„Az államomban másképp lenne minden, / mint másutt: nem lenne kereskedés, / nem engednék semmilyen hivatalt (…) Senki se uralkodna ott – Bűnözés, lopás / nem létezne; a természet magától / teremne mindent, s így táplálni tudnám / ártatlan népemet.” – mondja Gonzalo A vihar című drámában, ami egy igencsak idealista eszme. Fodor Tamásnak mégis sikerült ezt létrehoznia, még ha csak egy egészen kis közösségben, a Stúdió K kezdeti időszakában. Nem véletlen az előbbi idézet. Fodor maga is rendezte ezt a darabot, amiben éppen ő alakította Gonzalot. A Budapest Bábszínházban pedig nekem is szerencsém volt vele együtt dolgozni, szintén A vihar című előadásunkban. Azon kívül, hogy figyelhettem hogyan kelti életre ezúttal Prospero karakterét, rendszeresen tanácsokkal látott el, és figyelte, hogy az adott instrukcióit hogyan tudom beépíteni a szerep megformálásakor. Valóban egy igazi mester. Az örök lázadó és örök idealista, Fodor Tamás.

Most olvastam el a rólad, illetve a Stúdió K Színház alapításáról szóló könyvet, a Szabadságszigeteket, ami a Selinunte Kiadónál jelent meg. Tekintsünk vissza az eddigi pályádra: színészként indultál, majd elkezdtél rendezni, szinkronizálni, azután társulat- és színházalapító lettél, később Szolnokon főrendező, és most ismét zömmel színészként vagy jelen a magyar színházművészet világában. Te miként aposztrofálod magadat? Melyik az erősebb benned: a színész, a rendező vagy a társulatvezető? Vagy ezt egyáltalán külön lehet választani?
    –   Külön lehet, igen. Alapvetően mindig színész voltam. ’69-ben váltottam, amikor a Radnóti Színház elődjéhez, az Irodalmi Színpadhoz szerződtem mint színész, de akkor már rendszeresen kaptam rendezői feladatokat is. Aztán elindult az Orfeo Stúdió, amiből később a Stúdió K Színház lett. Onnantól leginkább rendeztem és vezettem a társulatot. Csak akkor játszottam, ha hirtelen be kellett ugrani valaki helyett. Ha mégis szükség volt egy olyan alkatra, mint én, akkor olyan szerepeket adtam magamnak, ahol közben rálátok az előadás egészére. Az utóbbi 10-11 évben viszont főleg színész vagyok. Egy-két bábszínházi darabot rendeztem, mert attól nem féltem annyira, mint az élőszínháztól.

Egyáltalán hogyan jött neked a báb az életedbe?
    –   Gyerekkoromban Angyalföldön, a Tüzér utcában volt egy úttörőház, aminek a bábcsoportjába jelentkeztem. Nagyon jó kis társaság jött össze, ilyen úttörő-bábosok. Aztán középiskolában találkoztam Ispánki Jánossal, aki a Népművészeti Intézet drámai és bábjátékos osztályának vezetője volt, és vele már komolyabb bábelőadásokat is csináltunk. Sőt, Vitéz László előadásokat is játszottunk, de sosem én voltam Vitéz László, hanem a szellemeket játszottam meg a halált. Szóval gyerekkoromtól kezdve foglalkoztam a bábbal, de semmi komolyat nem akartam eleinte ettől a műfajtól. Tudod, ahol felnőttem, Újlipótvárosban, a Radnóti Miklós utca 24-ben, élénk kulturális élet folyt az udvaron: bűvészet, zene meg mindenféle, többek között bábszínház is. Én is játszottam azokban az előadásokban, de nem voltam valami kiugró tehetség, csak úgy részt vettem bennük. Aztán középiskolában, amikor a Tanítóképzőbe jártam, a Vendel Utcai Tanítónőképzővel csináltunk egy közös előadást, ahol eljátszottam életem első nagy szerepét, A néma leventében Agárdi Pétert.

Ki adta meg a kezdőlökést, hogy elindulj a színjátszás felé?
    –   Volt egy nagyszerű irodalomtanárom a középiskolában, aki valószínűleg színész akart lenni (bár ezt így konkrétan nem mondta ki soha), tőle tanultam meg verset mondani, és igazából mindazt, amit ma tudok a versekről. Aztán negyedikben a március 15-ei ünnepségen el kellett szavalnom Arany János Rendületlenül című versét, ami akkora kirobbanó siker volt, hogy valóságos forradalom lett belőle. Úgy éreztem, hogy nekem ez a vers ’56-ról szól – ugye akkor három évvel voltunk a levert forradalom után. 14 éves voltam ’56-ban, és részt is vettem benne. Ott voltam a parlament előtt a tüntetésen és a Köztársaság téren. Visszatérve a Néma leventére, ez volt az első színpadi szereplésem. Aztán amikor az Egyetemi Színpadhoz kerültem, beiratkoztam a szavalókörbe és, ha már ott voltam, akkor beiratkoztam a színjátszó csoportba is, amit Pártos Géza vezetett, aki akkor a Madách Színház kitűnő rendezője volt. Az egyik „castingon” rám mutatott, és azt mondta, hogy „az a kisfiú ott, mondjon el egy verset”. Én meg mondtam, hogy „tanár úr, én nem igazán tudok verset mondani”. Végül csak elmondtam Ady Endre A grófi szérűn című versét, ami gondolom elég jól sikerülhetett, mert nem sokkal később, amikor szerepet osztott az Egyetemi Színpad legújabb francia estjében, rám osztotta a Pathelin mester címszerepét. Elkezdtük próbálni, és pár hónap múlva be is mutattuk, aminek hatalmas sikere volt.

Ekkor definiáltad magad először színészként?
    –   Igen, de emellett asszisztens, súgó és ügyelő is voltam, és láttam minden előadást, következésképpen mindenkit ismertem, aki az Egyetemi Színpadon megfordult. 19 évesen belekerültem a sűrűjébe, de azon igazából nem gondolkoztam, hogy színész vagyok-e vagy sem. Az Egyetemi Színpad független színház volt, és mint ilyen, nem pusztán irodalmi estek voltak meg a mi bemutatóink, hanem minden, ami a korabeli értelmiséget megmozgatta.

Ezeket a műsorokat kik rendezték?
    –   Nem rendezőik, hanem szerkesztőik voltak általában. 508 férőhelyes volt az Egyetemi Színpad, és ezek az előadások zsúfolt teltházasok voltak. Ugyanis egyik nap színházi előadást játszottunk, másnap közéleti fórumot tartottak, harmadik nap lengyel rövidfilmeket, aztán Balázs Béla- meg Jancsó Miklós-filmeket vetítettek. Valóságos keltetője volt a magyar értelmiségnek az Egyetemi Színpad.

Szerinted van ma Magyarországon ehhez hasonló alkotóműhely?
    –   Nincs, de pont ilyen nem is kell. Ma rengeteg független társulat van. A megalakulás szabadsága biztosított, viszont a létezésnek és a megélésnek a szabadsága nem. Elkezdeni bárki tud, de megmaradni, az már más tészta.

Az Egyetemi Színpad színjátszó csoportjából alakult meg később az Universitas Együttes?
    –   Így van. Ruszt József csinált igazán színházi együttest a színjátszó csoportból. Végzős rendezőhallgatóként került oda, és beosztott rendezője volt Dobai Vilmosnak, de ennek ellenére mi Rusztot tekintettük a mesterünknek, és gyakorlatilag ő tanított meg minket a színházra. Olyan emelt szintű színészképzést folytatott ’61-től kezdve, mintha a Színművészeti Főiskolán lettünk volna. Komoly műsorpolitikája volt az Universitas Együttesnek, évi négy színházi és két irodalmi bemutatóval, kabaréval és így tovább.

Miket csináltál még az Universitas előadásain kívül?
    –   Elkezdtem filmekben is játszani, megkaptam Bacsó Péter első rendezése, a Nyáron egyszerű című film egyik főszerepét 1963-ban. Aztán megszereztem az előadóművészi működési engedélyt. Ugyanúgy, ahogy a Színművészeti Főiskolára jelentkezni kellett, nekem is vinnem kellett egy repertoárt.

De valójában ekkor már folyamatosan játszottál.
    –   Rengeteget. Persze aztán soha nem kérték tőlem ezt a papírt, pedig még ma is megvan. Egy önálló estért 150 forintot kaptam, ami elég jó pénznek számított. Szóval az a lényeg, hogy akkor én már nagyon komoly főszerepeket játszottam, például Oresztészt…

Sőt, Héraklészt is játszottál az Alkésztiszben. Az egyik kritika így írt rólad: „Kiemelkedett Fodor Tamás sokszínű, nagyon emberi Héraklésza”.
    –   Igen, 1961-ben az Universitas-szal bemutattuk az Alkésztiszt, amiben Héraklészt játszottam. Elméletileg Dobai Vilmos és Ruszt József együtt rendezte, de azt Ruszt csinálta igazából. Aztán a második, harmadik évben már bérletrendszer volt. Évi négy bemutatót tartottunk az Universitasban, de az összes társművészeti dologban is benne voltam. Aztán Kazár István elhívott a József Attila Színházba. Ott játszott Darvas Iván és Sinkovits Imre is. Három évig társulati tagnak számítottam, persze éves szerződés nélkül, de nagyon jó szerepeket kaptam. Voith Ágival mi alakítottuk a szerelmeseket, mert hiszen nagyjából egy korosztály voltunk, de hát te ezt tudod, ez most a te szerepköröd is a Bábszínházban.

Igen, ismerős az archetípus. Aztán visszatértél az Egyetemi Színpadhoz?
    –   Igen, de akkor már inkább rendezőként. Korábban is rendeztem irodalmi kabarékat, amelyeket aztán játszottunk egész nyáron, végig a Balaton körül, a szabadtéri színpadokon, többnyire zenekarokkal. Az első zenekar a Benkó Dixieland volt, utána az Omega, a Syrius, szóval elég jó nevű társaságok voltak. ’67-ben rendeztem a Piszkos Fred című vígjátékot, aminek a zenéit megírattam a kor ismert szerzőivel: Szörényi, Bródy, Zorán, Presser. Aztán ’69-ben volt az első komoly rendezésem, ami Grotowski hatását tükrözte. Vágó Péter egyik novellájából állítottam színpadra a Rampa című előadást. Aztán a társulatban kitört az akkori igazgatóval szemben egy lázadás, merthogy „mi most már túl akarunk lépni ezen a fél-hivatásos státuszon” és akkor elkezdtük nagyon komolyan csinálni ezt a színházat. Rusztot eltávolították, és mivel akkor Debrecenben volt rendező, én lejártam hozzá konzultálni, így – mint az ő „földi helytartója” – lettem az Universitas vezetője.

Gazdaságilag hogyan tudtátok jövedelmezővé tenni a munkátokat? Megcsináltatok egy előadást, amit mindössze 2-3 alkalommal játszottatok. Annak a költségvetését például hogyan gazdálkodtátok ki?
    –   Volt egy hivatalos testület, amit úgy hívtak, hogy Kulturális Titkárság, ennek a vezetője felelt az Egyetemi Színpad műsorpolitikájáért. A gazdasági igazgató alá tartozott a közönségszervezés, tehát oda ment a jegybevétel. Ezen felül az egyetem minden hallgatója után évi 20 forintot kapott a Kulturális Titkárság. Ebből a pénzből tartotta fenn az énekkart, a szavalókört és a mi társulatunkat is.

Soha nem gondoltál rá, hogy elvégezd a Színművészeti Főiskolát?
    –   Nem szerettem a Főiskolát. Azért nem szerettem, mert azt láttam, hogy egy megmerevedett struktúrához képez színészeket. Akkor még nem tanított ott Székely Gábor és Zsámbéki Gábor. Azért jártam én a Főiskolára mint színész, Major Tamás rendező osztályába játszani. Aztán, amikor jöttek Székely Gáborék, és elkezdődött a „Kaposvár-jelenség”, akkor alakult át a magyar színház szerkezete. Ascher Tamás odakerülésével változott meg igazán a helyzet. Hozzá kell tenni, hogy nekem Ascher tiszteletbeli főrendezőm volt, mindig meghívtam minden főpróbára, hogy mondjon valamit, ő pedig nagyon rendesen és kritikusan elmondta, hogy mi a véleménye. És ugyanúgy, mint később Kaposváron, megbeszélést tartott a társulatnak. Ascher mindent tudott rólunk, majd amikor látta az én felvételi módszeremet, ami egy egyhetes együttélést jelentett, akkor azt mondta, hogy ezt bevezetik majd a főiskolán is. Így is lett.

A Szabadságszigetekben elmeséltél egy történetet, ami nekem nagyon megtetszett. Egy középiskolai tanulmányi verseny megnyerésével felvételi nélkül bekerültél az ELTE Bölcsészettudományi Karának, magyar-pedagógia szakára. A dolgozatod témája: A hazaszeretet kialakítása az esztétikai neveléssel. Visszatekintve az eddigi pályádra, mennyire jellemezte ez a felfogás a munkáidat?
    –   A Stúdió K első előadásában (ami akkor még Orfeo Stúdió volt), az Etoile-ban ez visszajött. Én akkor is máshogy értelmeztem a hazaszeretetet. A nyelvet, a kultúrát anyánkhoz fűződő érzéshez hasonlóan fogtam fel, amit nem illik hangoztatni és zászlókra ragasztani. Az Etoile-ban áttételesen erről beszéltem. Az értelmiség, a művészet és az emberek kapcsolatáról akartam egy előadást rendezni. Malgot István odaadta nekem A háborúnak vége című film forgatókönyvét, ismertem valamennyire, ugyanis a film magyar változatában szinkronizáltam az anarchista, lázadó fiút…

Hogy, hogy nem?!
    –   (nevetve) Hát igen… Viszont itthon betiltották a filmet. Na, és ebből a forgatókönyvből készítettük el az előadást. Szerepeltek benne a párizsi metróállomások nevei, az egyik ilyen az Etoile, innen a cím. Élt bennem egy kép, ahogy az emberek mennek a batyujukkal a metróban, és hallják a metróállomások neveit. Erről pedig eszembe jutott Radnóti Miklós egyik verse (Páris), ahol a metróállomásokat versbe szedte, és mi és ennek a zenéjére alkottuk meg az előadás egy izgalmas részletét.

A Stúdió K a kollektív alkotás (création collective) jegyében hozott létre előadásokat, mégis ott voltál mint rendező/társulatvezető. Volt alá-fölé rendeltségi viszony vagy mindenki egyenlő volt?
Én egy afféle iniciáló voltam a társulatban, azaz én indítottam és kontrolláltam a folyamatokat. Amikor ’71-ben elkezdtem az Etoile-hoz toborozni az embereket, köztük nem volt hivatásos színész. Mindenki valamilyen módon más művészeti ághoz kapcsolódott, általában fotósok és képzőművészek voltak. Később elkezdtem nekik színészmesterséget és beszédtechnikát tanítani.

Szabtatok magatoknak határidőket?
    –   Igen, persze, nem is lehet másképp. Nagyon professzionálisan akartam csinálni a dolgot, volt rendesen próbatáblánk meg minden. Ezt nagyon szigorúan vettem, szükségesnek véltem professzionális fegyelemmel dolgozni.

A könyvedben volt egy bekezdés, ami szintén nagyon megfogott. Az Egyetemi Színpad kapcsán úgy fogalmaztál, hogy „félprofi független színház”. Miközben végig a professzionalizmus felé terelted a társulatot.
    –   Igen, mert nem lehetett másképp. Amikor már sínen volt a dolog, és tudtuk, hogy mit fogunk bemutatni, akkor azután 2-3 hónap volt a próbafolyamat.

Az idő előrehaladtával egyre nagyobb szerepet játszott a Stúdió K előadásaiban a báb. Mesélted, hogy hogyan ismerkedtél meg a bábszínházzal, de tudod-e kötni valamihez, hogy mikor lett a bábozás ennyire fontos számodra?
    –   Ez tulajdonképpen az Orfeoból jött, mert ők eredetileg képzőművészek voltak, akik abból indultak ki, hogy izgalmas munka lehet egy festőnek vagy szobrásznak, ha egy sűrített, statikus képet megmozdítanak. Később pedig, főleg Németh Ilona teremtményei, erősen eltértek a bábszínházak általában stilizált bábjaitól, hiszen tekintetük, arcuk volt. De a kérdésedre válaszolva, ’95-től már rendszeresen használtuk a bábot, onnantól kezdve pedig minden évben csináltunk kifejezetten bábra épülő előadást gyerekeknek. Tulajdonképpen az lett a működési alapelvünk, hogy az előadások, legalább 40 százalékát gyerekközönségnek kell csinálni. Ez önkéntes vállalásunk volt.

Három generációja volt a Stúdió K-nak?
    –   Négy. Volt az úgynevezett „nagy generáció”, ami ’81-ig dolgozott, aztán ’82 közepétől alakult meg a második generáció, a harmadik pedig akkor indult, amikor visszajöttem Szolnokról és a képviselőségből. És amikor átadtam a vezetést tíz éve, azóta van a legújabb generáció.

És azt hiszem akkor el is érkeztünk egy vízválasztó időszakhoz, de ez már a következő beszélgetésünk témája lesz.