Hajdu Szabolcs gondolatai a készülő előadásról:

„Megpróbálunk magunkról beszélni. A vágyainkról, a kételyeinkről, a szorongásainkról. A hétköznapjainkról, a családról, a gyerekekről, a szüleinkről. Talán ha magunkról beszélünk, sok mindenki másról is beszélünk. Nem vagyunk különlegesek. A problémáink hasonlóak. A dolgok itt vannak körülöttünk csak meg kell ragadni őket, és elmesélni valahogy. Filmen vagy levélben, buszmegállóban vagy telefonon mindegy. Most színházban. Hagyjuk a formaságokat, csak beszéljünk, mondjuk el, amíg tudjuk, amíg lehet. Adjunk hírt egymásnak, egymásról."

Részlet a műből:

"Szegény Ernella! Csak az az egy vágya van, hogy valaki szeresse, valaki érdeklődjön iránta. Valahogy úgy alakult az élete, hogy nem leli örömét abban, amit csinál. Kívülről vár valami megoldást, de az ő életét rajta kívül senki sem tudja megoldani. A múltkor itt volt nálunk a férjével. Van egy tíz éves kislányuk. Az éjszaka közepén állítottak be, külföldről jöttek hirtelen haza. Egy évig kinn dolgoztak Skóciában. Hirtelen felindulásból mentek ki, most hirtelen felindulásból jöttek vissza. Soha nem volt valami nagy összhang köztünk, de ők ezt nem érzik. Valamiért szeretnek nálunk lenni. Azt hiszem semmiben sem értünk egyet, ami a világ dolgait illeti. Rossz nézni, ahogy a gyerekkel bánnak. Folyamatosan panaszkodik, hogy milyen keserves gyerekkora volt, mégis ugyanúgy csinál mindent, ahogy a szüleink. Nekem azt hiszem ehhez képest sikerült továbblépnem. Például még egyszer sem vertem meg Brúnót, pedig nagyon kemény gyerek."