Írások
Én, mint laikus azt mondanám a mostani Veszedelmes viszonyokra, hogy kortárs opera nagyon sok prózai betéttel. Hogyan határozod te meg a műfaját?
– Kovács Adriánnal sokat gondolkoztunk a darab műfaján – hiszen nem opera, nem is musical. Szerintünk zenedráma, az olaszok által használt „dramma per musica” értelemben. Wagner művei is zenedrámák, amikor az énekhang, a zene és a szöveg összefonódik a cselekményben. Nincsenek zárt számok, a hagyományos önálló áriák körvonalai feloldódnak. A Veszedelmes viszonyok szerkezete is ilyen. Társul benne a barokk világ a kortárs életérzéssel. Mozart könnyed, csevegő zeneiségét kihalljuk a sorok közül, de ugyanannyira benne van a jazz és Bartók, a musicalek ritmikája, néha a magyar népzene is megszólal számomra. És végig nagyon erőteljesen érvényesül a mai színpadi gondolkozás, erősen körüljárjuk, árnyaljuk az érzelmeket. Ettől végig van egy operai fíling, de nehéz eldönteni, hogy melyik században járunk, Kovács Adrián egy zenei hidat épít a rokokó és a XXI. század közé.
Nagyon komoly énekesi teljesítményeket kíván ez a mű. Hallhatóan a zeneszerző arra törekedett, hogy minden énekesnek meglegyen a maga nagyáriája.
– Igen, mert Laclos, a Veszedelmes viszonyok eredeti szerzője az érzelmeket, a vágyat, a boldogtalanságot, a szenvedélyeket annyira felfokozza, hogy azok erős zenei formák után kiáltanak, a szereplők az érzelmek birodalmában való kavargásukat, sodródásukat maximálisan megélik. A mi életünkben is azok a fő időszakok, amikor ez megtörténik bennünk. A szerelmek és szakítások közötti köztes időszakok a ’teszünk-veszünk és telik az idő’ korszakai, de mindig arra emlékezünk, hogy mi történt akkor, amikor felbolygatta a világunkat egy másik ember, egy kaland, egy szerelem, szakítás, vagy valakinek az elvesztése.
A történet közismert: Merteuil márkiné és Valmont vikomt először együtt lelik élvezetüket ártatlan lelkek manipulálásában, mígnem egymás ellen fordulnak. De Laclos regénye 1782-ben született, és végtelenül kiégett, perverz emberi viszonyokat ábrázol, de mind a mai napig elképesztően hat. Most már többedjére foglalkozol a történettel, miért olyan fontos ez számodra?
– Először 2007-ben az Új Színházban született egy előadás az én adaptációm alapján, amit később Szabadkán is bemutattak Puskás Zoltán rendezésében, majd Temesváron könnyűzenei kíséretet is kapott. Az operettszínházi zenedráma már a negyedik bemutatóm a Veszedelmes viszonyokból. És ami a legnagyobb csoda: a tizenötéves lányom, akit eddig lovas fogattal sem lehetett elvonszolni színházba, totálisan le van nyűgözve. Chat-en riasztotta a baráti körét, hogy „gyerekek, ezt feltétlen meg kell nézni, k..va jó. Minden benne van!” Hát ez az oka az én érdeklődésemnek is. De Laclos nagyon ismerte az emberi lelket, arisztokrata volt, a francia forradalomban Robespierre beszédeit írta, később Napoleon tábornoka lett. Tehát a korabeli csúcsértelmiség tagja volt, mélységesen ismerte kora társadalmát, amely a királyságból vezetett a forradalmon keresztül a napóleoni császárságig. Rengeteget tudott a manipulációról, azaz arról a viselkedésről, ami valaki elhiteti veled, hogy ő a barátod és jót akar neked, miközben a látszatokon és a megrendezett szituációkon keresztül eljuttat egy olyan helyzetbe, amit te nem szerettél volna, de számára hasznos, előnyös vagy egyszerűen csak mulatságos. Itt bosszúból és élvezetből tesznek tönkre sorsokat. Ez a kettős gondolkodás - egyet mond a száj, mást a szív - jelenik meg bravúrosan sűrítve a színpadon. Nem véletlen, hogy ilyen sokszor veszik elő ezt a darabot, hiszen öt film készült belőle, tánc-balettelőadások, színházi feldolgozások tucatjai, mert alapvető emberi viselkedést ábrázol. Az előadás után több néző is bevallotta, hogy „félelmetes látni, velem ugyanígy szakítottak”. És eltelt közben 300 év. Maguk az alaphelyzetek az emberiség történetében nem változnak, csak az eszközeink változnak, már nem velocipéddel villogunk, hanem Ferrarival. A Veszedelmes viszonyokban sem a történet az érdekes, hogy akkor most elcsábítja, vagy nem, hanem a ’hogyan’ a lényeg. Ráadásul mivel ez egy levélregény, ezért egy szereplőnek a történetét több szemszögből is megkapjuk. És azért zseniális Kovács Adrián víziója, mert ezt a szimultaneitást áttette a zenébe. Tehát megmutatjuk prózában, hogy hogyan zajlik egy jelenet, és utána rátevődik zeneként az, hogy ez milyen érzéseket ébreszt a szereplőkben, ezért olyan magas hőfokú valamennyi ária.
A Veszedelmes viszonyok már a második munkád az Operettszínházban. Az első volt a Tajtékos dalok – Boris Vian sanzonjai, élete és a Tajtékos napok című nagysikerű regénye után. Müller Péter Sziámi fordította a legtöbb dal szövegét, a dalszerző persze maga Vian volt. Az énekesek közül néhányan mindkét rendezésedben szerepeltek. Mi vezetett téged a színészek kiválogatásában?
– Nekem ez teljesen új terület. A Veszedelmes viszonyok a második zenés darab, amit színre állítottam. De én nem vagyok zenés rendező, ezért nagyon nagy alázattal közeledem ehhez a műfajhoz. Nagyon figyelek az énekesekre, a zeneszerzőre, a karmesterre, a zenészekre, hiszen ők tudnak valamit, amit én csak érzek, sejtek. A Tajtékos daloknál is volt egy casting az operettes színészek számára, de a szereplők nagy részét - Kocsis Dénes, Gubik Petra, Széles Flóra - ismertem. Rájuk a Veszedelmes viszonyokban is számítottam, tulajdonképp rájuk írtuk a szerepeket, mint ahogy a többi kiválasztott szereplőre is: Sándor Péterre, Peller Annára, Polyák Lillára, Janza Katára és Füredi Nikire. Hozzájuk jöttek a fiatalok, az egyikük Kelemen Hanna, aki óriási meglepetés, még csak most érettségizik, semmilyen rendszeres színészi, vagy énekesi képzésben nem vett még részt, és ennek ellenére gyönyörűen játszik. Az ő társa a másik szereposztásban Kardffy Aisha, aki az Operettszínház egy fiatal tehetsége, szép hanggal és erős színpadi létezéssel. Cseh Dávid Péter játszott már a Vian-előadásban, Angler Balázs pedig tanítványom volt a főiskolán. Egy csodálatos alkotófolyamaton mentünk át, hiszen a musicalekben a színészeknek egyszerűbb teendőik vannak, sokkal inkább figurákat és viselkedésformákat keresnek, a Veszedelmesben pedig bonyolult, lélektanilag is összetett sorsokat, embereket kell megjeleníteniük. És bár a járvány alaposan szétszedte a próbaidőnket, mindenki hitt benne, hogy sikerülni fog. Mámor volt velük dolgozni.
A történet feldúlja a néző lelkét, miközben elvarázsolódik a látványvilágtól és a karnyújtásnyira játszó színészek szinte tapintható, gyönyörű kosztümjeitől. Az összkép így meglehetősen ambivalens érzéseket kelt…
– Ezt a kettősséget akartuk érzékeltetni. A Kálmán Imre Teátrum, tehát az egykori Moulin Rouge neobarokk belső tere annyira szép, hogy semmilyen díszletre nem volt szükség - csak egy rokokó kanapét meg egy velocipédet tettünk bele. A látványt egy vetítés határozza meg. Egy fekete-fehér kamera követi a játszókat, és vetíti ki az érzelmeiket folyamatosan, mintha egy filmet látnánk az ötvenes évekből, miközben jelen idejűen történik minden. Az emberek szépen beszélnek, szinte költői a nyelvük, elegánsan viselkednek, és igen: álomszép szatén és selyemruhákba vannak öltöztetve - köszönhetően Berzsenyi Krisztina látvány-és jelmeztervezőnek. Tehát keletkezik egy rokokó esztétikum, aminek a mélyén dúl az egymás elleni sötét küzdelem. Én pontosan azt akartam az előadással kifejezni, hogy ne tévesszen meg soha a látszat, az emberek egymás elleni kijátszása hozzátartozik az emberi természethez. Tehát ez a darab nem sötéten látja a világot, csak megmutatja, hogy milyen.
Az Operettszínházban most vendégeskedsz, de 2021 óta a szombathelyi Weöres Sándor Színház Művészeti Tanácsának a tagja vagy. Ez mit jelent?
– Ez most éppen függőben van, de rendeztem ott egy darabot, amiről szívesen beszélek. Árad a gazság a címe, és egy Jacques Audiberti nevű huszadik századi francia író zseniális drámája. A zseniálist külön kiemelném. Csoda! Egy tragikus és játékos, szívszorító, elgondolkoztató és röhögséges. Amilyent csak a franciák tudnak írni. Én igazából azért mentem Szombathelyre, hogy ezt a darabot megrendezzem. Tíz éve házalok vele, mindenféle színházban próbáltam már elsütni, de mindig megijedtek tőle, mert annyi-annyi csavar van benne. És a végén egy keserű, de vicces finálé - hogyan neveljük bele a gyerekeinkbe azt, hogy meghasonlott, a saját igazságukat képviselni nem tudó alattvalói legyenek a társadalomnak. Meg benne van a gyerekek lázadása e világ ellen. Ez az előadás volt a szombathelyi debütálásom, s nagyon-nagyon örülök, hogy megcsinálhattam a múlt év őszén.
Utolsó színházi munkahelyed a Miskolci Nemzeti Színház volt, ahol 2012-2015 között te voltál az igazgató. Onnan meglehetősen zajosan távoztál.
– Kirúgtak…
Ebbe belemenjünk?
– Ne, ez már történelem. Azóta visszatértem a Színház -és Filmművészeti Egyetemre, ahol tanár vagyok már 28 éve. És Miskolc után egy csomó olyan dologba kezdtem bele, amelyek az életpályám meghatározó részei. Például kaptam egy svéd ösztöndíjat, amelynek révén egy hónapig Bergman házában dolgozhattam Farö szigetén. Bergman tányérjából ettem, az ő könyveit lapozgattam, az ő lemezeit hallgattam, az ő Volvója mellé támasztottam le azt a biciklit, amit a Bergman Alapítvány adott nekem, hogy azzal közlekedjek a szigeten. Ott írtam meg a tatabányai színház felkérésére a Nappalok és éjszakák című darabomat, ami arról szól, hogy mi történik a Sirályban a harmadik és negyedik felvonás közötti két évben. Utána meghívtak a Bukaresti Színművészeti Egyetemre mesterkurzust tartani, évente 10 napot szoktam ott eltölteni, tökéletes szellemi feltöltődés számomra. Két drámakötetemet is kiadták románul, amelyek korábban magyarul is megjelentek Marosvásárhelyen. Minden évben van két-három rendezésem, például a Nemzeti Színházban megrendeztem Bergman Szenvedélyét, vagy a Házasság Palermoban című Goldoni-vígjátékot, amit a tévé is közvetített. És bár Bánsági Ildikó szerepét azóta Udvaros Dorottya vette át, az előadás a mai napig nagy siker. Nyáron pedig a román tévé meghívott, hogy Esti próba című drámámból készítsek egy tévéjátékot. Így egy hónap alatt leforgattam életem első filmjét, amit ősszel fognak Magyarországon is bemutatni… Szóval, senkinek nem esik jól, hogyha kirúgják, de ez a szabadság nekem művészileg is, meg talán egzisztenciálisan is óriási pluszt adott. Rengeteg új terv, darab, előadás született az elmúlt nyolc évben, és lassan kezd összeállni az életmű – ha nem nagyképűség ilyent mondani ebben a felbolydult, irányt vesztett korban.