Az északi mitológiában a Ragnarök az „istenek alkonya”, vagy egyszerűen a régi világ vége és egy új kezdete. Előadásunk címe azonban az egyetlen közvetlen utalás a mitológiára. Úgy éreztük, ez egy további értelmezési réteget nyithat meg a nézők számára, miközben vonzott bennünket a kifejezés nyers, egyértelmű jelentése is. Az előadás egy új világ történetét meséli el. Ennek mentén az emberi lét összetettségét vizsgáljuk: az emberi kapcsolatok kérdéseit, az önmagunkhoz fűződő viszonyt, valamint a társadalom képét – meghatározott szerepek és hierarchiák nélkül.

A liminalitás fogalmával dolgozunk, az „átmenetiség” állapotára összpontosítva, amely a beavatási rítusok központi szakaszának meghatározó pillanata. Ez az a tér, ahol már nem vagyunk azok, akik voltunk, de még nem váltunk azzá, amivé leszünk. Kétértelmű, bizonytalan, átmeneti létállapot. Azt szerettük volna, hogy maga az előadás is ilyen térré váljon: egy megbillent, felbomló, torz és nyugtalanító helyzetté, amely nem rendelődik alá semmiféle rendnek, és amelyet egyfajta homályos feszültség és diszkomfort hat át.

Minden színésznek saját története van, és saját utat választ, amelyet az előadás során végigjár. Ezek az utak időnként keresztezik egymást, és kapcsolódások jönnek létre. Számunkra fontos volt hangsúlyozni azt a különös magányt, elkülönültséget, amely még a találkozások és érintkezések pillanataiban is jelen van. Inkább annak a sajátos performatív állapotnak a megtalálása érdekelt bennünket, amelyben figyelmesen tudunk hallgatni önmagunkra – és ebben az érzékeny, éber figyelemben valóban meghallhatjuk a másikat is.

 Az előadás stroboszkópfényeket, füstölőpálcákat és kis gyertyákat tartalmaz.