Írások

Ma már aligha van igazán értelme ennek a kifejezésnek. A nők is többször viselnek nadrágot, mint szoknyát. De 1940-ben, amikor Zágon István XIV. René című bohóságát Harsányi Zsolt verseivel és Eisemann Mihály zenéjével a Vígszínházban bemutatták, még használták ezt a szót. A hölgyek férfinak öltözve vágtak neki, hogy megleljék elbitangolt szerelmüket. De néha csak azért, hogy egyáltalán életben maradjanak.
XIV. René, Ladoméria királya azonban nem ilyen okból él álruhában, álszemélyiséggel. Hanem – természetesen – politikai megfontolásból. És ugyancsak természetesen nem saját, hanem fondorlatos miniszterelnöke megfontolásából, akit most a Karinthy Színházban, Csizmadia Tibor rendezésében Széles Tamás játszik elvi alapokon túlbuzgó hátramozdítónak.
Igazi energiát és hozzá józan bölcsességet, okosságot hoz a játékba Egri Kati, anyakirálynéként mozgatva meg az adósságokban úszó, önállóságra képtelen kis ország, Ladoméria életének állóvizét. Bozó Andrea pedig nagyszerűen adja a hatalmas, fenyegető szomszéd birodalom erélyes és szexéhes uralkodóját.
A nadrágot csinos kis mellénnyel együtt Járó Zsuzsa viseli. Jobban viseli el, mint a királyi ranggal járó feladatokat, a protokoll szerinti teendőket. Alkati fanyarsága maga is telitalálat a szerephez. De ad még hozzá jó adag spleent, kedvetlenséget, fáradtságot. A hirtelen rátörő szerelem Dányi Krisztián kissé ugrifülesen bár, de hitellel ügyködő törvényes trónkövetelője iránt már nem áll ennyire jól neki. De azért csak eszembe jut róla Jean Effelnek, a nagyhírű, múlt századi francia karikaturistának egy rajza. Egy kisfiú meg egy kislány bámul a nadrágjába. Mindegyik a magéba. Az aláírás: Vive la difference! Aligha kell lefordítani.