Tasnádi István mostanában revüket ír és rendez. A Tapasztalt asszony, A Lila Akác Lokál és most a Norvégminta – mind revü, a prózai részeket dalbetétek szakítják meg, songok, mint egy Brecht darabban, de nem pusztán az elidegenítést szolgálják, hanem minden dal szintet vált a dráma folytatólagos történetében, bepillantást enged egy másik valóságba, ami ott van láthatatlanul a mögött, amit látunk, amit élünk. A dalok felhívják a figyelmet arra, hogy van egy valóság láthatatlanul a látható mögött. De ha nem akarjuk, akkor nyugodtan ne vegyük észre, elég szórakoztató maga a darab ahhoz, hogy ne kelljen törődnünk azzal, ami a láthatatlan világból körülvesz minket.

Tasnádi István darabjaiban mindig van egy háttérvilág, ahonnan a szereplők jönnek vagy ahová távoznak, nem egyszerűen csak a színfalak mögé mennek - EL. A Rozsdatemető 2.0-ban, aki meghal, egy áttetsző vászon mögé vonul. Az Apánk szeme fényében a valósághű szobának egy nagy áttetsző fala van, egy tükör, ahol a halott feleség néha megjelenik, és ahová a főszereplő öregúr távozik, mikor meghal. Az Egy másik életben című filmjében a halott apa üzen az örökségéért versenyzőknek, akiknek a szokásaikban él tovább. A Kartonpapában egy kivágott papírfigurában él tovább a halott apa, és amikor az apa karton alteregóját szétszabdalják, feltámad egy üzenetben. Itt, a Norvégmintában csak egy ablak van, ahol odakintről a végleg eltűnt szállodagondnok, Ottmar még visszainteget, és elénekli, hogy visszasíel az időben, és egy nő által újra fog születni egy jobb életre. Még itt van, de már távozóban, egy köztes létben. Eltűnik a hóban, és ahogy egy korábbi dalában énekli, nem baj, ha megfagy a hóban, kikaparják majd tavasszal. Ő tudja, ember meghal és feltámad.

Szóval Tasnádi István drámájában a valóság több szintű és ráadásul hierarchikus. Van alacsonyabb és magasabb szintű valóság. És szabadon hagyja a nézőnek a befogadást, hogy melyik szinten szeretné a drámát érteni, mert minden szinten ad a nézőnek egy teljes élményt. Úgyhogy a néző bármelyik valóságszinttel kerül kapcsolatba a darabjaiban, mindig hiheti, hogy az egészet érti.

Na de nézzük a szinteket a Norvégmintában!

Ottmar és egy multi olajvállalat elnöke, az Elnök találkoznak egy panzióban, ahol nincs más vendég csak az Elnök, és rajta kívül csak egyetlen ember van, a panzió gondnoka, Ottmar. Az ő kibontakozó barátságuk a dráma története, miközben kiderül, hogy Ottmar válófélben van, de a felesége állandóan visszatér és zaklatja, és kiderül, hogy az Elnök a lányával történt konfliktus miatt menekült ide elvonulni a világvégi norvég panzióba. Van tehát egy valóságos cselekmény, a dráma első érthető és fordulatos szintjén.

A második szintet talán úgy nevezhetnénk, hogy az eszmék, ideák vagy téveszmék szintje. Ottmar volt felesége, aki meggyőződéses klímaaktivista, környezetvédő,  pont az Elnökben ismeri fel a Gonoszt, aki a világot a pusztulásba viszi. Az eszmék szintjén a cselekmény abszurd és valójában nem nyújt megoldást azokra a globális problémákra, melyek a darabban megmutatkoznak.

A harmadik szint a víziók, látomások szintje. Az Elnöknek egy részeg látomásban megjelenik a lánya jegesmedve képében, mint a saját bűntudata kivetítése, hiszen épp az vezetett a lányával való szakításhoz, hogy a lánya is klímaaktivista lett, a jegesmedvékért harcol, és az Elnöknek, íme hát, pont jegesmedve képében jelenik meg.

A negyedik szintet nevezhetjük az univerzum tág valóságának. Miközben zajlik ez a földi perpatvar, Ottmar egy saját maga által eszkábált távcsővel kémleli a végtelen kozmoszt. Néha belenéz, és minden abszurd élet-történés egy földönkívüli, örök és végtelen perspektívába kerül. És ez nem csak egy egyszerű távcső, hanem az univerzum mikrorezgéseit képpé alakító eszköz. Tehát nem csak a láthatót mutatja, hanem a láthatatlant is láthatóvá teszi.

És akkor elérkeztünk a dráma láthatatlan szintjére. Hogy Ottmar valójában meghalni és feltámadni készül. Egy botot farag végig, ami társa lesz a halálon való átkelésben. Tehát nem csak az univerzumot kémlelő távcsöve kíséri végig a földi történéseket, hanem ez az átkelésen átsegítő bot faragása is. Az Elnök elvonulni akar a világ elől, Ottmar kivonulni a világból. Pontosabban átminősülni. Egy nagy transzformáción kelni át. Visszamenni az idő mögé vagy elé. Ahonnan minden ered. Ahonnan az idő elindul. Ahol még nincs semmi. Az örökbe menni vissza. És onnan születni újjá. Végrehajtani a nagy transzmutációt. Úgy gondolja, hogy ehhez el kell mennie az Északi Sarkra, és átkelni rajta, mint egy nagy koponyán, és utána onnan már csak lefelé vezet az út. Átbucskázni a föld koponyáján, mint egy mesebeli hős, aki átbucskázik a fején és megváltatik. Ottmar nem elvonulni akar, nem megjavítani a világot, nem akar harcolni eszmékért, hanem a megváltást keresi, vagy mondhatjuk, a metafizikai értelemben vett megszabadulást. Az Északi Sarkon való átkelés csak szimbólum. Azt mondja, nem fél a jegesmedvéktől, vagyis a dráma rendszerében ez azt jelenti, hogy nem fél a saját vízióitól, belső démonjaitól. Hiszen van nála paprika-spré. És ellenállt a kísértéseknek. A volt felesége szexuális közeledésének, az Elnök által felkínált vérszerződéses barátságnak. Több megkísértés után vígan eltűnik, és még visszainteget az ablakból, beledalolva az ittmaradtak énekébe.

Tasnádi István filmjeiben és drámáiban benne vannak ezek a szintek. Így épülnek fel. És nem kell őket mindenáron felismerni. Bármelyik szinten maradva is lehet érteni őket. De azért szögezzük le: mindegyik művében a metafizikai értelemben való megszabadulás, az ember transzformációja a tét. De erről lehetne külön részletesen írni. Annak, aki akarja.

Most álljon végezetül itt annyi, hogy Ottmar eltávozik átminősülni, és az Elnök a helyébe lép, és a világvégi norvég panzió gondnoka szeretne lenni. És így a tőle elhidegült lánya hajlandó lesz vele találkozni. Ottmar volt feleségének pedig így már, hogy az Elnök megtért a hólyagos fókákat mentők közösségéhez, jó lesz akár új férjnek is. Vagyis nem csak kilépni lehet az életből és áttranszformálódni, hanem az alsóbb valóságszintekről lehet eggyel feljebb lépni. Mindig van lejjebb is és feljebb is. De ez az igazság úgy hangzik, mint egy újabb dalbetét szövege életünk drámájában.

Bóna László, író, tanár