Antal Csaba rövid, de jelentős kaposvári bemutatkozás után a szolnoki színházból indult, én maradtam az elsőben. A visszatekintés másik, elméleti pólusát a színház szellemi közegében a színháztörténeti és dramaturgiai elemzés jelentette és képviseli ma is. Bécsy Tamást idézem: „A Shakespeare-i alakok pozitív dinamizmusai is a világszemlélettel vannak összefüggésben […] a trónra alkalmas személy  – aki a világképben rögzített rendet ismét helyreállítja. Ilyen alak Richmond a III. Richárd végén, Malcolm a Macbeth befejezésénél, Fortinbras a Hamlet utolsó mozzanatában.”

És Hamlettel már meg is érkeztünk ide, a kiállításon látható munkákhoz. Az igen tartalmas kiállítás installációjának döntő elemei a Vígszínház 2017-es Hamlet előadása díszleteiből származnak, öt azokból lett hatalmas, lapozható könyvet formáznak. Tagolják a gazdag kínálatot.

Antal Csaba térségünkben és azon jóval túl is: kimagasló alkotója a színházművészet vizuális szférájának. Alapító tagja az egykor Giorgio Streler – ma Tompa Gábor vezette  – Európai Színházi Uniónak. Rangos, nagy múltú színházakban dolgozott az ógörög Epidaurosztól a párizsi Theatre Odeonig.

A Műcsarnok tárlatán az eddig is páratlanul gazdag életműből választott ki 110-et. Elsősorban a lapozható, méretes könyvinstalláció hordozta fotók, videók, makettek és saját mitológiájuk alapján kiválasztott látványos – és dramaturgiai szerepük mentén is magával ragadó – jelmezek hordozzák a pályának – ebben a merőben más – a kiállítás műfajában is megélhető történetét.

Valójában összművészet, amit Antal Csaba alkotásaiban – a rendezővel, a játszókkal együtt – művel. Különbözik ez a klasszikus vizuális műfajoktól, integrálja azokat. Utóbbiak közül bajban van talán maga a festészet, de még – a papíron megjelenő, az irodalomhoz szintén erősen kötődő – olvasás tradicionális „könyvtárgya" is. Meddig élnek túl? – ez ma igen szorító kérdés. A Gutenberg-féle könyv és a festészet búcsúztató-szövegei is  – attól félek – készen ott lapulnak már valahol egy „pokoli szerkesztőség" elátkozott nekrológos-fiókjában.

Tehát az installáció – mágikus erővel és csak azért is – óriás-könyvekből épült. Hogy láttassa: „a színház örök". Hogy friss túlélő legyen benne a játék és a látványa. Antal elmondása szerint a színészek színpadi életterére koncentrál, de hozzáteszem: minden munkájában új világot teremt. Csaba munkái láttán gondolom, hogy a „színház" fennmaradása nem optimista illúzió, de az időt legyőző, felemelő realitás.