A Vígszínházhoz először 1976-ban csatlakozott, ahol 8 évig dolgozott, majd egy rövidebb József Attila Színházbeli periódus után 1986-ban Bálint András igazgató felkérésére elfogadta a Radnóti Színház főrendezői megbízatását, s azóta is övé ez a pozíció. 2020-ban Rudolf Péter frissen kinevezett igazgató hívására talált vissza a Vígszínházhoz, ahol most művészeti tanácsadóként működik. Két egészen különböző agy kell a népszínház és a művészszínház repertoárjának kialakításához, két idei rendezése is jól reprezentálja a különbséget. Ezek közül az újabb a Büszkeség és balítélet a Vígszínházban. Ezzel kezdtük a beszélgetést.

Jane Austin Büszkeség és balítélet regényét mindenki ismeri – köszönhetően a belőle készült angol tv-sorozatnak és moziverziónak. Sokakkal együtt nekem is eszembe jutott, hogy vajon ez most miért kerül színre a Vígszínházban? Amikor 2022-ben a Barátom Harvey bemutatója kapcsán beszélgettünk, azt mondta, hogy „a nézőknek mérhetetlenül szükségük van a napsütéses, derűsebb színházi estékre”. Ez volt most is a cél?

    –   A Vígszínház tradicionálisan arra van kitalálva, hogy a pesti polgárságnak legyen a kulturális önazonosságához illő helye, és az érdeklődési körének megfelelő kevercsben kapja darabokat. A Vígszínház népszínház az 1100 fős nézőterével, és viszonylag kevés ilyen méretű színház élte túl Európában az elmúlt idők igen válságos kulturális tendenciáit, és pláne alig van köztük olyan, ami teltházzal játszik és nem elsősorban musicalt. Minden évben nagyon komoly gondolkodás folyik arról, hogy mik azok a művek, amiknek esélyük van arra, hogy esténként 1100 ember jól érezze magát tőlük– ilyen szempontból mindegy is, hogy vidám vagy nem vidám az előadás, hanem hogy abban a kulturális regiszterben szólaljon meg, amit ők hajlandók megnézni. Jane Austinnak nagyon komoly reneszánsza van az egész világon, Angliában szinte csak őt olvassák. S ennek az az oka, hogy a kultúrafogyasztók zömében nők lettek. Volt egy felmérés a Vígszínházban, ami azt mutatta ki, hogy a nézőközönség 80 százaléka 50 pluszos hölgyekből áll. Ez egy tény, amivel kell valamit kezdeni. Lehet, hogy a saját magam ízlésének más művek jobban megfelelnének, de szerintem a közönségnek kell játszani, s ezen az adottságon belül kell elmesélni azokat a történeteket, amiket mi magunk is fontosnak érzünk. Ráadásul itt a dotáció is olyan, hogy a tevékenység felét fedezik a nézők, tehát van egy kényszer is arra, hogy a Vígszínház tele legyen. Én rendeztem már Jane Austint Veszprémben néhány évvel ezelőtt, ez volt az Értelem és érzelem - és nagyon nagy szeretettel fogadták. Az alapvető kérdései a női életsorsválasztásnak, amiről ezek a könyvek szólnak –metoo mozgalmak ide, feminizmus oda – nagyon sokat nem változtak. S ráadásul - válaszolva a kérdésére - nagyon hiszek abban, hogy a Vígszínházban minden évben be kell mutatni egy ilyen napsütéses színdarabot.  Kb. így jutottunk el a Büszkeség és balítéletig.

Mindenki fehérben van, s az egész színpadon is minden fehér. Miért?
    –   Én most már a harmadik darabot rendezem a Vígszínházban tiszta fehérben. Korábban volt két Shakespeare: a Vízkereszt, vagy amit akartok és a Minden jó, ha jó a vége, sőt egyszer rendeztem egy Örkény emlékműsort is, ahol a porond volt hófehér. Most ez a fehérség Kálmán Eszternek köszönhető, aki az egész látványvilágért felelős. Nem az 1803-as realitás felől akartuk megközelíteni a miliőt, mert azt anyagilag sem bírtuk volna, másrészt a fehérségben van egyfajta stilizáció, elemeltség.

Azt gondolom, hogy épp ez az időtlenség fogja akár évtizedeken át színpadon tartani ezt az előadást. Gondoltak erre?
    –   Nem az én tisztem erre felelni. Én minden munkának ugyanazzal az alapossággal állok neki, mondhatnám: az alaposság az én áruvédjegyem. Volt egy csodás mesterem, Nádasdy Kálmán, akinek volt egy bonmot-ja, ami így szólt: „a művészet lényege a műgond, mert az legalább egy halvány esélyt ad istennek arra, hogy rám nézzen”.  Tehát én mindent olyan ’rendesen’ csinálok meg, s ha az előbb említett úr nagy ritkán rám néz, akkor létrejön valamiféle interferencia az ember és kora, az ember és a közönsége, az ember és a mondandója között, és akkor azt érzékeljük, hogy ebben a nagyon múlékony, nagyon pillanatnyi művészetben az ember mégiscsak csinált valamit, ami legalább akkor nagyon teszi a dolgát, és talán megmarad kis halvány emlékezete még egy pár évig. Visszagondolva az én nagyon hosszú pályámra, pontosan tudom is, hogy mik azok az előadások, amik a maguk idejében nyomot hagytak. Remélem, hogy függetlenül a tartalom könnyűségétől, a Büszkeség és balítélet ezek közé fog betagozódni.

A Radnótiban az idei évadban az Én, Daniel Blake című darabot rendezte meg, ami a legkevésbé sem napsütéses. Pedig ez is angol, de mégis mennyire más, mint a Büszkeség és balítélet! Itt nagyon alulnézetből, a brit munkásosztály perspektívájából láthatunk rá a mai társadalomra.
    –   Nyilván egészen másfajta színházat kell csinálni a Radnótiban, mint a Vígben. Én nagyon fontosnak érzem, hogy egy művészszínház valóságos kérdésekkel foglalkozzon, nem kell, hogy olyan átfogó spektrumon mozogjon, mint egy népszínház. Mérhetetlen nagy rajongója vagyok Ken Loach angol filmrendezőnek, aki már 88 éves (ez ad némi reményt…), s aki majdnem minden évben csinál egy ilyen szívbemarkoló problémáról filmet, mint a Daniel Blake. Ennek a színpadi változatát használtuk alapul, amit a film főszereplője, Dave Johns írt, és én azt látom, hogy a magyar egészségügy emlőin nevelkedett magyar közönség mély empátiával figyeli a munkára alkalmatlannak nyilvánított özvegy ácsmester reménytelen küzdelmét a szociális ellátórendszerrel - mindenki pontosan tudja, miről van szó. De a napsütéses művek amúgy itt is nagyon elkelnének. A Radnóti műsorpolitikájára áll az a nem túl szalonképes kifejezésem, hogy olyan ’tökönszúrós’ minden színdarab. Pedig egy ilyen rossz közérzetű országban, mint Magyarország, különösen indokolt, hogy legyen legalább egy este, amikor a legfontosabb kérdések „csupán” a párkeresés vagy az egyéni boldogulás körül forognak.

Amikor három évvel ezelőtt beszélgettünk, azt mondta, arra vágyik, hogy a Vígben és a Radnótiban is rendezzen évadonként egyet-egyet, és ez Önnek pont elég.  Akkor erre az évadra már megrendezte, amit szeretett volna?
    –   Igen. Ez egy csodálatos adomány, hogy rendezhetek itt is, ott is. Mintha nem ugyanazon a bolygón lenne a két színház – annyira mások a nézőpontok, a feladatok, a közönség. De a kettő együtt jól lefedi az én személyiségemet. Persze csinálok én mást is, például rendeztem egy Textúrát a Szépművészetiben. Mindig rengeteget dolgoztam, és most már próbálnék egy kicsit kihátrálni ebből az egészből, de nem nagyon akar sikerülni, még mindig szaladok. Ugye, a mi évjáratunkból már nagyon kevesen szaladunk – Ascher Tamás van még a pályán.

Miért akart anno színházrendező lenni?
    –   A családban senki nem volt színházi ember, de sokat jártunk a családdal színházba. Éppen a Vígszínházban láttam 5 évesen a Cyranot Szabó Sándorral, de a szüleim vittek a Diótörőre is, ahogy aztán később én is vittem a lányaimat. A Radnóti Gimnáziumban, ahová jártam, már színjátszó köröm volt, ahol Tennessee Williams-t játszottunk az osztálytársaimmal. Rögtön felvettek a főiskolára, úgyhogy én egész életemben a színházzal foglalkoztam. A próbákon viccesen szoktam mondani, hogy én rendes embert nem is ismerek, csak színészt…  Az elején elég rosszul ment, mert műveltségi hiányaim voltak. Mindent elkövettem, hogy pótoljam ezeket, de nem tudtam versenyezni Ascher Tamással vagy Karinthy Mártonnal, akik az osztálytársaim voltak. A színházművészet is egy ugyanolyan dinasztikus pálya, mint az ügyvédség vagy az asztalosság. Most itt a színpadon a színészek között, de még a hangmérnökök és a kellékesek között is sokan vannak, akiknek a felmenőjük valamilyen színházi ember volt!  De azért azt elmondhatom, hogy egy rettenetes szerencsés korban keveredtem a pályára. Volt egy nagy színházi mozgás előttem – Ruszt, Babarczy, Kerényi nemzedékét váltotta Székely, Zsámbéki, s akkor jöttünk mi Ascherral, Ez a nagy nemzedéki megmozdulás átformálta a magyar színházművészetet, ami sajnos most kezd oda visszacsúszni, ahol mi rátörtük az ajtót a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben.

Visszacsúszni? Milyen értelemben?
    –   Műsorpolitikailag – a néző szórakoztatása minden más életelv elé keveredett. Esztétikailag, politikailag, anyagilag is. Én egész életemben rendeztem vidéken, s ha az ember előállt valami olyan elképzeléssel, ami nem sült bele abba a zenés vígjátékjátszási konvencióba, ami már akkor is életben volt, amikor én a pályára kerültem, azt meg lehetett csinálni. Át lehetett verni nagy terveket Győrben, Veszprémben, Kaposváron. Ma nehezebb ez. A színházat beskatulyázta a hatalom a szórakoztatóipari kategóriába. Hiányzik belőle a szellemi muníció is. A fiatal színészek nem akarnak elmenni a nem túl jól teljesítő vidéki színházakba. S ugye volt egy nagy főiskolai átszervezés is. Hogy ez jót tett-e a színészképzésnek, az majd el fog dőlni pár év múlva. Mindenesetre nagyon nagy tudású emberek lettek száműzve a magyar színházi képzésből.

Ön is tanított a főiskolán 1977-1984 között.
    –   Én magamat nem tartottam elég alkalmasnak a tanításra, jobb így, hogy csak a próbákon kell tanítani a színészeket.

Van, amit nem tanulnak meg az egyetemen?
    –   Igen, azt az alapvetést nincs divatban tanítani mostanában, hogy valamilyen lélektani ábrázolásnak hogyan kell technikailag érvényt szerezni. Ezeket a pici fortélyokat igyekszem átadni a színészeknek.

Ön legendásan színészbarát rendező, a színészekre rendezi a darabokat. Erre szokás mondani, hogy nem rendezői, hanem színészcentrikus színházat csinál.
    –   A különbség mondvacsinált. Tudomásul kell venni, hogy a rendező munkaeszköze a színész. Itt nagyon sok választás nincs. Aki nagyon rendezői koncepciót akar rendezni, az is csak a színészen keresztül tudja azt létrehozni.  Sok múlik azon, hogy olyan darabot választ-e az ember, amiben az emberi léleknek, az emberek közötti kapcsolatrendszernek van nagyobb szerepe, vagy inkább egy olyat, amit képekben el lehet mesélni. S amit képekben el lehet mesélni, ott egy picit kisebb szükség van a színészek lélektani ábrázolóképességére, ott mesél a képeskönyv. Volt az életemnek egy nagyon komoly időszaka a hetvenes években, amikor engem is ilyen nagy formalistának tartottak, és nem arról voltam elhíresülve, hogy a színészekkel bajlódok.  A nyolcvanas évek derekán eltört bennem ez az ambíció, hogy én ilyen nagy képeskönyveket rendezzek, s elkezdtem helyette a színészeket rendezni.

Volt valami külső hatás, netán kritika a színészek részéről?
    –   Nem, egyszerűen beleöregedtem ebbe a lélektani színházcsinálásba. Nem gondolom, hogy ez kevésbé lenne személyes, vagy kevésbé lenne önkifejező, mintha nagy látomásokat rendeznék. Ami talán a hátránya, hogy kicsit kevésbé exportképes. Egy külföldről ide látogató kritikus nem érti ezeket a finomságokat.

Több, mint 50 éve van a pályán. Hogy tekint vissza rá?
    –   Szoktam a saját pályámat Allan Sillitoe A hosszútávfutó magányossága című kisregényével aposztrofálni. Ez egy nagyon hosszú futás egy nagyon magányos pályán. Marton Endre professzorom volt a főiskolán, ő mondta mindig: „teljesen egyedül vagyok, miközben mérhetetlenül nagy asszisztencia ül körülöttem”. Ráadásul ugyan nem szemben állt velem, de mégis meg kellett küzdenem azzal a nagy magyar mozgalommal, amit a Kaposvár-Katonának hívunk. Egy pillanatra Szolnokon Székely Gábor igazgatása mellett benne voltam magam is ebben a körben, de aztán úgy hozta az élet, hogy a Vígszínházba, majd a Radnótiba kerültem, s itt külön, egyedül kellett talpon maradnom. Ez nagyon más, mint mikor az embert körbeveszi egy egész mozgalom.

Mik a tervei?
    –   Csinálom, ameddig tudom. Amíg szükség van a munkámra, ameddig örömömet lelem benne, amíg egyáltalán be bírok jönni és fizikailag végig tudok csinálni egy főpróbahetet reggel 8-tól este 11-ig. Abban a leosztásban, amiben én benne vagyok, már nem kell, hogy azért kepesszek, hogy az életművemet építgessem. Én úgy tekintem: ennyire futotta, ez rendben van. El tudnám magam képzelni a kertben üldögélő nyugdíjasként, de mi adná a jogalapot arra, hogy azt mondjam: na jó. én befejeztem!