A 82-es Belgrádi BITEF színházi világfesztiválon minden díjat elnyert Marat/Sade-ról írták „Ebben az előadásban a színház megszűnik hazugság lenni, átlép minden határt.” (S. Kapics színikritikus) Emlékszem, mennyire érezte-sugározta ezt a vágyat Ács Jani az előkészületek során, s a végén, a főpróbahéten, a színészei előtti „nyilvánosságban” is. Már látszott, hogy az előadás képes lesz általában a forradalmak metszetét adni, a magyar 56-ét is. És mi még fokozott izgalommal kerestük a horizontra fotózható legmegfelelőbb budapesti helyszínt. Először erdős tájra gondoltam, amelyről csak később derülne ki, hogy az a Köztársaság tér parkja. Csináltam próbafotókat, nem voltak meggyőzőek. A fotókat mutattam a játszó színészeknek is, mindenféle közös ötlet segíthet. Egyszer csak megjött: az Álomtervező (Fészek Galéria, 1978) kiállítás katalógusomban a középső oldalpáron volt a „nagykapus” Madách-ház homlokzat, amibe bemontíroztam az 1917-es szentpétervári Téli Palota fotóját, a teret uraló forradalmi tankkal. Ez az, gondoltam és vittem Janinak mutatni, mert olyan hely kellett, ami ezt a párizsi-szentpétervári áthallást is előhívja, de kapcsolódik a pesti 1956-hoz is.

Ácsnál aztán egy pillanat alatt tudtuk, hogy a Madách tér helyett a Corvin-köz Üllői úti nagykapuját centrumba állító belső-panoráma lesz a hátterünk. Annál is inkább, mert Ács lakása épp e házban volt, szinte a kapu felett álltunk… Jani, azóta innen mesélte a díszletelem „eredetét”, mert ő is a saját magánmitológiájára emlékezett. Én is, hiszen az Álomtervek kollázsaival kerültem Kaposvárra. Ács a kétféle emlékezetünkön csak nevetett, a Vihar kapujában film bűntényét eltérően elbeszélő tanúit idézte. És hozzá nagymamája általa híressé tett mondását: „mindenki úgy kompenzál, ahogy tud”.

Ott, az enyhén szólva kaotikus, Üllői útra néző minilakásban hirtelen rend lett a fejünkben. Nem is tétováztunk: hívtam Ilovszky Béla színházi fotóst. Ô MTI-s volt, felkéredzkedhetett a mozi párkányára, körbefényképezte a Corvin-köz belső térfalát.
Már a kis kollázs-makettünk is meggyőző volt, heuréka érzést adott a társulatnak. A FORTE (még volt) gyártott 1,5 m széles fotóvászon felületeket, erre nagyíttattuk ki a képsort az MTI-nél – visszaértünk tehát a Madách-házhoz, mert ott volt az MTI-labor.
A másfél méteres szalagokat az akkor a kaposvári új építésű díszletfestőben 24x12 m magas horizonttá illesztettük össze. Gáspár Bandi, a legendás kaposvári díszletfestő retusálta ki belőle az időt beszűkítő részleteket: Trabantot, cégtáblákat. Neutrális sci-fi „helyszínt” kaptunk. Jani falta a sci-fiket, tetszett is neki a végeredmény, de nem érte be ennyivel. Pedig a kép már földön fekvő állapotában is mutatta, hogy micsoda ereje lesz. Éppen ezt az energiát akarta kalibrálni Jani.
A főpróbahétre Ács és a csapat megkapta a bekötött horizontot, aminek jó részét takarták az eladás keretét adó, a színészek legendás játékával barikáddá változó, eredetileg elmegyógyintézeti fürdőrács-falelemek. Ács sokallta, ami felül kilátszott. Körbesétáltunk hát megint a város kocsmáit. Beszélgetve, Jani mindig a másik hozzászólásaiból következtetett a rendezői gondolat lehetséges fogadtatására. A fröccsös poháron meg a még meg nem gyújtott cigin dobolt az ujjaival, mint általában. Többször torkában elzárta a levegőt, amit azután az orrán fújt ki. Ilyenkor nem tudtam, valamit mondani akar-e, vagy éppen kimondás előtt, az utolsó pillanatban elveti gondolatát. Későbbi közös munkáink során – csak az általa írt és végül el is játszott Munkásoperett lett siker (az Esküvőt és a Balkont a Donát Péter tervezte) – láttam, hogy ez az öntudatlan metakommunikáció nála a roppant koncentráció jele.

Végül meglett az összpontosítás eredménye: azt kérte, hogy a horizontpályát leengedve, rogyasszam meg az architektúrát ábrázoló Corvin-köz képrészt. A „teljes kép” csak az elmegyógyintézet leomló börtön- és/vagy fürdőfala után, a tragikus végkifejletben felhúzva mutassa majd meg egészben magát – százszor erősebben, mintha végig látnánk. Meglepett, persze kipróbáltuk. Ez végül zseniális meglátásnak/döntésnek bizonyult.
Az építészet halhatatlan fényképésze, Lucien Hervé, amikor kérdezték, mitől jó egy építészeti fotó, azt válaszolta: „nincs benne egyetlen felesleges képrészlet sem”. A Marat halála látványa ilyen élőkép lett. Nem volt egyetlen felesleges díszleteleme, fölös tárgya sem. Minden funkciót kapott. Nem azért, mert olyan jól kiszámoltuk mire lesz szükség, hanem mert: amit elkészíttettünk, azt rendező és színészei erős invencióval vonták be játékukba.
A 82-es belgrádi világraszóló siker után a helyi Polityika tekintélyes kritikusa, Peter Brook és Ljubica Risztics rendezők mellé sorolta Ács Jánost. Aki nem csak a színészvezetésben áll topon, hanem pl. a díszletszerelés- és tapsrend-próbán is a tehetség kegyelmi állapotában „lát”. Az egyik utolsó összpróbán, Ács Jani látva, hogy a fürdőrács barikáddá emelése, végső leomlása, paralel a Corvin-köz háttér lerogyasztása milyen elementáris erejű lesz, újra elgondolkodott. Tudta milyen letargikus hatása van, amint az éneklő forradalmi tömeget a Corvin-köz fotója előtt legéppuskázzák (l. még: Kossuth tér, Salgótarján,1956). Odahívott, vállamra tette a kezét és pillanat alatt utasította a zsinórost: „emeld lassan, úgy egy méterre… picit még magasabbra”. Azután, az immár a budapesti forradalom bukásának teljes képét szimbolizáló horizont Jani jelzésére megállt, a színpadon csomó eldobált rongy, és fantasztikusan „mai” ruhákként ható raktári vacakokba öltöztetett (jelmez: Szakács Györgyi) színész, a lelőtt forradalmárok élettelen teste felett, a gépfegyverropogás után hirtelen beállt a síri csend. Nem értettem rögtön, csak amikor láttam, mozdul a hullahegy, a színészek lehajolva kirohannak a megemelt horizont alatti résen. Majd alóla szaladnak ki-be. Már túl a játékon, a tapsrendre. Az előadásokon már dübörgő ováció közepette alóla futnak be „taps/húzásra”. Tíz éven át! Akkor, egy hét múlva, a lengyel szükségállapot kihirdetése után mindig ragyogó arccal.

Ács előre el is magyarázta a siker után immár nyilvánvalót: „a közönség nem mehet haza lesújtva” – talán Jani, tán a mesterei, Ádám Ottó vagy tán Nádasdy Kálmán, tán a nagymamája színházi ősbölcsessége volt ez? Mindegy, mert igaz, nagy színházi pillanat született.
Tehát, a csaknem egy év múlva, 1982. szeptember 28-29-én Belgrádban előadott Marat halála előadásoknak már ez előtt is óriási volt a hatása. Már jó fél éve ment itthon, ingáztak az egyetemista buszok. A pesti tavaszi vendégjátéknak is kiért a híre Belgrádba. De Kaposvár rendszeresen tájolt Varasdra is, volt hát direkt kapcsolat a két színházi kultúra között. A magyar progresszív értelmiség, a másként gondolkodó művészet számára pedig az újvidéki Új Symposion volt az egyik hiteles forrás. E lap 206. számában Csorba Béla hírt adott már a „kaposvári csodáról”, Marat, a forradalmunkból, mondd mi lett? címen. Előadásunk Jaruzelsky-diktatúrát elutasító üzenete Jugoszláviában és itthon is, jóval szélesebben volt értelmezhető. A közönség tudta/megérezte jelentős élmény vár rá, nem tudom. De a kezdésre már állni sem lehet a belgrádi Atelje 212 színház nézôterén. Szinkrontolmács és írásvetítő híján is értették a finom utalásokat is – a világfesztivál kinevelte a maga értő közönségét. És magyarok, magyarul értők is akadtak. A játék heve, a vénasszonyok-nyári hőség miatt felforrósodott a levegő. A szűnni nem akaró taps közben kinyitották a tetőt, kint is hallani lehetett a dobogást, az utcán is szép tömeg gyűlt össze.
A fesztiválokon szokásos, másnap délelőtti kerekasztal-beszélgetésen Jovan Csirilov, a BITEF művészeti igazgatója azt mondta: „Ez az előadás a legújabb magyar kultúrához fűződő tapasztalataink csúcsa. Izgalmas példája annak, hogyan szállhat le a művészet az életbe… A művészet és az élet szállt le a történelembe. Minden színész, minden művész azonosult a színen ezzel a történelemmel. Borzasztó, ha egy népnek ilyen gyötrelmes nehéz história kell egy ilyen előadás megszületéséhez. Mint ahhoz is, ahogyan este mi fogadtuk, nekünk, befogadónak is súlyos történelmi tapasztalatokkal kell rendelkeznünk.” – hogy ez nem üres protokollszöveg volt, hanem a majd újra megélendő, kegyetlen valóság, azt azután alig tíz év múlva Jugoszlávia és a benne élő népek sorsa igazolta.
„Valódi, gyönyörű csodának voltunk tanúi. Ez a legjobb, legkomplettebb előadás tartalmi szempontból és a színpadi kidolgozás felől egyaránt a BITEF-en látott előadások közül… A társulat játéka hihetetlen teljesítményt nyújt, táncolnak, énekelnek, parodizálnak, szétrombolják a felépített színpadi illúziót, s mégis katarzist váltanak ki” – mondta D. Szabljakovics kritikus. Ezt írja meg általános értelemben a belgrádi A. Mujcsinovics az „őrültek játéka” feltételességeként: „amit eddig az értelmezők túlhangsúlyoztak – úgy tetszik, Peter Brook is –, és a színházi exhibíció lehetőségévé emelték. Ács megérti, hogy az őrület klinikai minőségben való színrevitele gátolja a drámai cselekmény kibontakozását, s a mai nézőben nem tud intellektuális rezonanciát kelteni. A drámának ezt a síkját csak jelzi, amivel a Weiss-dramaturgiát a Marat és Sade közti explozív vitára élesíti… Sade és Coulmier, a charentoni kórházigazgató, tehát a hatalom és az alkotás közöttit, valamint a Coulmier és védencei közöttit, ami a hatalom és erőszak relációt teremti meg.”
A tömeg rácsból barikádot építő figurái valóban megannyi főszereplő. Kiket is ábrázoltak? „Forma és jelentés szempontjából, a közösség – tehát az elmebetegek, az elátkozottak – ágenseire épül fel az alapkoncepció. Míg Marat és Sade utópiák végőrei, addig a charentoni esztelenek a fennálló világ tökéletességének utolsó megkérdőjelezői.” (S. Jovanov). Akiket „a napóleoni [kádári] restauráció az alkalmatlanok karanténjának” nevez.
„A képek mellett a szövegnek is kortárs a karaktere. Eörsi István költői tehetségének, színpadi érzékenységének köszönhető. Ezt a fesztivál nemzetközi közönsége talán csak metanyelven értette, de az itthoni néző hamar együtt is énekelte a dalokat. Azért is, mert Hevesi András sikerrel hangszereli át a Brecht-i dalt a musical nyelvére. Ács ezt a participációt a süketnémák (és közvetve, a fogyatékosok) jelelését idéző beszélő-koreográfiával még tovább fokozza. A Vecsernyi Novosztyi kritikusa Jajszó c. írásában mindezt a szinkronizált hatást magas színpadi szervezettségként dicséri: „A zene hol ironikus kommentár, hol elégikus beszentelés. A fürdő deszkái börtönráccsá emelkednek, hogy aztán a forradalom barikádjain szónoki emelvénnyé legyenek. Az elviselhetetlen viszketés ellen Marat, vízzel védekezik, de a víz, amely a testekre zúdul mindenhonnan, padlásról, vödörből, az őr slagjából, gyógyír és fenyítés is, megtisztulás-szimbólum és tortúrák metaforája.”

A bemutató után majd egy évvel tehát, amikor a Marat halála kiutazhatott Belgrádba a BITEF mindhárom nagydíját elnyerte. A közönség- és a rendezés díját szólóban, a fődíjat megosztva a japán (Sankai Juku) és a keletnémet (Deutsches Theater, Büchner: Danton halála) előadásával.
„A színházi avantgárd keletre költözik” – írta a Danas c. hetilap összefoglalója – kissé elfeledve Kantor és Grotowski kortárs, vagy Mejerhold és a Moszkvai Zsidó Színház néhai szovjet klasszikus avantgárdjairól. Hiszen akkorra már úgy kellett tudni: az avantgárd „nyugati”. Végel László, a jeles vajdasági író helyzetéből adódó érzékenységgel írta a Magyar Szó/Kilátójába a Négy elégia című, a kelet-európai színház mélyebb okait, sebeit kutató írásában: „A Marat/Sade a forradalom extatikus siratóéneke (…) roppant, kiszámíthatatlan energiák, plebejusi indulatok működnek, melyek indítékukat keresik a forradalmi praxisban, vízióban, ezek drámai sorsmenetében … az emberek nem azért viszonyulnak oly szenvedélyesen a forradalomhoz, mert az a sorsuk, de az sírjuk, és megváltásuk is.” A vitadélelőtt kerekasztalánál így tömörített: „... az erőszakról szóló drámai elbeszélés, az igazgató és Sade lappangó vitája, mely a szabadság kérdését veti fel. És ez végül az előadás kereteiből való kitörés szándékát ellentmondással jeleníti meg: ez a művészetfelfogás, a művészet sorsának megfogalmazása.”
A most idézett jugoszláv lapszemlét készítő Radics Viktória szerint is – Szakács Györgyi jelmezei és a díszlet is csak hozzájárultak „az explozív polémikus színpadi energia megfogalmazásához.” Nem is olyan kevés... Nyertünk is a terveinket bemutató, következő Novi Sad-i Szcenográfiai Triennálén egy kollektív ezüstérmet – Jugoszláviában.
Itthon egy „fontos kritikus” mindezt kontrázva kielemezte, miért is rossz a Marat halála látványa. Későbbi könyvében is kitartott emellett. Akkor – még az eltiltás előtt – álmomban se gondoltam, hogy egy ilyen világsiker hazai fogadtatása mennyire manipulált. Tapasztaltam, hogyan sokallta a szakma azt a pozitív figyelmet, amit az itthoni közönségtől mi „kaposváriak” mégis megkaptunk.
Ács Jani is megélte ezt a sikert és a fura irigységet. Eddig tudta kompenzálni.