Jon Fossét Ibsen után a második, nemzetközi viszonylatban is jelentős norvég drámaíróként tartják számon. Darabjaiban mind a cselekmény, mind a dráma nyelve a minimalizmus kihívását hordozza magában. Az egyszerűség azonban nem sekélyességet
jelent; Fosse darabjai többet sejtetnek, mint amenynyit elárulnak.
Az „Anya és gyermeke” bizonyos szempontból kivételt képez a Fosse-darabok sorában. Az anya alakja itt ugyanis inkább negatív fényben jelenik meg. Önzése egy teljesítményorientált társadalom összefüggésében válik érthetővé. A darab izgalmát a két szereplő erőviszonyának átrendeződése adja. Anya és fia találkozása felszínes látogatásból a terhelő múlttal való leszámolássá alakul.”