Az előadás igen feszes. Ám a színlapon a következő hosszú alcím olvasható: „A mítosz elmesélése szabadon inspirálva Szophoklész, Euripidész, Arisztophanész, Seneca művei és más források által…”. De lényegében két Szophoklész mű a főforrás: az Oidipusz és a harminc év múlva – a már idős költő – írta Oidipusz Kolonoszban a kiindulópontok. A nyelv ógörög – de nem az írott, ismeretlen hangzású, hanem Itália túl végén, a dél-olasz Calabria eldugott hegyei közt – Magna Grecia bukása után – csupán pásztorok és zárt faluközösségeik által megőrzött, máig beszélt grékó. És e nyelvjárás valóban sodró hatású. Ami néha életszerű, máskor rituális mozgásokkal kísérve segíti – színészt és befogadót – az időmértékes vers követésében. A MITEM fesztivál szakmai közege lélegzet-visszafojtva követte a színpadi történést, élte át a mítoszt. Az előadás több város – Sardegna, Nápoly, Parma – illetve Reggio Emilia és Emilia Romagna tartományok – színházainak / színészeinek összefogásában született. Azaz, fura módon, a grékó közös nyelvükké lett, a mítosz színpadi elmesélésének nyelve.

A szín közepén – felező-mélységben – hatalmas szürke (ellenfényben: fekete) fal. Ha kell: Athén vagy a királygyilkosság, a vérfertőzés, Théba városának, királyi családjának végzete, a Vének tanácsa igazságtalan ítéletét megjelenítő államok minimalista városképe. Vagy a delphoi átokjóslatból következő korinthoszi, végül kolónoszi „helyszín”. A visszatekintő idő-sorrendet titkok, sejtések, rágalmak és bosszúk tagolják, ám nem kronológikus a jelenetek időrendje. Ennek megfelelően a nagy, hármas osztású díszletfal többször is „lehull”, újra és újra, más variációkban tagolva szolgálja az átok felderítését, a különféle istenektől remélt „jóvátehetőség” reményét – tudjuk – hiába. A földre terülő / zuhanó roppant fal hátoldala világos földszínű. Az oldalfalak kétoldalt hasonlóan képesek szín-változni, magyar szóképpel a „titok fényre derítését” emocionálisan keretezni. A fény egyszerre a rettenetes múlt, a valós jelen, a kifürkészhetetlen baljós jövőidő diktálta dramaturgiát is szolgálja. Több időkapu és kis ablak nyílik meg a falban. Az ezekbe komponált éles fény láttatja a száműzetés első lépéseit, vagy akár Iokaszté öngyilkosságát. (E kép bevésődik ezen az estén, de tisztelgés a drámairodalom, akár Shakespeare előtt.)

Mindjárt egy másik csúcspont: a hosszan sötét színpad Oidipusz kétségbeesett, önvádló önvakítását jelzi. A színészek időről időre extatikus táncokat járva érzékeltetik az isteneknek hozott áldozatokat. Serra többször is konzultált a Színházi olimpiát kitaláló rendező, Terzopulosz módszeréről (lásd theater.hu: Bakkhánsnők / 2022. 05. és Kurázsi mama 2024. 01.). Konzultációikból fizikai színház lett, a révület jeleníti meg a klasszikus hit mágiáit. Egyik történésztitok: az ókortudomány számára máig felderítetlen, „emberi szóval kifejezhetetlen” eleusziszi misztériumok kultuszhelyén megtartott rítus szent őrület.

A sűrűn váltakozó időutazásokban a színészek több szerepet játszanak. A többnyire fekete ruhákban, mediterrán népviseletekre utaló szabásminták szerint: a változásokat, de a rangot is jelzik. A népi szőttesek motívumaitól élénken vöröslő-sárgálló ruha-kiegészítőket a nyíltszíni öltözésekben is ügyesen, leleménnyel használják – jól funkcionálnak. Többször szerepet kapnak az „elemek”, a tűz, a föld pora és párája-szaga. Végül fényjel az antik szerző által megírt dübörgő villámlás – a végső, az isteni szimbólum. De marad hely és idő a szarkazmusnak is. Például az artista-mutatványban, buddhista oszlopszentként kimerevített élő szobortorzó. Ez önmagában is mosolyogtató, de különösen azzá teszi a „szobor-színész” farát csípő bögöly hatástalanítása.

Fontos ez, mert a humorhoz (is) távolság kell. Az átok legyőzéséhez is külső rálátásra, jövőbelátóra van szükség. Mert Oidipusz egyszerre vérfertőző és apagyilkos, aki elutasítja az isteneket és az azokat közvetítő jóslatokat, látnokokat, miközben leás családja múltjába – paradox módon épp a delphoi feliratnak megfelelve – teljesíti az „ismerd meg önmagad” parancsát. Önként vállalt / elvégzett vakítása sötétségében keresi a fényt – a rendező Serra végső értelmezésében: a szeretetet.

Serra két éven át dolgozott ezen az előadáson: szerinte nem Freud ödipusz-komplexusa a Szophoklész művek kulcsa. Sőt, – a rendező szerint – Sigmund Freud tévedett: mert „olvasta” Szophoklészt, és nem színházban élte át a mítoszt, mint egykor a görögök. A színház rítusa helyett olvasmányélmény volt a forrása. Így nem érthette: itt nincs bosszú vagy más pszichologizáló megfejtés, még eljátszható cselekmény sem. Szerinte ezek mentén nem hiteles a tragédia-közvetítés. Lehetséges, hogy ez igaz a színházi értelmezés / javallat tükrében.

A rendező előadásaik turnéin – a „színház sötétjéből” fényképezőgépével lép a fénybe. Többnyire mediterrán helyszínek egyszerű embereit fotózza. A hallban ezekből ki is állított. Ars poétikájának pár mondatát is mellékelte: „A színház az emberség művészete.” És „A színész olyan, mint a fény: nem látható, de láttat.” A fotók tónusait, tartalmukat nem nehéz összekapcsolni az előadás képeivel…

Serránál a tragédia egy város szent áldozattá válásáról szól. Az író-rendező-tervező az előadás utáni közönségtalálkozón elmagyarázza az eredeti szerzői célt: az antik pharmakosz (áldozattá válás / vállalás) jelentését. Egy bűnbaknak kikiáltott ember – Oidipusz és városa – mi vagyunk. Nem mondja ki, de értjük: a mítosz városain ülő átok a mi civilizációnkra is értendő. A tragédia szakrális forma, nem olvasni kell, hanem színházban megélni, érzésekkel „megérteni”. Az egykori teátrumban ezt tették az antik görögök – és ez az előadásának célja ma is. Nem jelentéktelen kommentár – ami előadásként a nézőnek erős élmény. A fesztivál sikere: a budapesti MITEM keretei közt itt valósult meg az egyszerre archaikus és experimentális színházi összművészetnek ez a világ-ősbemutatója.