Mi inspirálta az átdolgozást és milyen irányvonalak mentén álltatok neki Szegvári Júlia rendezővel? Mit jelent pontosan, hogy a darabot átdolgoztátok? Inkább apró dramaturgiai finomításokról, vagy mélyebb koncepcionális változtatásokról van szó?

Az irányvonalat Júlia határozta meg a kezdetektől fogva. Áprilisban kezdtünk el dolgozni a szövegen és szó szerint hangról hangra, betűről betűre haladtunk. Az volt a cél, hogy a legmélyéig leássunk ennek az elképesztően sokrétű történetnek, és minden pillanatot megtöltsünk élettel, jelentéssel. Ezen kívül beleírtunk két plusz karaktert - egy prózai és egy énekes szerepet. Utóbbinak két áriát is írtunk: Iván Sára a zenét, én pedig Júlia vezetésével a szöveget. 

A Bajazzók központi témája a féltékenység, valamint a színpadi és a valós érzelmek összemosódása. A darabot igaz történet alapján írta Ruggero Leoncavallo - maga is jelen volt azon az előadáson, amelyen a véres jelenet lejátszódott. A cselekmény Calabriában játszódik 1865 és 1870 között. A féltékenység viszont amíg világ a világ, jelen lesz az emberek életében. Ez elég volt ahhoz, hogy ma is aktuális legyen a darab és ugyanúgy hasson a nézőkre, mint amikor először játszották, a 19. század végén, vagy azért ilyen szempontból is kellett dolgoznotok rajta - modernizálni, esetleg érthetőbbé, maibbá tenni a cselekményt?

A szerelemféltés soha nem szorul magyarázatra. Amit viszont Júlia leginkább hangsúlyoz a történetben, az a társulati lét különös világa. Gondolok itt például arra a fajta összetartásra, ami az örömteli pillanatokban és a legsötétebb órákban is ott van, és jelenti azt is, hogy sokszor olyan titkokat is őriz egy közösség, amelyek belülről őrlik fel a lelkeket és mérhetetlen feszültséget termelnek, ami mindenre és mindenkire hatással van. 

Milyen érzés volt hozzányúlni egy ismert klasszikushoz? Izgalmas vagy inkább ijesztő kihívásnak tűnt az elején?

Azt hiszem, nekem inkább ijesztő volt, mert egy prózai szöveghez sokkal könnyebb hozzányúlni, beleírni, kihúzni belőle, újrafordítani, de ez egy opera, amiben minden szótagnak illeszkednie kell a zenéhez. Itt nem elég, hogy a rendező és a dramaturg megegyezik valamiben, mert a karmesterek és a zenei vezető beleegyezése, jóváhagyása nélkül semmi nem történhet.

Tehát nagyon más egy operán dolgozni dramaturgként, mint egy prózai darabon?

Sokszor felmerült bennem a munka során, hogy ezt biztos, hogy szabad? Addig, amíg Károly Kati zenei vezető, valamint Iván Sára és Drucker Péter karmesterek elé nem vittük a szöveget, én nem voltam biztos magamban, pedig érzésem szerint nem léptünk át semmiféle határt. Az opera számomra a színházművészet csúcsa, és ennek tudói a zenei szakembereink. Azzal, hogy ők elfogadták a változtatásokat, validálták a munkámat. Prózai darab esetén nem vagyok ennyire szigorú magammal.

Júliával együtt formáltátok az anyagot, vagy mindketten hoztatok külön ötleteket, amik aztán összetalálkoztak?

Júlia elmondta, hogy tartalmilag mit szeretne, aztán együtt megkerestük a legjobb szavakat hozzá. De volt olyan, hogy valamelyik sorra egy operaénekes később azt mondta, hogy ő itt nem tud “e” és “é” hangot énekelni, keressek valamit, ami “a” és “o” hangokból áll. 

A zene hogyan inspirált a dramaturgiai munkában - vagy épp ellenkezőleg, mennyire kötött benneteket?

Nem tudok elképzelni nagyobb szerencsét annál, hogy ilyen gyönyörű zenét kellett éjjel-nappal hallgatni, de amennyire inspiráló, ugyanannyira szigorú keretek között is tartott.

Radó Antal is a 19. század szülötte, így a mai fülnek szokatlan lehet a fordítása. Modernizáltátok a librettót?

Pontosan azt tettük, de a modernizálásnak érzésem szerint van egy negatív felhangja, ezért szeretem inkább az átdolgozás kifejezést, mert nem vittük el egy “lila ködös” irányba. A leglilább elem ebben az előadásban a furgon, de ezt majd meglátják…

Mi volt számodra a legemlékezetesebb pillanat a próbafolyamat során?

Júlia a rendező, Raj Martin a játékmester, Sirkó Anna a rendezőasszisztens a produkcióban. Az, hogy mi ebben a felállásban együtt alkothattunk, ott ülhettünk a nézőtéren, míg ezek a csodálatos énekesek, továbbá a kecskeméti társulat munkatársai (díszítők, kellékesek) fent a színpadon ránk figyeltek, az az első pillanattól kezdve egy felfoghatatlan dolog, mert eddig mindig volt mellettünk valaki, akinek a keze alá dolgoztunk, most pedig egymás kezét fogtuk.