Előhangok „A posztmodern és a szakralitás” című szakmai beszélgetéshez

Ha fő vonalában kellene beszélnem a mai színház Achilles-sarkáról, habozás nélkül a „jelenlét-problematikáját” választanám. Hosszabb-rövidebb idő óta ugyanis úgy érezzük, legalábbis a hagyományos drámáról, hogy valamiképpen csalárd módon van csak jelen a színpadon. Mintha a cselekmény, a színészek és a díszletek nem lennének azonosak önmagukkal, de azzal a valósággal sem, amire a színpadon túlra utalnak. A két realitás, a színpad és a valóság realitása között a dráma cselekménye mintha megsemmisülne, valójában sehol se volna jelen egészen. Olyan, mint egy állítmány nélküli mondat; egyedül árnyalásokra, „jellemzésre képes”; mintha egyedül a jelzők végtelen lapályát lakná, s hiányzana belőle az állítmány, az ige vertikálisa, mely a jelenlét erejével odaszegezné a drámát a színpadra. A hagyományos dráma jelzőinek horizontálisához ezért hamis módon lopni kényszerül a játéktere megteremtésére elengedhetetlen vertikálisat. De ezt a csalást lépten-nyomon érezzük, s elég a legkisebb zavar, hogy eltörje a színpadi jelenlét mesterséges varázsát, ha időről időre egyáltalán megszülethet még ez a végképp kiüresedő varázslat.
Pilinszky János: Szakrális színház?

Arisztotelész azt mondta, hogy ami szép, annak teljesnek kell lennie, a teljesség pedig azt jelenti, hogy valaminek van kezdete, közepe és vége. Márpedig ilyen nincs. (…) Nagyon tetszik, amit Jean-Luc Godard mondott ezzel kapcsolatban, amikor a 60-as években egy nyilvános vitán egy kritikus szemrehányóan kijelentette: „De azt azért még Önnek is el kell ismernie, monsieur Godard, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe és vége“. Godard erre ezt válaszolta: „Igaza van. De nem feltétlenül ebben a sorrendben”. Miért van az, hogy a kezdet–közép–vég struktúrája ennyire meghatározza tudatunkat és képzeletünket? Honnan származik ez az alapvetően dramatikus modalitás? Az egyik lehetséges válasz erre keresztény hagyományunkban keresendő. Keresztény időkoncepciónk a kezdet, közép és a vég – teremtés, világtörténelem, utolsó ítélet – szekvenciáján alapul. Sokan meggyőzően érveltek amellett, hogy a keresztény időfelfogás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az arisztotelészi teljesség-fogalom ilyen erősen beleivódott az európai hagyományba. Ebből adódóan nehezen vesszük észre, hogy nem holmi őrült rendezők szeszélyei, hanem alapvető kulturális változások állnak a hátterében az új színházi formáknak. Olyan alapvető kérdésekről van itt szó, mint a szubjektum kérdése, fogalomalkotásunk kérdése, időkoncepciónk stb. A dráma kiutat nyújthat abból az időlabirintusból, amiben élünk. Menedéket, lezártságot, feloldást ígér az áttekinthetetlen valósággal szemben. De van remény, mert észlelésünk még akkor is biztosítja számunkra a megfelelő drámamennyiséget, ha azt a művészek már nem teszik. Vegyük példának hangérzékelésünket. Egy óra ketyegését például nem „tik-tik”-nek halljuk, hanem „tik-tak”-nak. Helyben is vagyunk: „tik” – teremtés, szünet – világtörténelem, „tak” - apokalipszis. Kimutatták, hogy tudtunkon kívül egységeket, Gestalt-okat konstruálunk. Érzékszerveink tehát valójában drámaszervek. Még a legabszurdabb, legtöredezettebb valóságban is megtaláljuk a magunk drámáit. Ne próbáljuk tehát a tegnap ideológiai modelljeit a ma művészi gyakorlatára erőltetni. Ne követeljük meg a színháztól, hogy olyannak mutassa a valóságot, ahogyan azt látni szeretjük. (…) Nem kell lemondanunk a bennünk élő drámaigény kielégítéséről, de a valóságábrázolás új lehetőségeinek kereséséről sem. Ez utóbbi lehetőséget röviden posztdramatikusnak is nevezhetjük. A posztdramatikus színház egyszerűen azt jelenti: figyelj arra, ami holnap jön! Szeretném a dolgokat John Cage nyitottságával szemlélni, aki egyszer azt mondta: „Örömmel fogadok bármit, ami jön”. („I welcome what ever comes next.”)
Hans-Thies Lehmann: A posztdramatikus színház és a tragédia hagyománya (részletek)

Posztmodern és szakralitás

A beszélgetés vezeti: Szász Zsolt

Felkért hozzászólók: dr. Pálfi Ágnes, Végh Attila, Verebes Ernő

2013.február 28., csütörtök 16 óra – Horváth Árpád Stúdiószínház