Ha Vörösmarty színháztörténész lett volna, akkor alighanem ezt kérdezi: Ment-e a színház által a világ elébb? És talán így folytatta volna: Ment, hogy minél dicsőbbek népei, Salakjok annál borzasztóbb legyen.

Az, aki egy év színházi termését tekinti át, ezt a képzelt kérdést szűkítve kell föltegye. Ment-e a színház által egy év alatt a világ elébb? Most hagyjuk, hogy az elmúlt évben a világ ment-e egyáltalán előbbre, és ne firtassuk, merre van az, nem a hátunk mögött-e véletlenül. Inkább szűkítsünk még: Ment-e a mai szerzők darabajai révén egy év alatt Magyarországon a világ előrébb? Kérem a kritikusokat és a direktorokat, ne tartsák ezt lehetetlennek! Ha 2000 éve egy poros birodalmi provinciában meg lehetett váltani a világot, mért ne lehetne Szombathely vagy Budapest, Debrecen vagy Nyíregyháza színpadán megváltani a színházat? Vagy esetleg íróasztalnál, darab fölé hajolva.

Nem egyszerűen a magyar, hanem az univerzális színházat. Hiszen bármikor folytathatjuk onnan, ahol Brook, Bergman, Stein, Wilson abbahagyták vagy épp tartanak. A kortárs szerzők is onnan folytatják, ahol Shakespeare vagy Havel abbahagyta.
A válogató(k egyike) csalódásának és lelkifurdalásának ad hangot. Mennyi minden nincs itt, aminek itt kéne lennie! Vagy azért, mert meg se rendezték, vagy mert valamiért nem tudott eljutni ide. Szervezési okokból, de meglehet, hogy éppen az én ízlésem korlátai miatt. A másik válogató helyes döntései és biztos ízlése miatt. A tévedésink és az igaságunk miatt. De szerencsére a színházban a tévedés a legtermékenyebb, és a hiba izgalmasabb lehet a hibátlanság unalmánál.

Amiatt, ami összejött, viszont egyáltalán nincs ok szégyenkezni. Intellektuális kultdarab épp úgy van itt, mint retró, gyerekelőadás épp úgy, mint zenés színház, ősbemutató épp úgy, mint sokadik utánjátszás. Úgy tűnhet, a kortárs szerzőknek helyük, jó helyük van a mai magyar színpadon. Ez azonban csak féligazság, nagyszínpadra alig-alig találtunk valamit, egyre több minden szorul az off és off-off színterekre. Az eleven kulturális élet látszatát színészek, rendezők elképesztő elszántsága és bátorsága tartja fenn. Hogy az egyre rosszabb körülmények egyre több belső energiát szabadítnak föl? Talán. Nem szabad a világvége közelének érzetét túlságosan komolyan vennünk, felfújnunk és túlreagálnunk. Legyen az csak színház. De nem szabad a fejünk fölött lebegő művészi, egzisztenciális és morális apokalipszist ignorálni se. Legyen az színház. Vörösmartyt megfordítva: Attól, hogy nem ment előrébb a világ, a színház még mehet.