A kozmikus költő

Előhang egy kerekasztal beszélgetéshez

Tételek... Itt hevernek előttem számos papírlapon, szétboncolva – összerakva lege artis. Magyarázzák Sanyit, de éppannyira – tán még inkább – enmagamat, noha nem rólam szólnak. Ez a bökkenő, ördöngösen nehéz penzumot rónak rám, máris látom, nem tudok megbirkózni vele. Olyan folyamatokat kell kihüvelyeznem negyven esztendő történetéből, melyek a tudattalanban játszódtak le. Azonfelül sokrétűek voltak, merőben szubjektív élmények – tapasztalatok fonódtak össze bennük objektív ismeretekkel és fölismerésekkel. Szüleményeink, a tételek pedig szellemi – erkölcsi lényem szerves részeivé lettek. Hogyan váltak azzá? És miért kellett mindehhez Weöres Sanyi, úgyis mint társam – barátom a lét forgandóságaiban, és úgyis mint zseniális alkotó? Tetejében igen különleges, ritka fajtájú: ősköltő, mítoszalkotó, azaz képteremtő. Egy világkép megteremtője.

„Ősemlékezés szerint az ember eredetileg benne élt a világot fenntartó nagy harmóniában, teljes közösségben a természettel. Tárgya volt a rendnek, mint a növény és az állat. De sorsa az lett, hogy ki tudott lépni belőle, a természet alanyává küzdötte föl magát, s rendjét önös céljainak vetette alá. Diszharmóniát teremtett, de hogy zavart vethessen a roppan szerkezetbe: előbb fel kellett ismernie hozzá való viszonyát, átélnie a szerkezet lényegét, rendjének törvényeit. Tettének következményeként elkülönült, magára maradt, s egymagában szembe került a teremtés többi részével; a magány súlya, a hatalom terhe önvádra, a bűn tudatára ébresztette, s ezt az élményt örökítette meg a bűnbeesés mítoszaival. Élete ettől fogva visszavágyódás az elveszett, öntudatlan harmóniába. S minthogy visszalépnie, belemerülnie többé nem lehetett, újrateremteni, lemásolni igyekezett. Áldozataival a természetnek a kiszakadás által megbontott rendjét kívánta helyreállítani, jóvátenni, rítusaival a kozmosz megszegett törvényeivel utánozza, regéiben a rend nagy ősképeit idézte maga elé, misztériumaiban a paradicsom bezárult kapuit nyitogatta.” – Így láttam meg jó ég tudja hány esztendővel ezelőtt a mítoszok, ősi hitregék jelentőségét, s rendszerezve fölismeréseimet, így lettem végül magam is képlátóvá. És ez volt az oka, hogy Weöres Sanyiban tüstént megsejtettem a képteremtő ősköltőt, s már huszonkét esztendős korában második verses- kötetét méltatva, kozmikus költőnek neveztem. Hány embernek adatik ekkora öröm és szerencse? Ámde adatott egy nem kicsiny baj is. Hogy megértsük, több dolgot kell előre tudnunk. Elsősorban, mit értsünk képteremtő, képlátó képességen? Szerintem az ősihletnek azt a fajtáját, amely Sanyi honi elődei közt Vörösmartyban és Adyban erjed, s amely az ember első nagyszabású alkotásait, a regéket szülte. Ennek alaptörvénye, hogy mondanivalójuk képek alakjában jelenik meg, általuk tudják leghívebben kifejezni magukat. Ahogy a természet is képekben mutatja meg magát. A rege, a mítosz egy pszichikai állapot szülötte, vagy inkább alkaté, s azt jelenti, hogy a költő úgy teremt, úgy alkot, mint a természet: nem magyarázza, hanem képekben mutatja meg magát.

A teremtés azonban isteni képesség, költőnk potenciálisan isten. Ám minthogy a képesség csak potencia benne, világának csupán képét alkotja meg: képteremtő. Viszont nem csak isten, hanem ember is, nem léphet ki a maga korából és környezetéből. Azaz a régi mítoszköltő világképe korszerű élményként született meg benne; ugyanebből az okból a mai mítoszköltőnek (Sanyinak) a mai világképet kell ábrázolnia a maga nyelvén: lírai eszközökkel. Igen, de a huszadik század világképe, ahogyan Einstein, Planck, Heisenberg és a többiek megalkották, teljességgel ábrázolhatatlan (négydimenziós) végtelen, de nem határtalan stb. Abszurd, a szó összes értelmében képtelen, érthetetlen, és képbe nem fogható. Mítoszköltőmnek mégis ábrázolnia kell, ha igazam van. Ez a nehézség.
Részlet Várkonyi Nándor Pergő évek című Weöres Sándorról szóló könyvéből

Színházba járni – vajjon korszerű még
a film és televízió korában?
vagy csak múlthoz kapcsolódó hűség,
jelmezpróba díszlettel telt szobában?

Ó nem! Eleven szobor, eleven kép,
Amilyen nincs a masinériában!
Itt a rút köznap s itt az álmodott szép:
a színfalak közt két külön világ van.

Reméljük, mai játékunk kitár
egy részt a múltból, amely a jelennel
összekoccan,mint két tele pohár.

Itt volt s elmúlt; de éles figyelemmel
ha nézed: ez jelenünk foglalatja,
nem boldogabb a fia, mint az atyja.

(Weöres Sándor szonettje A kétfejű fenevad vígszínházbeli előadásához 1984 januárjában)

Kerekasztal beszélgetés a Weöres Sándor centenárium alkalmából
A beszélgetést vezetik: dr. Pálfi Ágnes, Szász Zsolt
Előadók: Mezey Katalin, Radnóti Zsuzsa
Felkért hozzászólók: Béres Ilona, Gemza Péter, Koltay M. Gábor, Szabó Székely Ármin 2013.március 2., szombat 14-17,15 óra között szünettel - Balett-terem