Mi – ez idő szerint – nem tudjuk és nem akarjuk megérteni őt – írta Ady Endre Lev Tolsztojról. – Kegyetlenségét, fanatizmusát, nagyságát megszédülve szemléljük, de igazai nem a mi igazaink. Nem is igen lesznek azok soha. Szláv ő nekünk nagyon, kegyetlen, öldöklő szláv, és mi ennyi kegyetlenség láttán elvesztjük a kedvünk a mennyországhoz is.

A sötétség hatalma 1902-es nagyváradi bemutatója után vetette papírra e sorokat a kritikuselőd. Ekkoriban mi még a népszínműveknél, valamint az akadémikus Herczeg Ferenc Pogányok című történelmi tragédiájánál és az induló Molnár Ferenc A doktor úr című vígjátékánál tartottunk. Bródy Sándor viszont épp írta már a naturalizmus bukásra ítélt beköszöntőjét, A dadát. Tolsztoj a nagyregények után fogott hozzá a színművekhez. Talán mert úgy vélte, hogy a regény mint olyan elavult, és erősödő drámaiságú mondanivalójának keresett új művészi formát. És talán mert remélte, hogy gondolatait a színház olyanok számára is közvetítheti, akik olvasni nem olvasnák őt. A sötétség hatalma születésébe esetleg belejátszhatott az író- és levelezőtárs, Nyikolaj Leszkov Kisvárosi Lady Macbeth című kisregénye is, amely 1865-ben született. De alapjában véve egy bírósági ügy adta az alapanyagot Tolsztojnak: egy béreslegény, aki megölte mostohalánya csecsemőjét, majd férjhez adta a nőt. Az 1886-ban elkészült A sötétség hatalma annyiban nem váltotta be a szerző elképzelését, hogy évekig nem engedték színpadra, és csak 1895-ben jutott közönség elé.

Visszatérve még a fenti kezdő sorokhoz, nem biztos, hogy Adynak ez a próféciája is bevált. Mert ahogy A sötétség hatalma ma Budaörsön kinéz, Tolsztoj morális pátosza – ez a kifejezés a drámákat korábban lefordító Németh Lászlótól származik –, valláserkölcsi célzatossága lefoszladozni látszik, és maradt az igaz, ami igaz. És az a miénk is. Ezt igen erőteljesen érzékelteti Alföldi Róbert rendezése, amely egyszerű, szikár és szenvedélyes módon eleveníti meg az emberi nyomorúságból kinövő rettenetes történetet.

Segíti a hathatós találkozást Tolsztoj művével az új fordítás is, Radnai Annamária munkája. A már említett Németh László korábbi magyarítása helyett megfrissült szöveg áll rendelkezésre.

Ami eddig nyüglődhetekvolt, az robotolok lett, piszkálkodsz helyett lebarmolsz, súgsz-búgsz helyett hetyegsz, mátuska helyett anyuskám, vinne el az ördög helyett köpök rá, és még hosszan sorolhatnám a példákat. A textus egyszerűsödött kicsit, és kortalanná formálódik a szájakban. Akim, az istenfélő parasztember például megszabadult nyelvi jellemzésének számolatlan „izé”-jétől, s a mesterkéltnek kevésbé ható mármint, szóvalés ugye töltelékszavakat használja. Akimot Ilyés Róbert játssza a budaörsi előadásban, és kifejezetten jó őt ezúttal nem heves, drámázós férfiszerepben találni, hanem testtartásában is alázatos, halk, tutyimutyinak tetsző alaknak látni. Ugyanakkor mégiscsak ő a legszilárdabb ember itt, pusztán attól, hogy hite van és abból fakadó irányzéka. A szöveg legfontosabb szavának egyébként a „hogy’?!” bizonyul, nemegyszer ide lyukadnak ki a súlyos gondjaikra megoldást nem tudó, feldúlt hőseink: kiáltják-kérdezik tanácstalanul, hogy hát „Hogy’?!”

A játéktéren gazdagon burjánzik a nem-jómód számos ismerős tárgyi jele: a narancssárga műanyag kenyértartótól a legkülönbözőbb formájú és magasságú asztalokból összetolt lakodalmi hosszúasztalig. Jellemzően finom, halványan ironikus pillanat, amikor Balsai Móni mint háziasszony „Begyújtom a szamovárt” kijelentése közben a szamovár elektromos zsinórjának villásdugójával játszadozik.

Az előadás minőségének záloga a színészcsapat egységesen erős munkája. Bregyán Péter Pjotr gazdája olyan férfinak látszik, aki egykor sötétre festette a haját a fiatal felesége miatt, de most már az ősz borostája sem érdekli. A darab e meghúzott formájában nemigen ad teret annak, hogy megértsük, ez az ember miért ilyen rémesen mogorva és halálba vágyó. Hiszen láthatólag van vagy volt érdemi kapcsolata tízéves kislányával, akit a gyermek Palugyai Sári játszik meglepő érettséggel, természetességgel, érzelemgazdagon. A főszerepet a jó kiállású, görögös arcélű színinövendék, Brasch Bence adja avval a modernnek tetsző habitussal, amelyet kifelé megélt erős pózok jellemeznek, miközben belül teljes a bizonytalanság. Székely B. Miklós a második részben bejön kifordított katonakabátban, és hozza magával a szűk lét levegőjét, a végigszolgált élet mélyre vésett mintázatát az arcán és az emberismeretet a szemében.

A Budaörsi Latinovits Színház szépen formálódó társulatának színésznőgárdáját pompásan kiegészíti Balsai Móni. Nincs a színésznőkön smink, kendőzetlenek falusi fejkendőkben. Balsai Móni alkati finomsága hibátlanul olvad össze az aggálytalan, egyben gyáva asszony nyers kíméletlenségével és a balsorsa fölötti megadó gyötrődéssel. Spolarics Andrea vezérszólamot visz Matrjona néni szerepében. Anyafigurája alázatos, simulékony gátlástalanságával kijelöli a cselekmény vonalát. Ő az, aki felbujt, buzdít, támogat, segít, és ahhoz is épp elég ügyes, hogy a felelősség elől bármikor elugorjon. Spolarics alakításának mélyéből felsejlik, hogy a kiszolgáltatottság és a kilátástalanság a poklot szabadíthatja el az emberben. Nagy lelki utat jár be a sántára formált mostohalány, akit a különleges tehetségű, szomorúbohóc-arcú Bohoczki Sára játszik megrendítő, néma könnyzuhataggal a gyónás perceiben. Páder Petrának az elhagyott szerető, Marinka néhány megszenvedett pillanatát köszönhetjük.