A 80-as évek elején (1984-ben) keletkezett darabjában Heiner Müller az akkori világpolitika eseményeit szőtte bele brutális kommentárok formájában Shakespeare e korai művébe, amelyik nem véletlenül lett olyan népszerű maga is abban az időben. A 80-as években kezdett felborulni a második világháború utáni konszenzus. Ma is egy ilyen konszenzus-felbomlás tanúi vagyunk. Shakespeare Titus Andronicusa az indokolatlannak és motiválatlannak tűnő különös kegyetlenség, vérbosszú, kannibalizmus pogány és római stílusú keverékét az Erzsébet-kor uralmi viszonyaival hozza összefüggésbe. A XX. századi változatban a jelentős hatást nem a finom elemzéssel éri el Heiner Müller, hanem annak a következetlen, harsány, öncélú politikacsinálásnak az ábrázolásával, amelyik nincs tekintettel magánérzelmekre és nem finomkodik, ragadozóként tör céljára. Heiner Müller nem véleményez, hanem felmutat, nagyszabású tablót fest, amelyben egyik oldal sem képviseli azokat az örök eszményeket, amelyeket az emberiség néha közösnek hisz. A minket körülvevő mai világ, az emberek csalódottsága, a növekvő szegénység mintha újra hasonló testvérháborúk felé terelné az időnként mégis civilizáltnak tűnő emberi érintkezési formákat. „67 százalék Shakespeare, 33 százalék Heiner Müller”, így hirdette az egyik színház Heiner Müller darabját – de nem a százalékok számítanak, hiszen Heiner Müller azon XX. századi írók egyike, akik képesek a nagy shakespeare-i mítoszokat (és a Hamlet is idetartozik, amelyhez éppen Heiner Müller írta az egyik legérvényesebb újraértelmezést) korunkra szabva újrateremteni. A magyarországi bemutató igazi revelációnak ígérkezik.