Furcsa a helyzet, mert ugye én úgy kezdtem színházi pályafutásomat, hogy magam írtam a szövegeimet. Tehát korábban el sem tudtam képzelni, hogy mások szövegeivel bíbelődjek. Majd, amikor úgymond a hivatalos színházba léptem, rendkívüli tehertételt okozott, hogy akkor most hogyan kell interpretálni másnak az elképzelését. De éppen mert kicsit hályogkovácsként kerültem a színházhoz, hál’Istennek nem kötöttek tanított rendezői módszerek, és ösztönösen olyan világot próbáltam csinálni, ami az enyém, az interpretálás helyett mindig valamiféle szuverenitást kifejezni, magamévá tenni azt a szöveget. Nehéz is volt a kezdetekben olyan darabot csinálni, amivel nem úgy találkoztam, hogy nekem ahhoz kedvem lenne. Elfogadni, hogy a profizmus az azt jelenti, hogy van egy anyag és bármikor bármit meg kell tudni csinálni vele. Eleinte csak egyfajta csapásirányba próbálkoztam. Azután az ember rájön, hogy vannak olyan szakmai képességek, amelyek idővel kifejlődnek. Persze az alternatív színházakkal vagy a kortárs szövegekkel való újabb és újabb találkozás megmutatta, hogy ez sokkal inkább az enyém, mint az, ami nagyon meg van írva, tehát a klasszikus szöveg. E kettő között hányódtam. Néha nagy örömet okozott a pontos és megkonstruált darab, máskor azt éreztem, hogy gúzsba köt, és nem tudok vele mit kezdeni. Nem mintha Shakespeare-rel nem próbálkoztam volna, és nem lehetne általa is kortárs érzéseket kifejezni. Ma mégis jobban érzem a kortárs szöveget. A legutóbbi tíz évben gyakrabban jött szembe velem Tasnádi, Spiró, Hamvai, Thuróczy Kati, Egressy, mint a klasszikusok. Sok kortársat rendeztem, és ezáltal, hogy én ezeken dolgoztam, a Katona József pályázat kuratóriumába vettek, immár negyedik éve olvasom az összes pályázati anyagokat. Jó érzés, mert így nyomon tudom követni, hogy a magyar valóságban mi érdekli az írni tudókat. Milyen témák bukkannak fel, milyen stílussal próbálkoznak. Ajándék, hogy felkértek erre, mert magamtól nehezen venném rá magam, hogy kb. 80 kortárs darabot elolvassak évente.

Bevallom, hogy magamnak is félre szoktam tenni néhányat, van egy-két ilyen dugi darabom, amiket úgy tárolok, hogy hátha egyszer előveszem és megrendezem valamelyiket. Valamit közülük látok színpadon megvalósulva, és izgalmas az is, hogy én mennyi mindent nem gondoltam erről, és egy másik rendező mit látott bele. Az lenne jó, ha minél több és minél felkészültebb író írna, mert akkor a nézők elfogadnák, hogy a klasszikusok tisztelete mellett, a színház az általunk élt mindennapok játéka is, a mindenkori kortárs érzések, a mi érzéseink. Néha persze klasszikus anyagokban kell látnunk magunkat visszatükröződni, de az is nagyon izgalmas, ha a saját valóságomat látom úgy elém tárva, olyan nézőpontból, ahogyan sem az újság, semmi a napi politika által teremtett izgalmi helyzet, sem a szociológia nem tud rávilágítani – csak a művész. A művésznek olyan érzéki lehetőségei vannak, hogy elkapva engem, a darabján keresztül úgy láttassa a valóságot, ahogyan én nem lennék képes meglátni. A jó kortárs szerzők ezt elérik.
Árkosi Árpád

Katona József produkciós pályázat

2004 óta a Drámaírói Kerekasztal kezdeményezésére minden évben meghirdeti a kulturális minisztérium meghirdeti a Katona József produkciós pályázatot színházak és színpadi szerzők részére. A pályázat célja a kortárs magyar színművek színpadra kerülésének támogatása hazai és határon túli magyar színpadokon, függetlenül attól, hogy az adott művet korábban bemutatták-e vagy sem. Kortárs drámának minősül minden élő szerző magyar nyelven íródott színpadi műve. A pályázat előnyben részesíti azokat a színműveket, melyek a pályázó társulat színpadi interpretációjától függetlenül is önálló irodalmi értéket képviselnek. A Katona József pályázaton az elmúlt kilenc évben több mint 200 kortárs magyar dráma színrevitelét támogatták.