Miből gondolod, hogy a felnőtt közönség is fogékony lehet a mesejátékokra?
Kimondva vagy kimondatlanul: mi felnőttek is a mesékben élünk. Szeretjük, ha elvarázsolnak minket, szeretjük, ha tisztán és szépen fogalmaznak az élet nagy kérdéseiről, azaz hogy mi a barátság, a szerelem, a csoda. A mese eredetét tekintve egyébként sem gyermekműfaj volt. Az antik mesék, amelyeket ismerünk mind tanító célzattal készültek, felnőttek számára. Jobbára a modern kor alakította ki azt a felfogást, hogy a mese a gyerekeké, amiben van is igazság, hiszen a fejlődésük szempontjából rendkívül fontos: a félelmeik, az örömük, a bennük lévő érzelmek felismerésére és kifejezésének megkönnyítésére is szolgál, de hiba lenne emiatt a műfajt beskatulyázni egyetlen korosztályra.

Hiszen mi magunk is mesélünk.
Mi felnőttként éppúgy átéljük ezeket a dolgokat, mint ők. Így is fogalmazunk: “elmesélem, mi történt velem ma”. A mese elkerülhetetlen része az életünknek. Én például felnőttként alig vártam, hogy a fiaim akkorák legyenek, hogy vihessem őket moziba mesére, mert akkor végre én is nézhettem őket velük. Számomra egyértelmű, hogy a mese éppúgy körülveszi a felnőtteket, mint a gyermekeket.

Csukás István egészen különleges érzékenységgel nyúlt a műfajhoz. Mit tudott ő, amit mi nem?
Nagyszerű költő és csodálatos meseíró volt, aki imádta a gyerekeket. Különleges rálátása volt a gyermeki világra, képes volt látni az ő szemükkel. Az Utazás a szempillám mögött című darabjában – sok másikhoz hasonlóan – az a legizgalmasabb, hogy nem didaktikusan mesél. Nem úgy tanít, hogy elmondja, mit gondolj, hanem felvázol helyzeteket, kapcsolatokat és lehetőségeket. Úgy vezet, hogy észre sem veszed, hogy fogja a kezedet. Meghagyja számodra azt az örömet, hogy te magad fedezd fel, miről is szól a történet. Jelen esetben: mit jelent az, hogy kint és bent is létezik egy világ, hogy mire vagyok képes, amikor lecsukom a szemem, hogy miért akarom megtalálni azt az elgurult üveggolyót. Mindenkinek végig kell lépdelnie az úton, hogy rájöjjön, mi az üzenet, de ez nincs kimondva a darabban, csak egyszerűen nézzük, átéljük és hátulról „a fülünkbe duruzsolja” a szerző, hogy mire figyeljünk a mesében, és ezáltal az életben.

Mi történik, amikor az általa megálmodott világ összekapcsolódik Sipos Imre gondolataival?
Csukás István történeteit olyan finom líraiság járja át, ami egyedül rá jellemző. Én arra törekszem rendezőként, hogy megmutassak mindent a színpadon, amiről azt gondolom, hogy ő gondolta. Vélhetően mindez már az én képzeletemmel is vegyül, így a végeredmény kettőnk gondolataiból áll össze. Sőt, tulajdonképpen az előadásban szereplő összes művész gondolataiból, hiszen ők maguk is hozzáteszik tapasztalataikat és érzéseiket karaktereikhez. 

Sokféle alakkal találkozhatunk a mesében. Mesélj róluk!
Az egész történet egy álomban zajlik, aminek az a sajátossága, hogy egy-egy álomkép között nem feltétlenül van ok-okozati összefüggés. Az egyik pillanatban még erről, a másikban már arról álmodunk, sokfélét tapasztalunk. Az Utazás a szempillám mögött című előadásban a gyermekszereplő olyan alakokkal találkozik, akik valamilyen módon az életének részei: fél tőlük, szereti őket vagy csak körülveszik. Ő maga és mi is csak menet közben jövünk rá, hogy a megjelenő karakterek vajon kik lehetnek a gyermek életében. Egyesekre rögtön ráismerünk, másokat csak hasonlítani tudunk valakihez, néhányuknál pedig csupán a gyermeki fantázia tör utat.

Az egyik legfontosabb szereplő, aki egész úton elkíséri a gyermekszereplőt, a hangya. Az ő képe hogyan születik meg a kicsi fejében? 
Csupa hozzá hasonló, életből elvett, ámde fiktív karakterrel találkozhatunk a történet során, de való igaz, hogy ő a legfontosabb kapocs. Ennek oka, hogy valószínűleg ilyesfajta kapcsolatra vágyik leginkább a gyermek a valóságban: hogy legyen egy „hangyája”, pontosabban egy barátja vagy szerelme, akivel mindent megoszthat. Álmában tulajdonképpen megelevenedik az életének legjobban vágyott szereplője. 

Milyen térben képzelted el az Utazás a szempillám mögött történetét?
A mese egy realisztikus helyszínen indul, ám miután a gyermek elalszik és álmodni kezd, én minél jobban törekedtem az álomszerűségre, semmiféle reális teret nem szerettem volna. Álomteret akartam, amihez Matyi Ágota díszlettervezővel egy állandóan változó semleges teret képzeltünk el, ami nem a szó szoros értelmében változik, csupán nagyon finom, légies jelzések érzékeltetik, éppen hová értünk az álomban. Ez rendkívül jó lehetőséget adott nekünk a varázslásra. Mindig azt mondom: a mesében a csoda nem megúszható. Amikor olvasunk, a saját fantáziánkra van bízva, miként éljük meg a csodát, ám mindezt most nekünk kell megteremteni, erre pedig a kitalált látványvilág tökéletesen alkalmas. Bízom benne, hogy sikerül majd valódi csodát vetítenünk a gyerekek felé.

A csoda megteremtésének további eszköze a zene?
Zenés mesejáték lévén, az előadásban szinte folyton szól a zene. Hasonlóan a Rigócsőr királyhoz, amit tavaly rendeztem Kecskeméten, ebben is betétdalok szólalnak meg, amelyek a karaktereket jellemzik. Úgy vélem, a zene ezen korosztály számára rendkívül fontos, hiszen minél inkább az összművészeti hatás felé megyünk, annál inkább tudjuk lekötni a gyerekeket. Fordulat kell, folyamatos és új impulzusok, és ha sikerült jól belőnünk az arányt, minden a helyére kerül. Bízom benne, hogy sikerrel járunk, és ha így lesz, biztos vagyok benne, hogy a gyerekek még a színházból kifelé menet is az előadásban látott koreográfiára táncolva, a hallott dalokat fogják dúdolni.