolságot tartani, megrészegít, érzéki élménnyé válik, mely túlárad, magával sodor és nem enged kívül maradni.“ (Kristóf Szabó, rendező