A kis mediterrán ország, Altúria népe forrong, ugyanis irányítói éppen arra készülnek, hogy eladják a két legfontosabb bevételi forrás – a szardíniahalászat és a bortermelés – jogait, vagyis ezzel az egész országot egy külföldi mágnásnak. A korábban közkedvelt ifjú király, VII. Olivér sokak szemében árulóvá vált, így aztán nem is meglepő, hogy egy forradalom megfosztja trónusától. Az uralkodó ezt követően önkéntes száműzetésbe vonul. De a bonyodalmak csak akkor kezdődnek, amikor a királynak rá kell ébrednie, hogy a világ végén sem tud elmenekülni a sorsa elől…

Szerb Antal ebben a történetében a két világháború közötti magyar irodalom és színi világ klasszikus alaphelyzetét használja fel: a főszereplő álruhát ölt, másnak adja ki magát, eltitkolja igazi voltát. Olivér ugyanis, mint kiderül, saját maga szervezi meg a forradalmat, hogy elmenekülhessen az uralkodásból, és megmártózhasson a hétköznapi emberek életében. De nem azért megy a nép közé, mint Mátyás király, nem népe bajaira kíváncsi, hanem ő saját magát szeretné megtalálni, meg akarja ízlelni az életet a maga egyszerűségében – uralkodók, miniszterek, fogadások és tárgyalások nélkül.

Olivér a kalandja végére megtanulja – ráadásul pont egy csalótól! – hogy bizony mindenkinek felelőssége van, ami elől elfuthat, de el nem menekülhet. Az író itt természetesen nemcsak a királyi felelősségről beszél, hanem mindannyiunk felelősségéről – ahogyan Mihály, az Utas és holdvilág hőse is ráébred a regény végén, hogy bizony kezdeni kellene valamit ezzel a dologgal, amit életnek nevezünk.