Ezúttal maga a rendező, Szabó K. István az évszázadokat látszatra könnyen áthidaló társszerző, akihez Horváth János Antal társult, gondolom, a versekkel, dalszövegekkel. A díszlet kozmikus távlatok és földi szituációk együttesét ötvözni képes Horesnyi-remeklés. A ruhák szürreális víziót és funkcionális megoldásokat egyszerre teremtő bravúrja Rátkai Erzsébeté.

Az egész előadás sodró lendületű, több mozgás-műfajt működtető táncos összhangzat, a lehetetlent cáfoló koreográfus Bodor Johanna. Munkája parádés: egybe képes gyúrni a Magyar Légtornász Egyesület artistáinak, a Kaposvári Egyetem 5. éves hallgatóinak és a Pesti Magyar Színiakadémia növendékeinek, valamint a színészek mozgását. Az artista koreográfia Vincze Tünde munkája. Ennek egyik titka, hogy a színpadtér nagyrésze üres, a látvány a sík dimenzióból átlép a függesztett 3D szférájába. A jelmezek egyik finom fricskája itt: az egész udvar katonai gyakorló-ruhák terepszínű anyagaiba, divatbemutató abszurditásába van ruházva, realitásként egyedül a pénzügyminiszter van mai Wall Street-i bankár kosztümbe öltöztetve …

Az előadás műfaja a színlapon: „zenés bolyongás”. Gyönyörű szürreális élőképek pergetik le a történetet, a festészet és az építészet örökbecsű elemei többször elkápráztatják a beavatott nézőt. A képi és eljátszott szimbólumok nagyrészét a nézőtér negyedét kitevő gyerekkorúak is feszült figyelemmel követték, a lényeget bizonyosan megértették. A publikum „részvétele” a kissé hosszúra sikeredett első felvonás végére sem lankadt.

A jó zenét Monori András jegyzi. De a musicales hangzás oltárán az összhatást a rendezés – reményem szerint csak az általam látott estén – feláldozta. Pedig a főszereplő Takács Géza jól énekel. A főszereplők, Gáspár Kata, Soltész Bözse, Telekes Péter, Szatmári György, Szatmári Attila, Csiby Gergely és Horváth Gyula Antal mikroportokkal beszélnek/énekelnek, ám a hangerő túlvezérelt, majdnem az érthetetlenségig torzítanak a nézőtéri hangfalak.

Az első felvonásban a színpadkép egy Panteon-típusú templom, ünnepi csarnok erős alsó skurcból ábrázolt belső tere. A forgón egy tengeri navigációt segítő műszer roppant nagyításban és benne, valós léptéken is ismételve. A szeksztáns mászható, jól használják a relatív érzékelés megértéséhez is. Gullivert, a hajóorvost többféle viszonylatba veti balsorsa: képzeletének hajótörései során óriáskén ér partot a Lilliputban a Törpék Országában. Ahol a félelem eszi a lelkeket. Gulliver megnyeri nekik az eleve vesztésre álló háborút. Látjuk a dicstelen hatalom működését. Tapasztaljuk mi is, hogy amikor már nincs szükségük rá, az életére törnek. A feldolgozásban mindig van történeten belüli segítője, valamint ott van az álomban, honvágyában megjelenő Anglia, a felesége és a kisfia, akik erőt adnak neki ahhoz, hogy hazajuthasson.

Gulliver néhány jelzéssel képes elhitetni velünk, hogy törpe éppen vagy óriás. Ezt segíti a díszlet építészeti kis-makettje is, ami beszélő kellékként funkcionál. Az Óriások Szigetén megfelelő szociállélektani tanulságokat von le a címszereplő, és vonunk le mi nézők is. A mese működik. A második felvonásban a fő díszletelem szellemesen átalakul, új és erős képi víziót küldd a nézők felé. Leginkább tetszett a Paul Delvaux és Magritte képeire emlékeztető Filozófusok Országa látomás. Erősen segítette a Földi létet veszélyeztető tudományos-technológiai forradalom szarkasztikus megítélését. Swift valóban a jövőbe látott. Az előadás hangulatát kedvesen játékos módon összegezte a Nyihahák Országa kép, ahol a lovak szépek, mi emberek inkább undort keltünk. Mentségünkre a Gulliver előadása költőien szép színházi látomás.