A Pesti Színházban látható a friss bemutató, a Party, Sally Potter darabja. Az írónő jegyzi 2017-es filmjének, A vendégeknek a forgatókönyvét és a belőle készült színpadi adaptációt is. Miért lett itt más a cím?
   –   A vendégek címet, amelyet a film fordítója vagy a forgalmazók találtak ki, kicsit semlegesnek éreztük, és leszűkíti az értelmezést, pontosabban a vendégekre irányítja a figyelmet, holott itt maga a vendégség a fontos, a party. Angolul ez a szó többek között pártot is jelent, így az eredeti címnek politikai vonatkozása is van. Ezt sajnos magyarul nehéz lett volna visszaadni.

Tettetek hozzá a filmhez, vagy vettetek el belőle?
   –   Nagyon keveset írtunk hozzá Kovács Krisztina dramaturggal. A nagy különbség a film és a színház között ott van, hogy a színházban a 7 szereplőt folyamatosan látjuk. Nehéz volt ezeket a párhuzamos létezéseket megalkotni. Egy lakás négy külön terére van bontva a színpad. A közönség számára átláthatók a falak, belátnak mindenhova, a szereplők természetesen nem. Így a nézők többet tudnak, mint az egyes szereplők, akik bizonyos helyzetekben elzárkóznak a többiek elől. Ezeken a szeparált helyeken játszódnak le apró humoros jelenetek és nagy drámák is. Ahol éppen fontos történések zajlanak, oda fókuszál a világítás, a váltások miatt pedig erős dinamikája, hullámzása van az egész előadásnak.

A darab meglepően aktuális – a mai politikai viszonyokra, egyáltalán a mai életünkre reflektál, s nem feltétlenül Angliában, hanem itt Magyarországon is.
   –   Amikor februárban elkezdtünk beszélgetni a darabról, akkor Magyarországon még szinte ismeretlen volt az árnyékkormány, árnyékminiszter fogalma, és most szinte bekúszott a mindennapjainkba. Ebben a darabban a kormányzásért küzdő pártnak éppen az egészségügyre szakosodott árnyékminiszterét választják meg,

A Party műfaját tekintve fekete komédia, tehát van egy fanyar humora.
   –   Azért izgalmas ez a darab, mert Sally Potter a nagyon nyitottan, nagyon demokratikusan gondolkodó értelmiségieknek mutat görbe tükröt. A szereplők bár erősnek mutatkoznak, de esendők, a szélsőséges helyzetekben mindenki elbukik valahogy. A politikán túl többféle kényes kérdés is terítékre kerül: párkapcsolati hűtlenség, kábítószer függőség, vallási meggyőződés, azonos neműek gyermekvállalása. Ez utóbbinál én arra tenném a hangsúlyt, hogy van egy idősebb és egy fiatalabb ember, és felelős döntést kell hozniuk arról, hogy hosszú távon hogyan alakítják az életüket. És egy ilyen kérdés bármelyik kapcsolatra érvényes.

A másik előadás, ami a rendezésedben a Vígszínház Házi Színpadán látható, az A rendes lányok csendben sírnak, a Durica Katarina regénye alapján írt dráma. Ezt először streamelt változatban mutattátok be még ez év tavaszán.
   –   Már tavaly télen elkezdtük vele a munkát, de láttuk, hogy a közönséggel a pandémia miatt személyesen nem fogunk találkozni a bemutatón. Rudolf Péter, a Vígszínház igazgatója fölajánlotta a streames lehetőséget, s miután nekem van egy filmes múltam, boldogan mondtam rá igent. A streamnél másképp instruáltam a színészeket, ott kevesebb mimika kellett, mert a kamera be tud menni közelibe.

'A rendes lányok csendben sírnak’ egy valós eseményeket felelevenítő dunaszerdahelyi maffiatörténet a ’90-es évekből. Ezzel a darabbal hogyan találkoztál?
   –   Régebben már olvastam a regényt, ami személyes interjúk alapján készült, aztán szintén Kovács Krisztina dramaturggal – aki a színpadi változatot írta – ajánlottuk a Vígszínház vezetőségének. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk erről, egyrészt azért, mert térben és időben is közel játszódik hozzánk, másrészt mert ez egy nagyon megrendítő, érvényes emberi történet a félelemről, a hatalomról, a kiszolgáltatottságról, az empátia hiányáról, a félrenézésről. A dunaszerdahelyi maffiahálózat csak úgy tudott létrejönni és éveken át hatékonyan működni, hogy a rendőrségtől kezdve a politikuson át az utolsó szomszédig mindenki félrenézett. Vagy azért, mert érdeke fűződött hozzá, vagy azért mert félt. A legkiszolgáltatottabbak, a legvédtelenebbek természetesen a nők voltak, és most az ő sorsukon keresztül, az áldozatok nézőpontjából mesélődik el egy férfitörténet. Példa nélküli, hogy Dunaszerdahelyen hogyan tudott elszabadulni a pokol, és mai napig nem tisztázott, hogy végül is milyen szándékok vezettek oda, hogy sikerült véget vetni a borzalomnak.

Három nő párhuzamos monológján keresztül bontakozik ki ugyanaz a történet három különböző nézőpontból. Nincs akció-dikció. Nem lehetett könnyű dolgotok.
   –   Természetesen vannak kicsi történések, apró cselekvések. Ha így fogalmazunk: van „akció-dikció”. Ugyanabban a panelházban él mindhárom nő egymás alatti-fölötti lakásokban, de ugyanazon keretek között. A színpadon ugyanabban a térben vannak, de végig azt az érzetet keltik, hogy mindegyik a saját otthonában ül, nincs köztük kapcsolat. Három fantasztikus színésznőt látunk, a tekintetükből egy idő után megelevenedik a történet, átélhetővé teszik a drámát – ez egy nagy plusz adalék a könyvhöz képest.

A nők három generációt képviselnek, mondják a magukét, néha tesznek három lépést, átöltöznek, az idős nőt alakító Kiss Mari még ezt sem – ő csak ül egy magába roskadt öregasszonyként.
   –   Csodálatos, ahogy ő átváltozik. Nem véletlenül kapta meg az online színházi fesztivál legjobb női főszereplőjének járó díját. A fiatal Márkus Luca három éve végzett az egyetemen, az ő nevét még nagyon sokszor fogjuk hallani, Balázsovits Edit is nagyszerűen játszik. Mondhattam én nekik bármit, rajtuk múlott, hogy megszólalnak-e az általuk alakított személyiségek.

S van egy harmadik előadás is, amit te rendeztél és műsoron van a Pesti Magyar Színházban, ez pedig Kosztolányi Pacsirtája. Az új hír, hogy készült belőle egy tv-film. Az más lett, mint a színházi előadás?
   –   Nagyon más lett. Kosztolányi a múlt századfordulóra tette a történetet, a mi filmünk viszont az 1960-as években játszódik. Izgalmasnak tűnt, hogy korban közelebb hozzuk hozzánk a történetet, és a 60-as évek fojtott levegőjének hangulata csak sűrűbbé tette a drámát. Szinte ugyanazokkal a színészekkel dolgoztunk, mint a színházi előadásban. A filmet jelölték a nyári Magyar Mozgókép Fesztiválon a legjobb tv-film kategóriában, és már nagyon várom, hogy a Duna TV műsorára tűzze.

Te minek tartod magad inkább: színházi rendezőnek vagy filmrendezőnek?
   –   Néha ez már tudathasadásos állapot. A színházban is sokszor filmes vezényszavakkal instruálom a színészeket, amiken ők jókat szoktak derülni. A színészi visszajelzésekből és a szóhasználatomból még mindig azt látom, hogy a filmes alapok az erősebbek.