„Éppen abban gyönyörködtem, hogyan vált át a kobalt ultramarinra. A tengerészkapitány is megdicsérte ezt az átmenetet. Egyszer elmesélte, hogy az alkony liláját és a hajnal ultramarinját a legnehezebb elviselni a nyílt tengeren is. A kánikula és az éj letaglóz, de az alkony lilája és a hajnal ultramarinja gyökerestül kitépi a szívedet…

Mondom én, hogy mégiscsak a mennyországba repültünk. Rettegtem, nehezebb lesz, vagy elvétjük és a pokolban érünk földet. Vagy a kettő közé szorulunk, attól rettegtem legjobban: a kettő közé szorulunk a koszos semmibe…

Tudtam, hogy valahol léteznek ilyen viaszosan csillogó testek…”

Lassan, csikorogva széthúzódik a nehéz, vörös függyöny. Lehullott vakolatú téglafal. Az ablakokban muskátli. Abban a pillanatban, amikor elfogy a közönség türelme: az egész fal kidől, szinte rá a közönségre. Amilyen hirtelen hangzik fel a nagy robaj, olyan hirtelen hal el. Ahogy a por elül, s a szem megszokja a félhomályt, két nagy szoba sejlik fel.

Az utcai téglafal valós, a benti válaszfal kulisszaszerű.

Jobbról nagy fehér családi ágyban trónoló idős hölgy. Fején törülközőből turbán. Kezében egy ráma nélküli olajfestmény. A fal, a falak leomlásának pillanatában, az ütéstől repült a kezébe a kép. Saját festménye.

Csak most kezdjük megérteni, hogy valójában mi is történt. A bal oldali szobába belefutott egy pótkocsis kamion. A kamion lópatkókkal teleaggatott orra egészen a színpad széléig nyomul. Az egyik hatalmas kerék kilyukadt, süvít belőle a levegő. Majd lassan elcsendesedik minden. A falusi hajnal édes neszei. Csak a másik kerék forog a levegőben.

Tolnai Ottó: Könyökkanyar