A Déjà Vu című elődásban próbáltam együtt Lukáts Andorral Miskolcon. 33 szereplőt mozgat az előadás, sokszor mindenki egyszerre van jelen, de ha Andor is színen van, csak őt lehet nézni. Nekem legalábbis ez volt az érzésem. Sajnos egészségügyi okokból a próbákat nem tudta befejezni. El volt keseredve. Távozása napján odajött hozzám és azt mondta: „Azért az interjút még megcsinálom veled, mielőtt megyek. Megígértem!” Megcsináltuk. Megtisztelő volt vele beszélgetni. Várunk vissza, Andor!

B.M.: Mind a mai napig?
–  L. A.: Igen.

B.M.: Szokták mondani, hogy a korral alábbhagy az ilyesmi…
–  L. A.: Mondanak mindenfélét. Nem igaz. Én állandóan lázadtam, mindenhol. Elmondok egy történetet neked. Ma ugyanilyen vagyok. Még Kaposváron voltam, és egyik este, előadás után megjelent a rendőrség. Lent ültünk a büfében, amikor megszólalt Imre bácsi a hangosba, Imre bácsi a portás volt, egy nagyon kedves ember, csehovi alkat, szalmakalap, picit pocakos, és azt mondta: „Valaki, valaki jöjjön fel, itt van három úr!” Én azonnal fölmentem, és ott állt három civil ember és le akartak menni a büfébe. Hát mondom, oda nem mennek le. Hogyhogy nem megyünk le?, kérdi az egyik öltönyös gazember. Úgy, hogy ez egy színház, maguk meg nyilván rendőrök. Elkezdtek tolni, én úgy álltam az ajtóban kifeszítve a két kezem, hogy hiába löködtek. Ez így ment egy darabig, ketten toltak, egy pedig állt hátul és figyelte az egészet. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és megjelent a Pogány Jutka, így már ketten voltunk. Eltelt egy félóra, taszigálás, fenyegetés, aztán még álldogáltak egy darabig, végül feladták s elmentek. Nem engedtük le őket. Az egyik, aki csak nézte az egészet még annyit mondott: „Művész úr, jöjjön el a Badacsonyi éttermembe kidobó legénynek.”

B.M.: Az SZFE-n is hasonló események zajlottak le az elmúlt évben. Igaz, ott végül lejutottak a büfébe.
–  L. A.: Igen, de volt értelme. Híre ment ennek a dolognak, híre ment külföldre is. Eljött az ideje annak, hogy változzon az ország. Bátornak kéne lenni, és gondolkodni kéne, hogy hogy élünk. Én nagyon sok mindent megpróbáltam már. Az ország nagy része nem is tudja, hogy mi folyik, és nem tehetnek róla, mert átverték őket végzetesen, amikor krumplit kaptak a szavazatukért, egy zsák krumplit. Szóval én szégyellem magam ezekért a dolgokért. Nagyon vágyom arra, hogy ezek a gazemberek térjenek magukhoz, mert szörnyű, ami történik. Ezt komolyan mondom.

B.M.: Látsz esélyt a változásra?
    –  L. A.: Igen. Sok emberben ott van az igény. Én soha életemben nem tettem be a lábam Orbán Viktor vacsorájára, pedig minden évben meghívnak egy ilyenre, mint Kossuth-díjas. Évente felhívnak a minisztériumból, hogy a művész úr eljön-e a vacsorára, én meg mindig elmondom, hogy nem, nem megyek. Egyik évben azt válaszoltam, hogy tudja mit? Elmegyek, ha Orbán Viktor egyedül ül egy baromi hosszú asztalnál és a másik végén én ülök. És köztünk két oldalon éhező, csontsovány gyerekek ülnek végig, és ha az Orbán a szájához emeli a kanalat és eszik egy falatot, akkor nem tévedtem, hogy ő egy sötét, sötét, érzéketlen ember. Elmeséltem ezt a televízióban is és a végén rohantak ki a különböző szobákból, stúdiókból az emberek, hogy jaj, de jó, hogy ezt elmondtam. Az SZFE-sek kiállása is jó irányba mutat, tüntetéseken is lehet tapasztalni ezt az igényt. Igaz ezek a tüntetések nem jók, nem jól mennek. Te jársz tüntetésre?

B.M.: Igen. Hogy lehetne jobb, szerinted?
    –  L. A.: Például volt ez a „szabad ország, szabad egyetem”. Ügyetlen és vacak. És hogyan kell érteni? Hogy az van most, szabad ország? Országot! Abban van követelés.

B.M.: Úgy nagyobb hatása lett volna a tüntetésnek?
    –  L. A.: Nem tudom. Nem tudom, talán többen meghallják. De lehet, hogy csak én vagyok ilyen hülye.

B.M.: Én tanácstalan vagyok. Talán általánosságban jellemző ez a tanácstalanság az én generációmra, mintha kicsit teszetoszák lennénk. Szerinted is?
    –  L. A.: Igen. Egy-egy ilyen tüntetésen azt látni, hogy jönnek a fiatalok, hoznak magukkal bort, isznak és röhögnek, cinikusak. Azt hiszik, hogy moziban vagy cirkuszban, vagy a fene tudja, hol vannak. Tehát igazából nem hordoznak magukban valami energiát, ami arról szól, amiért idejöttek. Olyan, mintha valami mindegy lenne nekik. Persze van rengeteg kivétel… Van itt a próbákon egy magas, szőke lány. Nem tudom színész-e vagy táncos. Nagyon helyes nő, nagyon bírom. Mindig ő van itt először reggel. Ül a padon, valamit eszik. Leszáll a padról, leül a földre, valamit matat a cuccai között. Megjönnek a kutyák, ő birkózik a kutyákkal, lebirkózza a kutyát, aztán ő kerül alulra, a kutya nyalogatja, ahol éri, és én nézem és az az érzésem, hogy ez a lány nagyon magányos. Lehet, hogy nagyot tévedek, de azt érzem rajta, hogy nincs senkije, de úgy istenigazából nincs senkije. És ezért kapható. Azonnal földhöz vágja magát, ha az kell, fölmászik a toronyba, ha az kell, szóval mindent megcsinál, és olyan, mintha ebben a mindent megcsinálásban valahogy fölszabadulna. Energikus és bátor lesz, valami elindul belőle, egy idézőjel, egy lázadás, még nem tudja, hogy mi ellen. A világ ellen.

B.M.: Azt mondod, hogy a bátor létezésnek, a lázadásnak feltétele a magány vagy a szenvedés?
    –  L. A.: Is. Én azt gondolom, hogy is. A magány, ahol nincs tudomásul véve az ő létezése, ahol semmibe veszik az embert, ahol elmennek mellette, mintha nem is létezne.

B.M.: Te így éltél? Fiatalabb korodban?
    –  L. A.: Én egy háborúban születtem, a II. világháborúban. Egy éves koromban fölraktak egy szekérre, az apám ludovikás tiszt volt. Volt két testvérem, anyám, apám, meg én az egy évemmel, fölraktak egy szekérre, az első szekéren ült az apám, és mi, a család, és mögöttünk még Isten tudja hány szekér, és mindenhol katonatisztek ültek, a ludovikás katonatisztek, akik az oroszok miatt, akik jönnek, elindultak szekérrel a Balaton felé Kaposváron, ott átvitt bennünket egy-egy csónak. Aztán ott megint rányomtak egy szekérre, és átmentünk Ausztriába. A hegyek közé ment a szekér, és egyszer csak megjelentek a repülők, és szétgéppuskáztak mindent. Hullottak lovak, emberek, minden. Az anyám lekopott a szekérről, és beszaladt velem a tisztásról. Az apám meg ott volt a szekéren, mint egy hős, hogy ő nem hátrál. Életben maradt, nem volt semmi gondja. Ott maradtunk a hegyek közt, és az asszonyok, köztük az anyám, lejártak a falvakba. Vitték az ékszerüket, ami van, zsírt, kenyeret és egyebeket hoztak helyette. Így éltünk. A férfiak meg építettek ilyen bódékat. És ott voltunk egy évig. Én ebből sokat nem tudok, az anyám mesélte el. Aztán apám egyszar csak kapott egy levelet, ami arról szólt, hogy menjünk ki Dél-Amerikába, és kapunk egy farmot. Egy barátja írta apámnak. Anyám erre azt mondta, hogy Bandi, nem, menjünk vissza Kaposvárra. És akkor még az apám hallgatott az anyámra, és visszamentünk Kaposvárra. Igen ám, csak ennek szörnyű nagy ára volt. Apám, meg anyám lementek az állomásra, hogy igyanak egy fröccsöt, annak örömére, hogy végre hazaértek. Innentől színház. Állt a Bözsi a pultnál, mellette volt az apám, a Bandi. Fölemelték a poharat, koccintottak és ebben a pillanatban megütötték apám vállát. Hátranézett, ott áll két ÁVO-s. Civilben. Lukács Andor? Igen. Tegye le! Letette a fröccsöt, és kilenc évre elvitték. Elképesztő volt. Én intézetbe kerültem, a bátyám is, nővérem is. Évekig voltam intézetes srác. Apám a kilenc év börtön alatt teljesen tönkrement idegileg. Előtte olyan volt, mint a Fred Astaire, úgy táncolt. Csodálatos volt. Katonatiszt. Franciául, németül, angolul beszélt, a zeneirodalmat kívülről tudta, operákat fütyült, mindent. Iszonyú kalandos az egész történet. Elképesztő. Nagyon sokat tanultam, és nagyon sok megmaradt bennem. Sokszor muszáj változtatni az életünkön, a helyzetünkön. Muszáj, nincs mese.

B.M.: 2008-ban alapítottad meg a Sanyi és Arankát, amit több mint 2 éve, hosszú pénztelenség után be kellett zárni. Sikeres vállalásként gondolsz rá?
    –  L. A.: Igen. Majdnem 12 évig működött. Nagyon szerettem. Ki akartam próbálni úgy a színházat, hogy abban mindent én csinálok. Például a takarítást. Például azt, hogy világítok, például azt, hogy hangot csinálok, például azt, hogy rendezek, például azt, hogy rendezek és játszok, és ezt mind szeretném én elkövetni, hogy végre az csinálhassam, amit én gondolok a színházról. De elsősorban a magányos színházat akartam kipróbálni. De akkor volt valami nő, aki belém szeretett, én meg beléje. És ő egy darabig segített nekem. Jött, még takarított is, mindenféléket megcsinált, egyszer csak már nem akart takarítani, egyszer csak már el akart inkább menni, és akkor így végül tényleg egyedül maradtam, körülbelül nyolc évig. Nagyon jó, nagyon jó volt mindent csinálni. Pénz egyáltalán nem volt, de sok előadás volt, és jó színészek jöttek, nagyon helyesek voltak. Sokszor úgy jöttek, hogy nem fogadtak el pénzt. Fájdalmas, hogy be kellett zárni, ahogy az is, hogy egy árva szót róla sehol nem szólt senki, nem segített senki.

B.M.: Ez hogy történhetett meg?
    –  L. A.: Ilyenek a színházak.

B.M.: Milyenek?
    –  L. A.: Miután kevés a pénz, ezért amihez hozzájutnak, azt önmaguknak szánják, vagyis a saját színházuknak. És ez valamilyen vakságot jelent. Mindent kizárnak, ami nem a saját túlélésükről szól.

B.M.: De mégis, hogy fordulhatott elő, hogy a szakma egyáltalán nem lépett fel a Sanyi és Aranka érdekében?
    –  L. A.: Ilyen nincs. Igen, igen, Magyarországon ilyen nincs.

B.M.: De miért nincs?
   –  L. A.: Azt hiszem, nem érted, szóval nem képesek erre. Tehát mindenki meghúzza magát, hogy ő legalább van, neki legalább van. Tehát ha elkezd nekem segíteni, akkor ő maga veszélybe kerül. Ebből sokat lehet tanulni, de nagyjából értem is, persze, nekik sincs pénzük. Annyi a különbség, hogy nekem egyáltalán nem volt.

B.M.: Kőszínház élére is pályáztál, Szolnokon és Kaposváron is.
    –  L. A.: Igen. Fájó emlékek. Ültünk egy nagyteremben. Odajött hozzám az a szolnoki, sötét figura, nem jut eszembe a neve. Andor, de jó, hogy jöttél, hogy te is pályáztál!, mondta nekem. De hát azt láttad volna, hogy hogy állt az arca. Hogy hogy nézett, hogy semmi nem igaz abból, amit mond. Már rég tudják, hogy ki lesz. Réges-rég. Így is volt. Na nem jut eszembe a neve tényleg, azóta is igazgató.

B.M.: Balázs Péter.
    –  L. A.: Balázs Péter. Igen, elfelejtettem. Valahogy ez ment meg, hogy el tudom felejteni ezeket az neveket. Szóval ott ültünk mi szerencsétlenek, akik azt hittük, van bármi esélyünk, majd egyenként behívtak bennünket. Egy fideszes nyikhaj belekötött valami formai dologba, ezen kívül semmit nem mondtak. Na most ez volt az, ahol engem kivégeztek. Ez a valaki. De ez is politika. Hagyjuk a politikát!

B.M.: Jó. Nagyon érzékletesen írtad körbe azt a magányos, magas szőke lányt. Sokszor vizsgálsz meg így embereket?
    –  L. A.: Igen. Amikor Kaposváron voltam, akkor nagyon sokat jártam föl forgatni, vonaton ültem, néztem az embereket, megpróbáltam kibányászni, hogy mi lehet-ki lehet. Aztán kiderült, hogy az Ascher ugyanezt csinálta. Ő is ült a vonaton, és akkor másnap elmondtuk egymásnak, hogy mit láttunk, mit tudom én, hogy láttam egy embert és a tojás kiesett a kezéből, és megcsúszott, és nem esett el. Nagyon érdekelnek az emberek. Tényleg. Itt van mindig a színház előtt ez a kis ember, aki megy és kiabál, néha üvölt valamit. Azt még mindig nem értettem, hogy mit üvölt. De hogy milyen figura, az fantasztikus.

B.M.: Két osztályt is vittél az egyetemen, hiányzik a tanítás?
    –  L. A.: Igen. Volt színész osztályom és egy fizikai-koreográfus-rendező osztály, de azt három év után elhagytam.

B.M.: Miért?
    –  L. A.: Mert valami nem stimmelt kettőnk között Horváth Csabával. Nagyon tehetséges, nagyon tehetséges, lehet, hogy féltékeny voltam csak. De nem, hát én nagyon mást csinálok. Jó osztály volt, de az igazán jó osztály, az első osztályom volt. Az fantasztikus volt. Nem tudod elképzelni, mi mindent megcsináltunk. Nem tudod elképzelni. Mindent meg lehetett velük csinálni, elképesztően jó osztály volt. Például ilyen gyakorlatok, hogy odaállt a falhoz valaki fürdőnadrágban, kértem két-három lavór vizet, és mondtam, hogy akkor a többiek jöjjenek ide. Itt van meleg víz ezekben a lavórokban. Aki ott áll a falnál, az elmond egy Hamlet monológot. Nektek meg meg kell bombázni. És nem állhat meg, mert ő el akarja mondani. Hát fantasztikus volt. Volt olyan feladat is, hogy egy óra alatt kellett a terem egyik végéből a másikba eljutniuk, persze nem volt náluk óra. Csodálatos volt az a koncentráció. Nagyon jó osztály volt.

B.M.: Hajlandó vagy megnézni egy régi felvételt magadról?
https://www.youtube.com/watch?v=VyQP3koWhrI&t=6s    (19:20-22:40)
    –  L. A.: Persze.

B.M.: Mit mondanál ennek a színésznek, ha te rendeznéd?
    –  L. A.: Azt hogy túlzás, amit csinál.

B.M.: Miért nevetsz?
    –  L. A.: Egy gyerek. Egy hisztériás gyerek. Ez egy Ascher rendezés, szerettem csinálni. Szegény Enikő. Hát ezt az őrjöngést szerettem. Benne van az apám egy kicsit. Egy őrült, ez egy őrült.

B.M.: És nem kéne, hogy az legyen?
    –  L. A.: Végülis de, mert egy olyan világban él, ami elviselhetetlen.