Háy János és Mucsi Zoltán már folyékonyan beszélik egymás színházi nyelvét, nem csoda, hogy közös munkáik a Szkéné legnépszerűbb előadásai közé tartoznak, gondoljunk csak a Nehézre, A halottemberre vagy A lány, aki hozott lélekből dolgozottra. A két alkotót a sikerről,  az öröklődő traumákról és a társadalmi-közéleti ügyekről is kérdezte Dézsi Fruzsina.

Több interjúban olvastam azt, hogy Háy-előadásban játszani egyáltalán nem könnyű.  Mi az, ami ebben a szövegvilágban kihívást jelent?

Háy János: A darabjaim szövegcentrikusak, az első nehézség a színésznek, hogy sokat kell tanulni. A második, hogy nem téveszthet. A dialógusok és a nagy monológok, mint ami a Nehézben van például, úgy vannak megírva, ha valahol valaki téveszt, az egész egység ritmusa, dallama, s ennek következtében persze a tartalma is összeomlik.

Mucsi Zoltán: A nehézségi fok attól is függ, hogy mekkora szerepem van. A halottember például jelentősen kisebb terhet ró rám, mint a Nehéz vagy a Hozott lélek. Nemrég játszottam pont a Nehezet, már jócskán túl vagyunk a századik előadáson, de a végén még mindig azt mondom, hogy döbbenetes, mennyire szétszed ez a szöveg. Atomjaimra. Akár sikerül, akár nem. Egyrészt a mennyisége miatt, hiszen több mint két órát kell végigbeszélnem, másrészt érzelmileg és lelkileg is rettenetesen felkavar. Persze minden előadás bír valamiféle nehézséggel, ha az ember komolyan veszi, és hát csinálni csak úgy érdemes.

János, az, hogy olyan színészek-rendezők kezébe adja a szövegét, akiket már jól ismert, akikkel dolgozott együtt korábban, megnyugvást jelent?

H.J.: Személyes okokból örülök, ha olyanok dolgoznak a darabommal, akikkel mondjuk úgy barátok is vagyunk, s nem utolsó sorban tehetséges alkotók, mint Bérczes vagy Kapa. Ha ők csinálnak meg valamit, akkor legalább párszor tudunk találkozni. A munka egy időre összeköt. De attól, hogy becsüljük egymást, egyikőnk sem lehet biztos abban, hogy ami tegnap sikerült, az holnap is sikerülni fog. Mindenesetre biztos nagyon szégyellnénk magunkat a másik előtt, ha rosszul teljesítenénk. A nyugalom, izgalom kérdése kicsit más. Én akkor vagyok feszültségben, amikor írok. Az az én felelősségem, hogy olyan szöveg legyen, ami robban. A színpadon történő események a többi alkotók felelőssége. Nagyon drukkolok, hogy jó legyen, kicsit izgulok is, de valójában ez már nem az én kompetenciám.

Az első közös munkájuk a Nehéz volt, aminek kapcsán felmerült bennem a kérdés, hogy vajon milyen távol eshet egymástól a siker és a boldogság. Mit gondolnak erről?

M.Z.: Egyáltalán nem biztos, hogy a siker és a boldogság mindig kézen fogva jár, különben nem hallanánk olyan szakmájukban elismert emberekről, akiknek a magánélete fájdalmasan keserű volt vagy esetleg tragikusan is végződött. A boldogságot talán mi magunk tudjuk megteremteni, a siker pedig sokkal megfoghatatlanabb, mert bizonyos esetekben független tud lenni a gondolkodásunktól és hozzáállásunktól. Alkotó sem azért lesz az ember, mert sikeres akar lenni, hanem azt gondolja, hogy amiről beszél, amit felvet, az felvakaró és gondolatébresztő. Azaz kivált valamit, amit aztán a néző napokig cipel magával. Aztán ha több olyan előadás megy, ami az alkotó számára fontos kérdésekkel foglalkozik, akkor valószínűleg megjön a siker is. Nekem az a siker, ha kapok munkát, mert ez azt a hitemet erősíti, hogy színvonalasan lehet velem együtt dolgozni.

H.J.: Szerintem nagyon boldogtalan emberek is tudnak nagyon sikeresek lenni. A civil hozzáállás általában, az, ha neked tapsolnak, meg híres vagy, akkor boldog vagy. Hát nem. Akkor vagy boldog, ha szeretnek és te is szeretni tudsz. Ugyanakkor a siker hozhat olyan praktikus változásokat az életedben, ami talán több lehetőséget biztosít a jó dolgok megélésére. Lesz mondjuk pénzed, megszűnik a létbizonytalanság, olyan munkát vállalsz el, amit szívesen csinálsz, elmehetsz a szerelmeddel Rómába. De ha például nincs szerelmed, baszhatod Rómát, csak arra jó, hogy még inkább érezd, mennyire elhagyatott vagy a világban.

A teljes interjú a dunszt.sk oldalon olvasható »»