Hogy Tasnádi István nem könnyen beskatulyázható szerző, arról már a nálunk három éve szintén nagy sikerrel bemutatott Malacbefőtt előadásain meggyőződhettünk. Ízig-vérig modern (tehát a látványos „modernkedés” egész kelléktárát nagy ívben sutba vágni képes) darabjait még műfajilag meghatározni is nehéz. Áradó humora úgy nevettet, hogy közben a feltárt valóság kegyetlen hidege borzongat, gyilkos iróniája a legváratlanabb pillanatokban talál telibe.

Egyik percben korunk nyelvileg is behatárolt szürke igénytelenségével, kilátástalanságával, a mindenható pénz (vagy pénzt fialó „siker”) minden valós érték iránti közönyével, emberi sorsokat élvezettel eltipró kegyetlenségével szembesít — hogy aztán egyetlen fordulattal felemeljen. Valahová, ahonnan már csekélységnek tűnik, ami azelőtt kétségbe ejtett, ahol a valóságon túl kezdődik az emberhez méltó, élhető jövő reménye.

Hogy ez nemcsak hogy működik, de a mai magyar dráma egyik valós, lehetséges útja, azt drámáinak sikere, az utóbbi húsz év alatt elnyert díjak valóságos zuhataga bizonyítja. Kriston Géza (István István) itt már irányítja, neveli a mellé szegődött fiút (Egger Géza). Mit tenne, ha ma élne? Mármint La Mancha Cervantes művéből kilépett lovagja. És, mondjuk, nem azért kezdené szánalmas, nevetséges csetlés-botlását az álmodozást a valósággal ütköztető világban, mert a túl sok lovagregény olvasása az agyára ment. Hanem egyszerűen egy becsületes, átlagosnál műveltebb és igényesebb átlagember, aki képtelen helyzetbe került. Egy könyvtáros, aki élete megszokott kereteinek teljes szétesése után sem tudja, nem is akarja feladni mindazt, amit értéknek, értelmes életnek tart. S amikor utolsó zsák könyvét sem tudja megmenteni a megsemmisüléstől, ráadásul félig agyonverve ő kerül rendőrségi fogdába, a túlélésnek egyetlen útja marad számára nyitva: a mindenen felülemelkedni képes képzeleté. Elindul hát kalandjainak világjobbító útján az első rokonszenves ember kíséretében, aki hajlandó Sanchóként vele tartani.

Beleőrült-e Kriston Géza az őt ért kudarcok, megaláztatások sorozatába, helyzetének kilátástalanságába, vagy tudatosan menekül a Don Quijote-játékba? Tasnádi István ránk bízza a választ, az előadás úgyszintén. Hogy a „lovagot” óvni, segíteni igyekvő, mindkét lábával a földön álló Teleki Sándor miért rendeli alá magát társa erkölcsi, szellemi fölényének, s annak halála után miért veszi magára annak két reklámtáblából álló „páncélját”, egyedül indulva addigi útjukon tovább, az már egyszerűbb. Mellette élt át valamit, ami pénzért nem kapható.

Zseniális alakítások

István István (Kriston) és Egger Géza (Tököli Sándor) párosa csodálatos színészi játékkal nyújt páratlan élményt. Képzelet és valóság, tragikum és komikum egymásba átmosódó világai között néha egyetlen mozdulattal, tekintettel vezetik át biztos kézzel a nézőket. A sok pénz reményében vállalkozóvá vedlő, majd egy bankkölcsön révén mindenét elvesztő tanár öngyilkosságának megakadályozása csak félig Don Quijote-i tett, a mobiltelefonos „szellemi párbaj” megalázásaira való reagálásuk úgyszintén. Az utolsó jelenet örökszép játéka, István István, Egger Géza és Czintos József balladai tömörségű mozdulatai már egyértelműen hirdetik az erkölcsi és szellemi értékek diadalát a Szabó Patrikok látszatvilága fölött. Gaál Gyula, Péter Attila, Bándi Johanna, Laczkó Tekla, Marosszéki Tamás, Poszet Nándor ellenállhatatlan dinamikával és humorral alakítanak fejenként hat-nyolc kisebb szerepet, mintegy „berendezve” a Szabó Patrik-féle (Varga Sándor) karrierek hátterét. (...)