Írások
A Budafoki Dohnányi Zenekar éppen csak túl van az Arénában megrendezett Cinemusic filmzenei koncertjén - ágyúdörgéssel, színpadra begördülő autóval, plusz effektekkel. A következő nagy attrakciója az Igazából karácsony lesz december 28-án – szintén az Arénában. A helyszín jelzi, hogy óriási az érdeklődés.
– A bejgli mérgezés után ez egy üdítő program lehet az egész családnak. Filmzene koncertet már sokszor adtunk, az Igazából karácsonyt tavaly kezdtük, nagyon nagy sikere volt, és hiszünk abban, hogy bármit elkezdünk, abból hagyomány lesz. A programban karácsonyhoz illő klasszikus zene is van bőven – Vivaldi-, Bach-, Händel-műveket játszunk, és természetesen eljutunk egyfajta crossoverig. Van egy nemzetközi karácsonyi dalokból való válogatás is, a koncert címe pedig az Igazából szerelem című filmre hajaz, így minden alkalommal elhangzik a film egyik betétdala, az All I Want For Christmas. Így kapcsolódik össze az Igazából szerelem a mi Igazából karácsonyunkkal. Hasonló hangulatot szeretnénk létrehozni, mint amit ez a film árasztott magából: szeretetet, összetartozást és derűt.
Újévi koncert is lesz, az már 2020. január 8-án a Müpában.
– Ez a szokásos újévi koncertünk, ami lényegében már a programunk meghirdetése nélkül is elkel – általában kétszer is, ahol igyekszünk valóban szórakoztatni a közönséget egy változatos, sziporkázó programmal, sok tréfával és csintalansággal.
A következő esemény pedig a farsanghoz kapcsolódik, lesz egy Aranybál február 8-án a Pesti Vigadóban.
– Ezt már harmadszor rendezzük meg. A lényeg az, hogy a kicsit elektronizálódott világunkból térjünk vissza az aranykor, akár az 1800-as évek kiegyezés utáni korszakához: azt a báli hangulatot igyekszünk megteremteni, ahol Strauss-zenére, vagy akármilyen valcerre, polkára vagy akkor divatos táncra táncoltak az emberek, ahol egy szimfonikus zenekar húzta a talpalávalót. Már Bécsben sem sok helyen van ilyen, Magyarországon meg egyáltalán nincsen. A vendégek érkezésekor a BDZ különböző formációi játszanak, majd a bál egy koncerttel indul, ahol mindig van egy sztárvendégünk is, idén Roby Lakatos személyében. A talpalávalót a Swing á la Django húzza, melynek két frontembere BDZ-s, a zenekar big band-je pedig egy 20-as, 30-as éveket idéző táncblokkot játszik. Egyébként párját ritkítja, hogy egy szimfonikus zenekarnak abszolút top nemzetközi szintű big band-je legyen! Tehát az Aranybál egy olyan esemény, ami minden pillanatában értéket, magas színvonalú kultúrát, magas színvonalú környezetet, kiemelkedő gasztronómiát nyújt.
Elkészült egy film is a Budafoki Dohnányi Zenekarról, amelynek a bemutatója november 9-én volt az Uránia Filmszínházban. A címe: Élet, öröm, zene. A rendezője Sólyom András.
– Eredetileg ez egy dokumentumfilm akart lenni a zenekarról, csak Sólyom Andrásnak közben nagyon megtetszett mindaz, amit látott. Ezért úgy gondolta, hogy a film elsősorban arról szól, hogy hogyan teremtődik érték azáltal, hogy képesek vagyunk egymással egyenrangú félként kommunikálni, hogy olyan légkört teremtünk a munkában, amely egymás segítésére és megbecsülésére épül, ily módon lényegesen nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lelki helyzetben tudjuk viselni a napi stresszt, amit a zenekari munka jelent. Hiszen a zenélés egy feltételes reflexsor, ezt naponta próbára tesszük. Nagyon könnyen előfordul, hogy egy hang nem jól jön ki, a nem sikerülésnek a hányadosa sokszorosan nagyobb, mint sok más szakmánál… A filmet többször játsszák majd az Urániában, de tervezzük, hogy koncertjeinkhez kapcsolódóan is levetítjük, s később egyéb hordozókon is megjelentetjük.
Ez a film is segíti, amire egyébként a zenekar minden pillanatában törekszik, hogy minél többekhez eljusson a komolyzene, mert a Dohnányi mégis csak egy elsősorban klasszikus zenét játszó zenekar. Ugyanakkor van egy előre menekülő útvonala, a nyitás a minél szélesebb közönség felé. Márpedig ehhez úgy kell megválasztani a repertoárt, hogy az befogadható legyen olyanok számára is, akik egyébként nem mennének el klasszikus zenei koncertekre. Ez egy ideológiai váltás volt?
– Nem volt ez annyira éles váltás, inkább az eszközrendszer megtalálása. A jövő tavasszal lesz pont 40 éve, hogy karvezetői pályafutásomat elkezdtem az Budapesti Akadémiai Kórustársasággal. Nyilván a saját szakmai tudásomat is fel akartam mutatni, hogy mit érek el az énekkarral, de a legfontosabb az volt, hogy az énekkarban éneklő fiatalokban életre szóló, nélkülözhetetlen igényt teremtsek a zene iránt. Ezt még a Zeneakadémián tanultam két tanáromtól is: az egyikük Pernye András, aki a legnagyobb népnevelő volt, akivel valaha életemben találkoztam, a másik pedig Földes Imre, aki azt a tudást adta át nekem, hogy mindezt hogyan tudom jól és eredményesen csinálni. Neki köszönhetem, hogy már főiskolás koromtól foglalkoztam ismeretterjesztéssel. A BDZ-vel a 90-es években kezdtük el a Megérthető zene című ismeretterjesztő sorozatot. A legelső évadunkban örültünk, ha 100 ember lézengett a Vigadóban, mert hiszen mindenhez idő kell, de a dolog színvonala futótűzként terjedt a közönség körében. A rendszerváltozás után Magyarországot rohamosan érte el az amerikai kultúra totális eluralkodása, az elektronikus szerkezetek, az internet elterjedése. Választ kellett keresni a megváltozott világra, arra, hogy hogyan szólíthatunk meg fiatalokat a zenével. Ehhez társult az is, hogy már akkor is alulfinanszírozott együttes voltunk, így szükségünk volt a minél nagyobb számú közönségre. Abból indultunk ki, hogy nemcsak siránkozunk, nemcsak követelőzünk, hanem megpróbálunk a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon jobb programokkal a fizetőképes keresletnek eleget tenni úgy, hogy magunk is generálunk fizetőképes keresletet. Magyarul: muszáj volt egy normális piaci viselkedésként számba venni azt, hogy mire van kereslet, és ha a műsorba az ember ügyesen becsempész olyasmit is, ami nem a kereslet tárgya látszólag, de mégiscsak érdeklődést képes kiváltani, akkor el tudja érni, amit mi észrevehetően és kézzelfoghatóan elértünk: javult korosztályában, növekedett számában és gazdagodott összetételében is a közönségünk.
Nem érték vádak a zenekart, hogy elmegy a könnyű irányba, a pénzcsinálás irányába, és olyat is játszik, amit nem kéne?
– Dehogynem, igen sokszor ért minket ez a vád, sőt egy, a TAO-ról szóló konferencián Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója teljesen általános elvként fogalmazta meg, hogy a közönségnövelés motiválása automatikusan minőségromláshoz és az igény leeresztéséhez vagy legalábbis a színvonallal kapcsolatos kompromisszumokhoz vezet. Ugye ő abból indul ki, hogy nem lehet mérőfoka egy művészeti együttesnek a bevétel nagysága, mert aki nagy bevételre tesz szert, az csakis úgy teheti meg, hogy kommerciális irányba nyit. Ebben a dologban természetesen van igazság, és van, aki ezt rosszul csinálja, megjelentek a TAO-t kihasználó hiénák is. De az semmiképpen nem lehet igazság, hogy aufklerista, azaz felvilágosító módon kívánjuk egy nemzetnek vagy akár egy korosztálynak megmondani, hogy mi a helyes kultúra. Megszégyeníteni egyetlen társadalmi réteget vagy korosztályt sem lehet a létező ízléséért, mert nem az egyén felel ezért, hanem a környezete: akár az oktatás, akár a társadalmi környezet, akár az államilag finanszírozott média. Magyarországon a közmédia a rendszerváltás óta nem volt elég hatékony, hogy finanszírozzon például olyan ismeretterjesztő zenei műsorokat, amelyek még a rendszerváltás előtt Mihály Andrással vagy Pernye Andrással készültek, és példaértékűen jók voltak. Nagyon érdekes, hogy a Harry Potter koncertünkön itt volt egy gyerek, aki ráadásul zenét is tanul. Mondta, hogy a megelőző Mozart-koncert unalmas volt, a Harry Potter zenét viszont szerette. Pedig a Harry Potter bizonyos szempontból sokkal komplikáltabb, de amiért szereti, az a ráismerés: ő azt már sokszor meghallgatta. Kodály országában én még a hatvanas években olyan zenei általánosba jártam, ahol annyi zenét hallgattunk, hogy amikor az érettségi előtt – korábbi terveimmel ellentétben - mégis úgy döntöttem, hogy zenész leszek, akkor annyi zenei élmény volt bennem, hogy ezt megtehettem. Bennem élt a zene, amit sokszor hallottam. A művészet szeretetének alapja a ráismerés. Ráismerés viszont nincsen ismétlődő élmények nélkül. Ha az első élmény elutasítást vált ki valakiből, mert az a zene annyira idegen, vagy hiányzik a kapaszkodó a megértéséhez, akkor veszett fejsze nyele az egész. Tehát ne csináljunk kommerszet, de abban sem szabad hinnünk, hogy az értékesnek tartott kultúra az egyedüli üdvözítő, ha a kutyát sem érdekli, mert a szakadék növekedni fog, és egyszer csak nem lesz már, aki kultúrát fogyaszt, és ebből következően különösen nem lesz, aki kultúrát csinál. Azt a kérdést kell feltenni, hogy ki fog itt kinek zenélni 20 év múlva. Meg kell teremteni egy fiatal generáció motivációját a zene iránt, hogy tanuljon hangszert, amelyen amúgy keservesen sokat kell gyakorolni, és ezt nem lehet kompromisszumok nélkül. Az aktuális kultúrszennyel, ami mindenhonnan ömlik rájuk, nem tudjuk felvenni a versenyt úgy, hogy negligáljuk ezt a kérdést. Kell egy összekacsintás, hogy tudjuk, hogy te ezt szereted, és nincs is ezzel semmi baj, de hallgasd meg, hogy ez ugyanolyan, csak még izgalmasabb. Tehát akár könnyűzenei alapból is csinálhatunk valami igényesebbet. Ezzel régen is próbálkoztak, gondoljunk a rock zenekarok szimfonikus koncertjeire már a 70-es évektől. Ez is egy út arra, hogy szóba álljunk egymással.
És ami még fontos: szakmailag egyáltalán nem biztos, hogy alávalóbb mondjuk a filmzene koncerten bármit eljátszani, mint egy klasszikus zenei koncerten.
– Minden magyar zenekarnak szeretettel kívánom, hogy játssza el a Harry Potter 9 tételét, amit mi nemrégen megtettünk a Zeneakadémián, ebből minimum háromba bele lehet halni – mind összjátékban, mind technikai igényességben, mind pedig állóképesség szempontjából. A komolyzenészek nem úgy születnek, hogy jazzt tudnak játszani. S hogy mi alávalóbb meg mi nem? A keményvonalas avantgárd zene még mindig azt hiszi magáról, hogy a jövő üzenetét hordja magában, miközben aki ezt nem teszi meg, az a múlt olcsó szolgája! Ezek tipikusan érdekkonfliktusok, amik nyakon vannak öntve ideológiákkal. Én egyik ideológiába sem álltam be soha, én a zene értékében hiszek, a zene egyetemességében, élményszerűségében, semmilyen eszközt nem tartok ebből a szempontból elfogadhatatlannak. És hiszek a saját értékítéletemben, adott esetben a kemény vonalas kortárs zene szélhámosságát illetően is. Mi játszunk kemény vonalas modern zenét – nem olyan sokat, mert el is kell adni a jegyeket, különben fölkopik az állunk, játszunk kísérletező kortárs zenét, posztromantikus kortárs zenét, de játszunk jazzt, világsztárokkal lépünk fel, úgymint Sting, Quincy Jones, Take 6. Természetesen ezek kitüntetett pillanatok számunkra, s kitüntetett az a pillanat is, amikor egy jazz zenész azt mondja, hogy egy ilyen szimfonikus zenekarral még nem találkozott. De csináltunk egy ABBA Symphony-t is például, amit egyáltalán nem szégyellek, mert pont ennek a dolognak a relatív primitívségét egy zeneszerző – Ott Rezső - egész fantasztikus nagy formává tette. Az ebben rejlő dallamok és élmények több generációt megérintettek. Ez is a kultúránk része, amit persze nyilvánvalóan nem lehet Bartók, Sztravinszkij vagy Beethoven zenéjével összevetni. Johann Strausst sem vetettük össze Richard Straussal. Az európai kultúrában mindig is szétvált a szórakozás meg a magas igény. Bach vagy Mozart ezt még megoldotta saját életművén belül, de ma már szeparálódik és egymás mellett létezik a két kultúra. A dolog azonban kezelhető. Mi, akik az értéket birtokoljuk és felelősek vagyunk az értékek ápolásáért, ezt nem kirekesztő és lekezelő módon kívánjuk érvényesíteni, hanem egyfajta együttműködéssel és türelemmel. Attól tetszik valami, hogy felismerjük. Ez egy esztétikai és pszichológiai alapkategória is. Ha erre építünk fel valamit, az mindig sikeres.