A nagy Romulus egy újabb fordulat a Budaörsi Latinovits Színház bemutatóinak a sorában. Abba ugyan tökéletesen beleillik, amit Frigyesi András 2013-ban igazgatóvá történő kinevezésekor nyilatkozott, miszerint nem „játékszínt”, igénytelen szórakoztatást akar, hanem valódi teátrumot, de ez most mégis megint más, mint az eddigiek. Az első évadban voltak jobb és inkább rosszabb próbálkozások saját szerzőkkel, kevésbé ismert szerzők még kevésbé ismert műveinek az előásásával. A második évadban ezzel szemben csontig lerágott darabokat (lásd Rómeó és Júlia vagy János vitéz) sikerült eddig színre vinni, de korszerű, fiatalos lendületű, egyedi felfogásban. A nagy Romulus, annak ellenére, hogy Friedrich Dürrenmatt 1950-ben, huszonkilenc évesen írta, mégis ismét olyan, ahol maga a történet is ismeretlen lehet a nézők többsége előtt.

A budaörsi előadásban Polgár Csaba rendező munkatársaival (a színlap szerint fordító Fáy Árpád) alaposan átdolgozta az eredeti szöveget. Kihúzott és hozzáírt, no meg átfogalmazta az ismert fordításokat. Gondolhatnánk azért, hogy így küldjön fricskákat az aktuálpolitikának. Ám ha az arra kihegyezett fülekkel ülő néző egyszer-egyszer fel is fedezhet némi párhuzamot a mai magyarországi kormányzás és a nagy császár illetve az őt körülvevők párbeszéde között, hát a következő mondat már nem illik bele. Vagyis a rendező tényleg komolyan gondolhatta, amit a bemutató előtt nyilatkozott, hogy a napi politikával nem foglalkozik az előadás. Mivel igen? Amivel maga az eredeti mű: a világtörténelem alakulásának a mozgatóit és az értelmét keresi és megpróbálja felvillantani az összefüggéseket. Egyebek között arra keresi a választ, hogy egyetlen ember, ha az éppen az uralkodó, milyen hatással lehet az országára. A nagy Romulus, a Római birodalom utolsó, egyébként nem létező (innen a történelmietlen történelmi komédia, mint műfaji meghatározás) utolsó császára látszólag nem tesz semmit, amikor jelentik neki, hogy jönnek a germánok és átveszik tőle a hatalmat. Naphosszat henyél egy nyugágyban és a nagy császárokról elnevezett tyúkjainak a tojáshozamán aggódik. S hogy ez miért csak látszólagos lustaság a részéről, azt a második felvonásban - a házasságuk végére is pontot tévő nagy beszélgetésben - a feleségének fejti ki: mert a semmit tevés az ő politikai állásfoglalása. Csak azért akart császár lenni, hogy ítélkezzen saját birodalma felett és azt pusztulásra ítélje. Ezért könyörög a második felvonás közepén megérkező germán fejedelemnek, hogy ölje őt meg, aki – miután mindketten igazi tyúktenyésztők és nagyon szimpatikus egymásnak – ezt nem teszi, nem teheti meg. Mert nem csak a római császár éppen az ellentéte annak, amit a népe elvár tőle, a germán császárról is ugyanez derül ki, hogy nagyon nem akaródzik neki hódítani.

Mennyire szórakoztató, vagyis fogyasztható a budaörsi előadás? Lukáts Andor a főszerepben húzó név, sokan megveszik a jegyet már csak miatta is. Majd a jeggyel belépve a kicsit már ütött-kopott művelődési házunkba, aminek az épületén a színház is osztozik, sejthetjük, hogy ismét (ahogy az eddigi bemutatók többségében) átrendezték a nagytermet, hiszen az első ajtó le van zárva, hátul lehet bemenni. A színpad helyére kerültek ugyanis a széksorok, dobogókkal úgy kialakítva, hogy föntről lépcsőzetesen nézhessünk le a játszó térre, ami így az eredeti nézőtér helyére került és nekem egy kicsit a Colosseumot idézi. A díszlet egy hosszú asztal, rajta asztali mikrofonok, üvegkancsók és áttetsző poharak, amiket be is vonnak az előadásba. Inkább egy pártrendezvény emelvényére emlékeztet, mint a római császár udvarára, nyilván tudatosan. Achilles (Kis Diána Magdolna) és Pyramus (Szilágyi Katalin), a császár bizalmasai pedig fent, az eredetileg műszakiaknak kialakított ablakban szólalnak meg, és a kis ablaknak végig funkciója van, így most is („ahogy az eddigi bemutatók többségében”) két szinten zajlanak az események. De még mindig a nyitóképnél maradva: a császár csapzott, öreg és morgós. „Mégis mi az a március idusa? Mi? Március idusa?! Mi az? Tudjátok ti, mi a fene az a március idusa?! Egyáltalán miért használunk olyan szavakat, ami nincs is?! Idusa! Szerintetek van ilyen szó, hogy idusa?!”, kezdi és a későbbiekben az idusa szóból már tusa lesz, amivel megint jól el lehet nyelvészkedni. A nézők hangosan röhögnek rajta. Ahogy a császárokról elnevezett, beterelt tyúkokon szintén, mert mindig a legjobbkor kotkodácsolnak. Az is vicces, de inkább tragikomikus, ahogy Spurius Titus Mamma (Némedi Árpád), a lovasság prefektusa, egy szál alsógatyában a „jönnek a germánok” hírt hozza, és többször nekifut és felkenődik az oldalfalra. Továbbá a rendezői, szerzői szándék szerint biztosan humoros a szövegbe beleszőtt káromkodás is, de bevallom, engem inkább zavart egy kicsit. Ahogy az is, hogy az angol és német betéteket nem feliratozták vagy fordították valamilyen módon a nézőknek, holott, különösen a darab végén a csattanó a germán császár unokaöccsének (Páder Petra) a dala a hadsereg győzelméről, ironikus utalással az Európai Unió (többek szerint megbomló) egységére, egyáltalán nem érthető annak, aki nem beszéli a nyelvet.

Lukáts Andor mellett felvonul szinte a teljes, új budaörsi társulat (aki meg nem, azt a nézők között fedezhettük fel a bemutatón) és néhány szerepben a HOPPart színészei láthatók. Szinte mindenki testhez álló feladatot kapott. A „szinte” oka: Reát, a császár lányát inkább Páder Petrának adtam volna, mert Rainer-Micsinyei Nóra alkalmasságáról nem vagyok meggyőződve. A többi szerepben: Julia, Romulus felesége Spolarics Andrea; Isauriai Zénó, keletrómai császár Ódor Kristóf; Minerviána, a megbízott kamarása Kurta Niké; Aemilianus, római patrícius Keresztény Tamás; Tullius Rotunda, belügyminiszter Bánki Gergely (nem akartam elhinni, hogy tényleg megette a térkép egy darabját, de nagyon úgy tűnt!) , Caesar Rupf, nagyiparos Bregyán Péter; és Odoaker, a germánok fejedelme Ilyés Róbert.

Az előadás kifejezetten ajánlott a drámatagozatos középiskolásoknak, és például a budaörsi Illyés diákjai, tanári segédlettel, fel is dolgozzák majd.

A következő előadások az évadban: május 2., 13., 18., június 2.