Írások
A Kossuth-díjas hegedűművésszel többek között arról beszélgettünk, hogyan lehet a növendékeket önmaguk iránti igényességre, szigorú munkamorálra tanítani, miként élte meg, amikor majd hat évtized után úgy döntött, leteszi a hegedűjét, s mi mindennel pótolja a hangszer hiányát. S persze arról is szót ejtettünk, hogyan fogadta, amikor a fia bejelentette: operaénekes lesz, s milyennek találja az eddig megélt hét évtizedet.
Októberben ünnepelt, bár a születésnapja januárban volt… S most már nem hegedűvel, hanem karmesterpálcával a kezében lépett pódiumra. Nehéz volt a búcsú a hangszerétől?
– Két esztendővel ezelőtt tettem le a hegedűt. Ha az ember nagyon sokat dolgozik életében, akkor kialakul az az illúziója, hogy a tapasztalat és a gyakorlás alapján bízhat a kezében. Aztán egyszer csak azt érzi, a befektetett munka eredménye már nem ugyanaz, mint amit megszokott, vannak gátló tényezők, és a keze már nem szolgálja úgy, ahogy korábban. Úgy gondoltam, nem várom meg, hogy ezt a közönség is észrevegye. Nehéz döntés volt, megkönnyítette azonban az, hogy az eddigi pályám során mindent eljátszottam, amit szerettem volna. S az ember felelős az addig felépített karrierjéért, nem rombolhatja le gyengébb produkciókkal. Viszont karmesterként szívesen léptem pódiumra A zene világnapján. Mivel januárban még tartottak a lezárások, így a jubileum őszre tolódott, viszont nagyon örülök, hogy erre a születésnapi hangversenyre október 1-jén megtelt a Zeneakadémia Nagyterme.
Akkor nem is hiányzik a hegedű?
– Ezt azért nem mondom, de szerencsés vagyok, mert a Zeneakadémia vezetése még mindig igényt tart a munkámra, s az idei már a negyvennyolcadik tanévem. A növendékeimben nagyon sok örömöt találok, rengeteg munkát is jelentenek, s mindez kitölti azt a vákuumot, amit az okozott, hogy nem kell többet naponta, sok órán keresztül gyakorolnom. S be kell valljam, nem is esett olyan rosszul, hogy megszűnt ez a ‘rabszolgaság’, ugyanis ha az ember igényes a teljesítménye és maga iránt, akkor ezt a munkát szünet-szakadatlan folytatnia kell. A felszabaduló időt a járvány-időszak alatt zenehallgatással töltöttem, korábban a folytonos felkészülés, utazás, koncertek, próbák váltakozásában erre nem nagyon volt alkalmam. S persze nem volt könnyű feladat az sem, hogy a járvány miatt át kellett állni az online oktatásra. Ez a metódus sajnos a tanítás legfontosabb részét vette el az embertől, a személyes kontaktust… A növendékeknek is megterhelő volt ez az időszak, nem volt könnyű tartani bennük a lelket, hogy ilyen körülmények között is naponta gyakoroljanak, miközben felvételeket kellett csak prezentálniuk, nem voltak fellépési lehetőségeik sem, hiányzott a hajtóerő. Most végre ismét jelenléti oktatás folyik, más eredményeket lehet így elérni.
Azt a fajta szigorú munkamorált és önmagával szembeni igényességet, amit Lányi Margittól tanult, át tudja a növendékeinek is adni?
– Lényeges, hogy megértsék, most dől el a szakmai életük, a jelenlegi munkával tudják megalapozni a diploma utáni negyven esztendőt. Sok tennivalónk van együtt, hiszen mindenkinél az a cél, hogy kiaknázzuk a benne rejlő maximumot. Aztán azt már az élet dönti el, hogy ez mire elegendő. Ma ugyanis annak, aki szólistának készül, meg kell jelennie a nemzetközi megmérettetéseken és sikerrel szerepelni, hiszen ilyen eredményekkel lehet elérni, hogy mögé álljon egy-egy rangos menedzsment. Amikor az én pályafutásom indult, több ilyen szervezet is működött: az Interkoncert, a Filharmónia. A mai fiataloknak nehezebb a helyzete, s a versenyek jelentik számukra a kitörési pontokat. Nehezíti a dolgot az is, hogy megjelent Ázsia, s a zenészeik a hagyománytisztelet mellett elképesztő munkamorállal is bírnak, ami valljuk be, az európai fiatalokból általában hiányzik. Pedig ahhoz, hogy tartani tudják a lépést, szükség volna erre is. Enélkül ugyanis manapság igazi csodát nehezen lehet produkálni. Természetesen akadnak azért jó példák is! Örülök, hogy most is dolgozhatok a különleges tehetségek osztályába járó növendékekkel. Volt mesterem, Kovács Dénes jött rá arra, hogy ezeknek a kivételes talentumú gyerekeknek milyen oktatásra van szüksége, s hogy miért kell egyetemen és nem középfokon tanulniuk. Nagyon sok múlik hát rajtunk, a kollégáimmal. Sokat dolgozom velük, akárcsak a többi tanítványommal, s e téren még a nővéremre, Szenthelyi Juditra is számíthatok, aki időnként zongorakísérőként segíti a már begyakorolt darabok további tökéletesítését. Évtizedek óta dolgozunk együtt, hatalmas támaszom, hiszen közös a zenei gondolkodásunk, azonos zenei nyelvet beszélünk.
Mennyire szigorú mesterek?
– A növendékeket fel kell készíteni az élet nehézségeire, amiről mi már tudjuk, hogy mit is jelentenek. Borzalmas számomra ez a mai, gépi világ, amelyben a mindennapokban mindenhol a laza, könnyű boldogulást hirdetik, pedig a valóság nem ez. Akkor teszek jót, ha az én igényrendszerem magasabb, mint az életé, mert így a diplomázás után nem érik meglepetések a fiatalokat, s valóban el tudják nyerni a lehetőségeket. Amilyen tudást közösen megszerzünk, azt senki nem veszi el, ezért fontos, hogy ez minél magasabb szintű legyen. Sajnos a magyar zeneéletben akadnak jócskán keserű, félkész emberek… Ha valaki álmaira nem is mindig mond igent az élet, az illetőnek azonban megvan a belső harmóniája, képes az adott kihívásoknak megfelelni, akkor nem válik boldogtalanná attól, hogy nem érte el vágyai pozícióját. Sokat dolgozunk a növendékekkel, néha tréfásan azt mondom, ‘kínzom őket’, abban bízva, hogy aztán lesz lehetőségük és alkalmuk a szakmát gyakorolni.
Mit tart a legfontosabbnak a tanítás során?
– Azt ennyi év alatt már megtanultam, hogy minden növendéknek a lelki, fizikai, szellemi képessége más és más. Ráhúzhatok mindenkire azonos igényrendszert, de azt tudomásul kell vennem, hogy eltérő módszerekkel érhetek csak el eredményt, hiszen van, akinél a dicséret, és van, akinél a szigorú számonkérés hat… De éppen ezért tanár valaki, hogy gyorsan felmérje, az adott növendéknél melyik út vezet a kitűzött célhoz, s mi a leghasznosabb módszer. Mindenkitől meg kell követelni a magas minőséget, de azzal is tisztában kell lenni, hogy különbözőek, és éppen ez a szép ebben a hivatásban. Ha pedig az ember okos és tanárként hasznos akar lenni, akkor nyitott, tanul másoktól, függetlenül a korától és attól, hogy milyen karrier áll már mögötte. Mindenhonnan el lehet sajátítani valami jót, és ezt beépíteni a tapasztalatok közé.
Karmesterként mennyiben lett más a zenével való viszonya?
– Szoktam vezényelni, hegedűsként tudnom is kell kezelni a pálcát, de nem nevezem magam karmesternek, hiszen az egy külön hivatás. Nagyon vonzó és érdekes világ, s ugyanúgy a művek megfejtéséről, tolmácsolásáról szól, mint a növendékekkel végzett munka, csak a felnőtt művészekkel másképpen dolgozik az ember. Sokkal gyorsabban és intenzívebben lehet haladni a kész muzsikusokkal, hiszen már nincs szükség olyan szájbarágásra, számonkérésre, mint a fiataloknál. Fontosnak tartom a jó munkához azt is, hogy a karmester adja meg a tiszteletet a zenészeknek, partnernek tekintse őket, s akkor magas szintet tudnak együtt produkálni. Érző, gondolkodó emberekkel lehet művészetet létrehozni. Tegyük azért azt is hozzá, hogy sajnos a mai világban, amikor mindenekfölött a pénz számít, általában a szerint gondolkodnak, hogy egy produkció behozza-e az árát, pedig mióta a világ a világ, a kultúra ráfizetés… A döntéshozóknál sem a mi területünk áll az első helyen, és azt is látni már, hogy egyre öregszik a közönségünk… A tömegigény sosem a klasszikus zene szeretetéről szólt. Igyekszem azért nem elvenni a gyerekek illúzióit, hiszen hinniük kell abban, hogy nem hiába tanulnak…
A három fia között is akad, aki a művészi pályát választotta. Krisztiánnal többször, például a mostani, születésnapi koncertjén is együtt szerepeltek.
– Isten áldása a három fiamon keresztül biztosan rajtam van, mert a legfontosabbat mindhárman örökölték tőlem: a munkamorált. Roppant erősen dolgozik bennük, legyen szó a legkisebbről, Kristófról, aki a Corvinus Egyetem kiváló hallgatója vagy a legidősebbről, Dávidról, aki a Magyar Nemzeti Bankban dolgozik. Amikor a középső fiam, Krisztián odaállt elém hét évvel ezelőtt, 17 évesen, hogy papa, én operaénekes akarok lenni, először úgy néztem rá, mint aki a Marsról jött, mert el nem tudtam képzelni, honnan származik ez az ötlete. Tanult korábban zongorázni, énekelt is, de már kezdtem örülni, hogy neki is lesz egy jó, normális szakmája… A bejelentését követően persze figyeltem, mennyire gondolja komolyan, eltelt azonban néhány esztendő, és azt láttam, kitartóan halad előre. Kiváló tanárokkal dolgozott, egyre nagyobb sikereket ért el, szép versenyeredményeket, szerepléseket produkált, mindez azt jelezte, komolyan veszi ezt a pályát, és ennek így van értelme. Sokat beszélgettünk arról is, hogy mennyi és milyen nehézség vár ma a művészi hivatás terén egy fiatalra. A legfőbb gondot az jelentheti, ha valaki nem veszi elég komolyan a pályát, Krisztián miatt azonban nyugodt lehetek, mert látom, megfelelő a munkamorálja, megtesz mindent a sikerért. Figyelem, hogy mennyit tanul a Zeneakadémián Bretz Gábortól, s hónapról hónapra feltűnik, mekkora lépésekkel halad előre.
Az ünnepi koncert után melyek a következő időszakra szóló tervei?
– Hála az égnek akad annyi tennivalóm - s a fizikai állapotom is olyan -, hogy nem kell foglalkoznom a korommal. Időnként még magam is rácsodálkozom, hogy hány éves is vagyok… Másfél éve minden napomat tíz kilométeres kerékpározással kezdem, fontos, hogy tegyek az állóképességemért, hogy hasznos maradjak a családom, a növendékeim, a társadalom számára. Szerencsés vagyok, hogy még mindig van dolgom az életben, ráadásul annyi, hogy nem érek rá foglalkozni azzal, hogy telnek az évek…