Írások
Az Örkény egyike volt azoknak a színházaknak, akik komolyan vették már az ősszel is a távolságtartást a színházban, és a novemberi bezárás után végig streameltétek a pandémia időszakát.
– Ősszel a maszkot elsőként tettük kötelezővé, aztán hamar minden második székre ültettünk, a minden harmadikat vagy negyediket már nem vártuk meg, leálltunk. A szigor eredménye, hogy csak 3 munkatárs lett Covidos 140-ből. Most az a helyzet, hogy májusban lehetett volna nyitni, de nincs részletes szabályozás. A döntés következményeiért a színház felelős. Egyetértek azzal, hogy a nyitásról az intézmények vezetői döntsenek. Azzal is, hogy övék a felelősség. Vagyis a miénk. Általában az intézményi autonómia mindenhol jó dolog, kár, hogy országos hiánycikk. Én az Örkényben korainak tartottam a májust: kicsi, zárt tér, négyszáz szék, és érzésemben csak erősített az a kis közvélemény-kutatás, amit a pártolóink között futtattunk meg, és megerősítettek azok a szakemberek is, akik az előző hullámokat is pontosan jósolták meg. Lelkileg érthető a nyitni vágyás, a mi elemünk a nyilvánosság, az együttlét, a találkozás - a vírus a mi szakmánk alól is kihúzta a talajt. Végül összesen két előadást tartunk júniusban: egyet köszönetképpen stream – nézőinknek, egyet pedig a „nagy érdeklődésre való tekintettel” – és hogy szép legyen az évad vége. Az elmúlt lassan másfél évben inspirációt kellett találni a krízisben, járatlan utakat, hogy valahogy mégis eljussunk a nézőinkhez. Ebben az egész szakma jól teljesített, függetlenül műfajtól, világnézettől, attól is, hogy ki finanszírozza az adott színházat. Ebből is látszik, hogy megosztottságunk mesterséges. Amikor tavaly tavasszal be kellett zárni, mi például először verseket mondtunk. Négyezer telefonhívást bonyolítottunk le hat hét alatt – a versek ürügyén inkább beszélgettünk a hallgatókkal. A valódi cél a magány, a szorongás oldása volt. Ezek sokszor félórás, néha órás diskurzusok voltak. Napi négy-öt hívás jutott mindenkire. Szép élmény volt. Voltak más akcióink is Zoom-on, képernyőn. Aztán felépítettük saját stream stúdiónkat, mert - noha szépen nézett ki a tavalyi nyár, és évad elején eleinte még telt házzal is lehetett játszani - az általunk is sűrűn kérdezett virológus szakemberek már tavasszal jelezték, hogy a járvány ősszel vissza fog térni. Rájuk hallgattunk, nem a reményeinkre. A stúdió felépítése feszített munka volt egy számunkra ismeretlen terepen - sok kamera, sokféle egyéb berendezés, sok ezer méter kábel, helyiségek átalakítása, az 5-8 külsős szakember megtalálása – operatőrök, képvágók, hangmérnökök, adásrendezők, számítógépes-netes felügyelők. Nemigen volt nyarunk, de ezért kezdhettünk el az őszi záráskor elsőként rendszeresen streamelni az eSzínház felületén, és ezért mi streameltük a legtöbbet a járvány alatt.
Megérte anyagilag?
– Járvány idején nem anyagi kérdés a stream. A lényeg, hogy működött a színház, játszottunk, előadások jöttek létre és a nézők élményhez jutottak - ebből a szempontból mindennél jobban megérte. Számszakilag azt lehet mondani, hogy eltartja magát. Ránk az adófizetők pénze van bízva, nyilván anyagilag sem lehetne valami tartósan veszteséges. Általában 90 ezer nézőnk van egy évadban, és ennek a felét elértük a streamen. Ha nincs saját stúdiónk, ez lehetetlen lett volna.
Az Örkény Színháznál jellemzőek az élő streamek, de adtok felvételről is előadásokat. Az ilyenekből, ha sok lenne, nem lehetne növelni a nézőszámot?
– Nem tudom, lehetne-e, de nem akarjuk növelni, mert a streamelt előadások műsoron maradnak, és szeretnénk, ha jövőre is lenne nézőjük, nem szabad elkoptatni a repertoárt. Az átlagos stream- nézőszám 300 körüli, ez nagyon szórt érdeklődésből jön ki – volt olyan adás, aminek 70 nézője volt és volt, aminek 3500. A nézők fele vidéki vagy külföldi, de nem csak miattuk fogjuk megtartani a streamet. Érdekel, hogy a végére járjunk, mire alkalmas. Nem helyettesíti a színházat, de mint a film vagy a tévé hajdan, mellénk léphet és velünk maradhat idővel, ha megtalálja saját formáit. Mi az élő adásokat preferáljuk, mert a színház itt és most történik. Az itt lennit nem tudjuk szállítani a képernyőre, a mostot, a jelen időt, igen. Az élő adás intenzívebb élmény, mint a konzerv. Minden előadást rögzítünk, és mindig a legjobban sikerültet adjuk felvételről, de azt is csak akkor, ha muszáj.
Májusban volt az Azt meséld el, Pista! 700. előadása. Óriási szám, a saját pályádon feltétlenül egy mérföldkő! Hogy jött létre?
– Kallódtam éppen, nem kellettem sehol, ahova vágytam, és ahova kellettem, oda nem vágytam. Ráértem, szabadúszó is voltam – elszerződve a Madách Színházból. Volt akkor egy könyvbemutató Örkény leveleiből, Radnóti Zsuzsa kért fel engem, hogy rendezzem meg úgymond. Ő az életmű gondozója, és szerinte az életmű szabad, mindenki bánjon vele tehetsége, ízlése szerint, majd az élet eldönti, hogy helyesen nyúltak-e hozzá vagy sem. Ez egyébként a lehető legjobb gondolkodás életmű- hagyaték ügyben, számos jelentős alkotás tud így megszületni. A könyvbemutatón Örkény egyes szám első személyben írt szövegeit, leveleit adtuk elő, s akkor nekem feltűnt, mennyire élénken reagál a közönség ezekre. Gondoltam, hogy ezek szerint talán az egyes szám első személyű Örkény szövegekben is van színházi esély. Összegereblyéztem mindenhonnan a leveleket, naplófeljegyzéseket, magnószalagokat, interjúkat, szépprózarészleteket. Összegyűlt 500 oldal, amit Bereményi Géza húzott meg a tizedére. 1996. március 9-én volt a premier a Komédium Színházban, ahol 90 szék volt. Azt gondoltuk, hogy lesz ebből harminc előadás irodalomkedvelőknek vagy olyanoknak, akik ismerték a szerzőt. Ennek 25 éve. Nem vagyok álszerény, büszke vagyok erre a sorozatra, összeforrott velem, tudom, hogy ilyen nem is lesz több az életemben. Jól mondom ezt a szöveget, de nem én vagyok ennek a szériának a kulcsa, hanem Örkény szövegei. A páratlan kollektivitás, azaz egy tipikus XX. századi magyar sors, életút, és hozzá a káprázatosan egyedi optika. Természetesen humora is van, de fájdalma is, teljes megéltsége, és a saját személyisége hibáival való egyenes szembenézés is, tehát valójában ez egy vallomás önmagáról és életlecke másoknak. A műfaj régi, valójában ősi. Évezredeken át így öröklődött a tudás, a hagyomány. Ült valaki a többiek közt, aki tudott mesélni, akire figyelni kellett. Itt én a tolmács vagyok.
Mikor került be az előadás az Örkény Színházba?
– Azonnal, mikor átvettem a Madách Kamara vezetését. A Komédium művészeti igazgatója, Radó Gyula megértette, hogy egy új színház indul, elengedte a produkciót. Azóta itt megy a 400 személyes nézőtéren, itt is volt belőle már majdnem 300 előadás.
20 éve vagy már ebben az épületben, amit 2004 óta hívnak Örkény Színháznak. A névválasztásnak volt köze a sikeres Örkény-előadásodhoz?
– Nem. Először is ahhoz volt köze, hogy miért nem maradt Madách Kamara. Azért, mert már nem volt közünk a Madách Színházhoz, önálló társulat voltunk, saját műsorral. Amúgy ez az épület az eredeti Madách, nagyon jeles színház volt 1939-1944 között, a mai Madách leánykori neve Royal Orfeum. Én megpróbáltam a Madách nevet visszakérni, de Szirtes Tamás igazgató elhajtott. Igaza volt, ma már ők a Madách. Másodszor pedig mi szakítani akartunk azzal a hagyománnyal is, amit a Madách Kamara jelentett a mi megjelenésünk előtti 20 évben. Sikeres bulvár színház volt, de mi másik színházi gondolkodásban hittünk, ezért azt gondoltam, hogy nevezzük át a színházat. Márpedig hagyomány, hogy a szakmánk jeles drámaírókról nevez el színházakat. Miután Örkény az egyik, de valószínűleg „a” legfontosabb magyar drámaíró a múlt század második felében, a legmaradandóbb is, gondolom, külföldön is a legismertebb, rendjén való, ha róla nevezünk el egy színházat, társulatot. A drámái máig műsoron vannak, és csöppet sem csak az Örkény Színházban. A névválasztáshoz nem az én előadásomnak vagy vonzódásomnak van köze, hanem annak, hogy makulátlanul érvényes a gondolkodása. Hányszor mondjuk egy helyzetre: tiszta Örkény! Ez ebben az országban ma is elhangzik naponta, a közérttől a parlamentig mindenhol. Ő meglátott valami alapvetőt bennünk, a létezésünkben, világba vetettségünkben, a közép-európaiságunkban, esendőségünkben és magasztosságunkban, és ezt úgy fogalmazta meg, hogy az nem avul. Számtalan magyar író írt a 20. században színdarabot, de ennyire máig ható érvénnyel, azt hiszem, nem. Molnár Ferencről lehet mondani, hogy még most is annyira jelen van, mint ő - már ami a műsorra tűzést illeti. Elég nagy disznóság is, hogy róla nincs elnevezve színház, írt legalább 6 igazi remekművet, járna neki.
Most, hogy említed Molnárt, nem tud nem eszembe jutni A testőr, amiben Kerekes Évával játszottatok fergetegeset…
– Játszottunk utána Üvegcipőt, és most is játsszuk A hattyút.
És hogyha Örkény, akkor pedig Macskajáték és a Tóték. Mindkettőt te rendezted.
– A Tótékat június 4-én ajándékképpen és köszönetképpen – élő előadásban, felére csökkentett nézőtérrel – el is játszottuk azoknak a stream nézőinknek, akik időben regisztráltak. Hálásak vagyunk, hogy nem hagytak cserben minket a járvány alatt, ami rendkívül izgalmas, felejthetetlen, és az első perctől az utolsóig utálatos krízishelyzet volt. Mindenki el is fáradt, ez csak keveseknek volt pihenés. Egy normális előadásnál bejövünk 5 óra környékén és 10-kor hazamegyünk, egy stream előadás két nap próba.
Min dolgoztok most?
Most A szecsuáni jólélek című Brecht-darabot próbáljuk. Túllennénk már a bemutatóján, de hát le kellett állni a tavaszi záráskor. A próbafolyamatot július 2-ig befejezzük, a bemutató novemberben lesz. Most minden jó sűrű, de én ezt szeretem, sokkal jobb, mint állni.
A járványban megbújt egy számodra fontos dátum. Március 31-én voltál 60 éves. Akkor éppen a harmadik hullám kellős közepén jártunk, nem volt szerencsés az időszak az ünneplésre.
– Jó volt ez így, így is túl volt tolva, sok újságcikk foglalkozott velem a születésnap kapcsán. Én valahogy arra nem rezonálok, hogy éppen hány éves vagyok. Azon persze töprengek, hogy mennyi időm van, mennyi az aktivitás, amit még kifejteni leszek képes, de nem a számok, hanem helyzetek kapcsán szoktam ezen gondolkodni. Maga a születésnap nagyon szép volt, a színház is klassz ajándékot talált ki. Tudják, hogy nehezen álltam volna az ünneplést, ezért egy könyvet csináltak, amibe egyrészt a színház összes dolgozója írt valamit, másrészt meg sokakat megkerestek titokban, akikről tudták, hogy fontosak nekem. Egy ilyen kötetben mindenki egy kicsit fölé fogalmaz, ezt én tudom, de ha pusztán a szeretetet nézem, ami érezhető belőle,– 150-en írtak bele – akkor azért ez elég nagy zivatar, ami után kellett egy kicsit szárítkozni.
Mit szeretnél még a szakmai életedben?
– Azt szeretném, ha az Örkény Színház nem lassulna le, ha megmaradna annak a kíváncsi helynek, amilyen időnként lenni tud. Szeretném, ha ez a mesterséges és roppant terméketlen szakmai kettészakadottságunk elmúlna. Egyébként az ország van kettészakadva, nagy illúziókat nem táplálok ennek a helyrehozhatóságáról.
Örkény erre azt mondaná, hogy „nézzünk bizakodva a jövőbe!”
– Nézzünk, de nem lesz se gyors, se könnyű. Sok a seb. És szeretném, hogyha volna újra olyan tehetsége a színházi világnak, hogy fontos legyen. Voltak korok, amikor a színház fontosabb volt, mint ma. Ezt vissza kellene építeni, és ez nem a világ vagy a minisztérium dolga, még csak nem is a nézőé, hanem a miénk. Szeretném, ha a szakmánk tehetsége megmaradna. Magammal kapcsolatban semmi elvárásom nincs, ami a pályámat illeti.
Nem akarnál többet játszani?
– Attól függ, mit.
Jó szerepeket, mert mostanában elsősorban rendezel és igazgatsz.
– Ezeket a lovakat nem lehet egy fenékkel megülni. Az Örkény Színház ezelőtt húsz évvel nem létezett, most igen, és ezzel együtt eljátszottam egy-két szerepet a színházban, sokat rendeztem, leforgattuk a Terápia sorozatot is, ami nagyon szép feladat volt. Nincs hiányérzetem.
Mit tartasz a legfontosabbnak azok közül, amiket csináltál szakmai pályafutásod során?
– Az Örkényt.
És szeretnéd igazgatni az idők végezetéig?
– Nem, a színházat át kell adni egy idő után. 2025-ig ki vagyok nevezve igazgatónak, de most még nem tudom megmondani, hogy pályázok-e újra. Az még több, mint ezer nap. A színház az a vonat, aminek a mozdonyán ülök, és húsz éve futunk, anélkül, hogy megállnék. Sok olyan állomáson robogtunk át, ahol kedvem lett volna leszállni, legalább körülnézni. Nem csak szerepek, sőt, főleg nem. Olyasmik, amik ködösebbek, vagy rejtekezőbb helyen vannak annál, hogy beszéljek róluk. Valószínű, hogy a mozdonyról le kell szállni ahhoz, hogy egyrészt a színházzal történhessen, aminek történni kell, tehát hogy jöhessen az utánam következő generáció, másrészt pedig, hogy velem történhessen, aminek történni kell. Ha arra gondolok, hogy az elmúlt huszonegy-két évben egyáltalán nem volt olyan, hogy leültem volna és bámultam volna magam elé fél órát, akkor érted, hogy mennyi minden nincs ilyenkor. Rengeteg minden pedig van, semmi panasz, sőt!