Minden egyes kultúrának megvannak a maga klasszikus alakjai, hősei, történetek. És ezek a sokszor évszázadokig alakuló, mégis változatlan alakok, hősök, történetek a sokéves tapasztalat szerint elemi, zsigeri hatást tudnak tenni hallgatóikra, nézőikre mindenféle külön erőfeszítés, effekt vagy hatásfokozó eszköz segítsége nélkül. Ezeket a klasszikus alakokat, hősöket, történeteket rendszerint a néphagyomány őrzi meg a legstabilabban. Ennek köszönhető, hogy a népmesék, melyek rendszerint évszázadok alatt egymásra rakódott, sokszoros metaforikus jelentéssel bíró cselekménypaneleket használnak, s rendeznek sajátos sorba, úgy hatnak a nyitott nézőre, ahogy semmi más: az értelem mellett a lélekhez is szólnak, s generációkat kapcsolnak össze valamilyen közvetítő közeg segítségével. S miért is ne lehetne ez a közvetítő közeg éppen egy színházi előadás?

Magyar népmesekincsünk egyik legismertebb és legnépszerűbb darabja: A csillagszemű juhász. Bár a történet első látásra talán távolinak, megfoghatatlannak tűnik a 21. század színházi nézője számára – hiszen hol találkozunk manapság juhászokkal, pláne csillagszeműekkel? –, mégis rendkívül kortárs problémát feszeget: a hatalom mibenlétét, indokait és lehetőségeit vizsgálja, mindenféle politizálás nélkül – rendkívül átélhető helyzetet teremt a Budapest Bábszínház jelen produkciójának célközönsége, a kisiskolás korosztály számára. Teszi ezt elsősorban azzal, hogy alaphelyzetéről minden gyereknek napi tapasztalata van. Ez a tapasztalt pedig a hatalomnak való megfelelés, az engedelmesség kényszere: a sok „tedd ezt, tedd azt”-ra felnőttként az érvünk sok esetben annyi csupán, hogy: „mert én azt mondtam”. Ugyanígy a mesebeli király is csupán saját hatalmi pozícióját tudja felhozni válaszul a csillagszemű juhász tulajdonképpen jogos kérdésére: miért is kellene rögtön haptákba állni, ha az uralkodó tüsszent.