Rendezői pályafutásának ismeretében az az érzésem, hogy gyakran van kedve szatirikus komédiákhoz. Jól látom?

Szinte már csak ehhez van kedvem. Hiszen a mélyebbre ásó színházi műhelymunka, amely filozofikusabb, komolyabb darabok színreviteléhez kellene, manapság ritkán adatik meg. Nem azt mondom, hogy nem hiányzik, de sokkal felületesebb, felgyorsultabb a színház is, ha úgy tetszik, folyamatosan alkalmazkodik a közönségmozgáshoz ízlésben, vágyakban, divatban. Ily módon nem akarnám erőltetni azt, ami egyébként lényemnek nagyon fontos része, és ami egy titokzatosabb, mélyebb formát igényelne. De azért nem adtam fel, hiszen ezt a szatirikus formát is lehet mélyíteni, és én inkább erre teszek mostanában kísérletet. A kabaré, a szatíra nekem jól áll, vagy ha úgy tetszik, jól állok neki. És keresem azokat a mélyítési lehetőségeket, amelyeket még elbír ez a műfaj és persze a néző.

Milyen gondolatokat ébresztett Önben Tóth-Máté Miklós darabja, amikor először olvasta?

Én szabadúszó vagyok, és amikor azt mondják, hogy erre és erre a darabra kérnek fel, vállalom, ha adottak azok a feltételek, amelyekben az érvényesen szólalhat meg. Persze hozzáteszem, hogy mivel Magyarország szinte valamennyi színházában dolgoztam már, rendszerint tudom, körülbelül milyenek az adott kondíciók, amelyek között majd meg kell valósítanom a színpadra állítást. Tóth-Máté Miklós darabja nagyszerű ötletre épül, a kibontásában pedig első olvasásra remek színházi kalandot ígért. Ez az a kaland, ami a színházban engem érdekel, műfajtól függetlenül. Tehát ha tehetséges az alapanyag – márpedig a Miklósé az –, akkor a munka során az is kiderül, mit ér, amikor a színész, a díszlet- és a jelmeztervező, valamint jómagam kezébe kerül a mű, és mindannyian nyilvánvalóan hatunk rá. E hatásokat kézben tartva mégiscsak úgy kutyulom-kavarom az egészet, hogy megmaradjon a darabban az alapvető írói szándék. De semmiképp nem tartóztatom meg magam attól, hogy ebbe a kalandba belemártsam a darabot, amely naponta próbahelyzetbe kerül, és ez azt is jelenti, hogy konkrétan próbára tesszük a szöveget. Mivel ez egy mai komédiának álcázza magát – bár a szerző korábban írta –, ezért azt kell folyamatosan megnéznünk, mit ér az adott mondat, az adott szituáció a jelen valóságában. És amennyiben visszaigazolja a bennünk létező valóságot és annak a humoros, szatirikus részét, akkor benne hagyjuk, ha nem, akkor egy kicsit tovább alakítjuk. De ez szerintem minden szöveggel így van, amit a színház „megkaparint”. Nagy kérdés persze, hogy az a tradicionális írói magatartás (és ezt eleinte Micunál is érzékeltem), hogy az én művem az szent és sérthetetlen, egyfelől jogos, másfelől nem feltétlenül termékeny a színpadi megvalósulás szempontjából. De Micut (Tóth-Máté Miklós) sikerült rávennem arra, hogy engedjen ennek a kalandnak, és higgyen abban, hogy ez a társulat velem karöltve nem torzítani akarja a darabját. Lehetőség ez számára is, hogy komédiáját megmerítse a színházban. Ő ezt el is fogadta.

Ebben Önnek van tapasztalata, mert már írt színészekkel, szerzővel együtt színpadra darabot. Hol nyúltak bele az eredeti szövegbe, és miért?

Van pár olyan szövegrészlet, amelyben olyan szavak bukkannak fel, amiket a mai magyar valóságban már szinte nem is használunk –fogalmak, intézménynevek, stb. Teszünk tehát kisebb praktikus átigazításokat. És van olyan, hogy a szituáció igazsága változott meg, mert az nem ugyanaz huszonöt évvel ezelőtt, mint most. Mondok egy példát: egy struccfarm létesítése nem ugyanazt jelentette akkoriban, mint most, amikor a földreform vagy a földpályázatok teljesen más helyzetbe hozták a falun élő embereket, akiknek a földért való harca egész más ízeket kever a történetbe. A darabban még ez nem jelent meg problémaként, ott az van, hogy gyerünk, hozzunk létre egy struccfarmot. Magyarországon jelenleg a földkérdés élére van állítva, így ez egy nagyon érzékeny pont lett e szatírán belül. Úgy fogalmaznék tehát, hogy a darabban felvetett problémákhoz való viszonyunk alapvetően megváltozott. A munkanélküliséghez való viszony, az, hogy céget alapítunk, és sok más. Ez a történet valójában egy falu közösségének egy kicsit szélhámos ötletre épülő boldogulásáról szól, amely ötletre azután ráépül egy egész gazdálkodás, valamiféle cég, amely megoldja az életüket, és a falu lakói immáron ebből a „csodából” profitálva, magasabb életszínvonalat teremtenek a maguk számára. Végső soron konkrétan ennek az egész folyamatnak a mechanizmusa is már más, mint amikor a darab íródott. Így értem a mai korra való átírását.

Mit gondol a darab tágabb értelemben vett témájáról: az emberi hiszékenységről, viselkedésről? Mi volt izgalmas az alapötletben?

Kicsit talán sommásan megfogalmazva, az írói szándék nyilván az, hogy az a „csoda”, amely szélhámosságra épül, emberi hiszékenységre, és nem a munkára, nem valós értékekre, az nem hoz semmi jót. Sok olyan problematika van benne, amely minden szatírának fontos, hiszen ezek rendszerint morális kérdéseket feszegetnek. Ezt feszegeti e darab is, és ezáltal az emberben létrejön egy választási élmény, hogy mit tennék én ebben a helyzetben, illetve az, ahogy mások tesznek, mennyire komikus vagy mennyire elítélendő. A szatíra az mégiscsak egy szembesítő választás. Szembesít a valóságérzékenységemmel, de azzal is, hogy morálisan én az adott kérdésben hogyan foglalok állást. És ez a komédia talán arra akarja ösztönözni az embert, hogy ne a csodát várja, mert ezek sokszor csak átmenetiek, és másnaposan ébredünk, mihelyt elmúlnak. Ennyi a tulajdonképpeni „üzenete”.

Milyen nehézséget okozott, hogy színpadi formát találjon hozzá?

Nehéz kérdés, mert bevallottan a szerzőnek komédiája még nem került színpadra. Ilyen értelemben ősbemutató, nem kipróbált az anyag. Ami nyilván a szerzőt is még kíváncsibbá teszi, még izgatottabban várja, hogy mi lesz belőle. Alapvetően nincs kipróbálva, milyen fogásokat lehet találni rajta. Meddig bírja el, teszem azt, az abszurditás fokát. Magyarul, hogy reálisan végig bonyolítható-e a cselekmény. Mivel itt már maga az alaphelyzet is abszurd ötlet, az abszurd színjáték hatáselemeit is belevisszük, de kérdés, hogy az abszurditás fokozását, amely a képtelenség képtelensége már, azt bírja-e az anyag, és színjátékban mi ezt kövessük-e, vagy inkább a realizmusban valamennyire megmaradva, a hihetőségi tartományát próbálgassuk. Minthogy ez alapvetően mégis egy népszínmű, valójában nem szabad olyan abszurditásig elvinni, amely már az érthetőségét is veszélyezteti. Színházilag próbálkozom benne ilyen hatásokkal, de nem tudom még, hogy meddig lehet feszíteni ezt az alapkeretet. Hol bohózati elemek vannak benne, hol klasszikus, szatirikus elemek, hol helyzetkomikumok, hol verbális poén. Azt az érzékeny mezsgyét kell tehát végig megtalálni a játékban, ahol még nem ugrik ki úgy a saját medréből, hogy a néző azt mondhassa, már nem érdekel az egész, mert egyik medret sem kínálja nekem, hanem hullámzóan, különböző műfaji keveredésekkel próbálja eladni magát. Ez nehéz kérdés. Ha ezt a darabot más színházak, más társulatok is megcsinálják majd, akkor fogja elnyerni fokról fokra a formáját. Főleg komédiáknál és szatíráknál több év után lehet azt mondani, hogy kb. ez a játékstílus a neki megfelelő. Egy tragédiánál vagy egy történelmi darabnál a leírt műhöz való ragaszkodás, annak a megjelenítési formája sokkal egyszerűbben kibontható, mert nincs arra ítélve, hogy folyamatosan az én valóságérzékemet mérje be. Könnyen lehet, hogy félév múlva már nem érvényes az a kabaré vagy komédia, amit most csinál az ember, mert már nem olyanok a viszonyok. Vannak persze olyan szerzők, amelyek érvényesek maradnak, amelyek filozofikusabb, erősebb tartományú szöveget alkotnak. Egy Cocteau-nak a szatírája évszázadokat elvisel, és vannak olyan művek, amelyek nem biztos, hogy kiállják az idők próbáját. Lehet, hogy ez a darab kiállja, én ezt most nem tudhatom.
Az lenne jó, ha minél több és minél felkészültebb író írna, mert akkor a nézők elfogadnák, hogy a klasszikusok tisztelete mellett, a színház az általunk élt mindennapok játéka is, a mindenkori kortárs érzések, a mi érzéseink. Néha persze klasszikus anyagokban kell látnunk magunkat visszatükröződni, de az is nagyon izgalmas, ha a saját valóságomat látom úgy elém tárva, olyan nézőpontból, ahogyan sem az újság, semmi a napi politika által teremtett izgalmi helyzet, sem a szociológia nem tud rávilágítani – csak a művész. A művésznek olyan érzéki lehetőségei vannak, hogy elkapva engem, a darabján keresztül úgy láttassa a valóságot, ahogyan én nem lennék képes meglátni. A jó kortárs szerzők ezt elérik. Ha ezzel a darabbal sikerül egy ilyen szatirikus tükröt tartani a mostani valóságunknak, akkor mi is elértük a célunkat.