Írások
Mikor jöttél vissza Budapestre?
– Nem jöttem vissza, csak itt ragadtam. 2020 márciusában a szokásos 1 hónapra- 6 hétre repültem haza, megvolt a visszajegyem is San Franciscóba, és akkor kitört a Covid. Hirtelen az utazás nagyon bonyolulttá vált, az amerikai munkáim is abbamaradtak a járvány miatt, s akkor gondoltam: na, nézzük meg, milyen itthon maradni. Nem telt el sok idő, májusban fölhívott Benkő Nóri, a Városmajori Szabadtéri Színpad igazgatója, hogy produkciós vezetőt keres. Rögtön láttam, hogy ez semmiképpen nem én vagyok, a sok technikai, anyagi problémával nem küzdenék meg, de hamar rájöttünk, ha valami lehetek itt, akkor az a művészeti tanácsadó. Nóri egy olyan embert keresett, aki színházba jár, akinek megbízik az ízlésében, aki az ő szeme lesz.
Nagyon fontos szempont volt, hogy a bemutatandó előadások kiválogatása ne videókon keresztül történjen. Tudtam, ha ezt elvállalom, az az életformám elleni támadás lesz, hiszen olyan csodálatosan kialakítottam már magamnak a mozgásszabadságot. Ugyanakkor éreztem, hogy ez egy álommunka számomra – az én koromban, ekkora tapasztalattal abszolút ideális. Ez az, ami erőfeszítés nélkül is megy nekem, ez vagyok én, hiszen idáig is ezt csináltam: szeretek színházba járni, ráadásul mindenfélét megnézek - Magyarországon is, külföldön is. Az is nyilvánvaló volt, hogy nem fogok egy darabig visszamenni Amerikába, gondoltam: nézzük meg, hogyan tudunk együttműködni. A döntés mindenesetre legalább három álmatlan éjszakámba került… És akkor még előtte egy héttel Orlay is felkért a Válaszfalak-beli szerepre, ami ugyanúgy konfliktust okozott bennem: ha beszállok egy repertoárdarabba, akkor az is egy kötés. Tehát egymásra jött a két ajánlat, de akkor én ezeket már jelnek tekintettem: ha valaki elmegy húsz évre, akkor nagyon nehéz a visszajövetel – már a koromnál fogva is- , úgyhogy mindkét kérésre igent kellett mondanom.
A Válaszfalakat már nyáron bemutattátok a Városmajorban, és október 18-án volt a premier a Belvárosi Színházban. Bess Wohl családi drámájában a főszerepet játszó Hernádi Judit és Kern András mellett egy epizódszerepet alakítasz.
– Mikor elolvastam, tetszett a szerep. Nem is kívántam volna ennél nagyobbat játszani a jelenlegi megterheltségem miatt, mert az ember óvatosan lép vissza a színházi világba.
Ez az első komolyabb visszalépés?
– Nem, három éve már játszottam Lackfi János Hinták című darabjában, amit Galgóczy Judit rendezett, Soltész Bözse volt a partnerem. Nagyon szép a történet, egy hívő, az Istennel aktívan vitázó embert játszom benne. Az egy igazi nagy, nehéz drámai főszerep volt.
Mikor itthon ragadtál, éppen mit zártál le Amerikában?
– Nem záródott le semmi. Énnálam van a kulcs, s én zárogatom erőszakkal a zárat, mert úgy érzem, hogy előbb-utóbb – koromnál vagy egészségi állapotomnál fogva - végleg itthon kell lennem. De egyelőre még nem érzem a jelét se annak, hogy ne érdekelne továbbra is a csavargás. Most azt mondom, hogy a sorsigazgatóságnak mindig sokkal nagyobb fantáziája van a jövőmet illetően, mint nekem, és sokkal nagyobb bizalommal néz rám, mint én magamra.
Tehát hagyod, hogy történjenek veled a dolgok, vagy azért ura vagy a saját cselekedeteidnek? Milyen alapokon hozol döntéseket?
– Ezek nagyon komoly kérdések, amiket most föltettél. Én mélyen gondolom, hogy nem én vagyok a cselekvő, hanem történnek velem a dolgok. Én csak válaszolok arra, ami szembejön velem. Igent vagy nemet mondok, de azt sem a hitem, hanem a kondicionáltságom szerint: mögöttem van a múltam, a családi helyzetem, mindaz, amit eddig csináltam. Minden pillanat egy irgalmatlan múltbéli pókhálónak az eredménye, tehát én nem hiszek a szabad akaratban.
Te egy nagyon szabad lény vagy, legalábbis az életed tényei erre utalnak. Iszonyú bátrakat léptél mind térben, mind szellemiségben. Hogy kezdődött?
– Veszprémben éltünk, 3-4 éves voltam, amikor anyukám bedobott a Balatonba, s mondta, hogy ússzál. Ő általában is bátorított, mindig erőpróbáknak tett ki, s ezekkel sok önbizalmat adott. Például 15 évesen egy nyáron át Oxfordban tanultam. Akkoriban még nem volt divat, hogy külföldre menjenek nyelvet tanulni a fiatalok. Ez is anyukámnak a mérhetetlen zsenialitása volt, nem volt még internet, nem is tudom, hogy találta meg a lehetőséget Veszprémből, s elküldött engem egyedül! Meghatározó élmény volt. De az, hogy én olyan vagányul nekivágtam a világnak, annak több háttérmunkása volt. Az anyukám mögött ott van az ő anyja, aki otthagyta ludovikás férjét egy olyan korban, amikor ez még nem volt szokás, és könyvtárosként egyedül nevelte fel a lányát. Az őseim mind bennem vannak, csak most pont én világítok.
A szüleid mindig támogattak téged mindenben?
– Az anyukám mindenképpen, az apukám nem, tele volt félelemmel meg szorongással. Sajnos anyukám már nem élte meg, hogy kimentem Amerikába, és az apukám meg nagyon ellene volt, az ő fékező energiájával meg kellett harcoljak.
Nem féltél egy kicsit se, hogy itt hagyod a jól felépített, sikeres életedet?
– Egzisztenciális értelemben nem, de fájdalmas volt itt hagyni mindent, ami komfortosan, szépen működött. Volt egy csodálatos kis parasztházam Nagykovácsiban, amit én építettem az én ízlésemmel, tehát egy igazi kis otthonom volt, olyan életet alakítottam ki, amit szerettem. Semmi logikus nincs az életben…
Azt lehet tudni, hogy egy szerelem írt felül mindent, tehát mindent arra a lapra tettél föl.
– Igen, mindig ilyeneket mondok, de azért ez nem egészen így van. Ahhoz, hogy egy férfi elvegyen egy ilyen önálló nőt, amilyen én vagyok, erős karrierrel, ahhoz egy sokkal komplexebb képletnek kell összeállnia. Emlékszem, ahogy ott Oxfordban 15 évesen ültem a folyó mellett, volt bennem egy bizonyosság, hogy én külföldön fogok élni. Tehát el volt bennem ez a mag ültetve, de még nem tudott kinőni. S akkor jött ez a szerelem, ami mégiscsak segített abban, hogy átrepüljem az óceánt.
Szakmabeli volt a szerelemed?
– Á, dehogy. Ő egy adóbefektetési tanácsadó volt, egyébként meg egy teljesen elszállt, spirituális lény guru tudattal.
Ez az utóbbi vonzott benne?
– Hát persze, teljesen elvarázsolt. Egyedül Amerikába nem vágytam, az volt az utolsó a listán, amit egyáltalán meg akartam nézni. Ez a fajta ellenállás Amerika iránt nagyon nehezen engedett föl, talán 15 év után. Eleinte olyan voltam, mint egy undok barát, mindent kritizáltam, mindent jobbnak találtam itt, mint ott.
Aztán ez az érzés később átfordult bennem, és tudtam is, hogy addig nem fogok Amerikától megszabadulni, amíg nem szeretem meg.
Mihez kezdtél magaddal, amikor megérkeztél Amerikába?
– Rögtön iszonyúan akartam dolgozni, mert imádok dolgozni, és be akartam bizonyítani az Amerikai Egyesült Államoknak, hogy nekem ott is van helyem, meg tudom keresni a kenyeremet. Az elején nehézségem volt még a nyelvvel is, mert egy szót sem értettem az amerikai angolból. De azért két hét után hirdetés alapján találtam munkát, egy agorafóbiás lány aidses macskáját etettem. Érted, egy hónappal azelőtt még a Nemzeti Színház színpadán játszottam főszerepet! Ehhez képest a macska homeopatikus étrendjét kellett összeállítanom, s játszani vele, hátha jobb étvágya lesz. Éppen játszom vele, amikor a gazdája megjegyezte: ne haragudj, hogy megmondom neked, de te nem tudsz játszani!… Az ilyen próbákon át kellett mennem, hogy megerősödjek.
A férjed a sikeres színésznőbe szeretett bele, akit az egész ország ismert. Utána pedig lementél „nullába”. Neki ez elég volt?
– Abszolút, örült neki. Ő egy spirituális úton volt, egy másik irányba lökött engem, ahol inkább a szolgálat- attitűd az, ami fontos.
Szolgálata minek?
– Szerintem neki legfőképpen. (Ha-ha) A kinti egyik munkám az volt, hogy már két hónap után a titkárnője lettem, amerikai adóbevallásokat kellett számítógépre vinnem. Igazából akkor láttam számítógépet először közelről, és azt se tudtam, mi az, hogy adóbevallás, ráadásul annak van egy külön nyelvezete. Na, most azért ebbe beletörött a bicskám, a férjem úgy rúgott ki három hónap múlva, hogy a lábam nem érte a földet. De nem emiatt lett vége aztán később a kapcsolatunknak…
Hogy alakult a színészi karriered?
– Én nem akartam amerikai színésznő lenni, ez is csak úgy történt. Épp ellenkező volt a szándékom: mindannak hátat fordítani, amit addig csináltam. Nézzük meg, milyen az, amikor senki nem ismer. Elhatároztam, hogy mindenre igent mondok, ami szembe jön, és elhagyom azt az egót, amit itthon magamra raktam.
Ezt sokan nem tudnák elhagyni!
– Tudom, pedig a szabadság itt kezdődik! De azért két év múlva már játszottam is.
Egy magyar színésznek nem könnyű a dolga az idegen akcentusával. Te érezted ennek a hátrányát?
– Az amerikaiak rajonganak az akcentusért. Főleg, ha olyan akcentus, amit szeretnek, és az enyémre mindig kaptam a megjegyzést, hogy milyen szexi. Mondták is, hogy a pályán sem lesz ez probléma, mert imádják az amerikaiak, ha nem beszéled jól a nyelvet. Ez igaz is, ha kisebb stúdiókban, alternatív helyeken játszol, de hogyha bekerülsz egy első osztályú profi színházba, mint nálunk például a Vígszínház vagy a Madách, akkor a beledet kitapossák a nyelv pontosságáért, akkor megölik benned az akcentust, már ha tudják. Bennem nem sikerült.
Milyen színpadokig jutottál el?
– Eljutottam a legerősebb színpadig, és ott abba is hagytam. Nyilván teljesen ki lehet tisztítani egy akcentust, de az nekem olyan volt, mint egy matematika lecke: nem volt benne semmi öröm, viszont iszonyú fárasztó volt. A hosszú próbák után még leülni egy beszédtanárral! Na, én azt éreztem, hogy már nem is akarok foglalkozni a szereppel.
Így aztán ezer más dolgot csináltál. Nem bántad meg, hogy föladtad a színészetet?
– Néha eszembe jutott. Amikor például Indiában éltem, és naponta 500 emberre főztem vacsorát reggeltől a 46 fokban, feltettem magamnak a kérdést: biztos, hogy nekem ezt kell csinálni?! Itt azért még sokan vannak, akik meg tudják keverni a levest, de azért a színpadon kevesen tudják, amit én tudok. Viszont így kezdtem visszatalálni magamhoz, amikor beledobtam magam ilyen egót megsemmisítő történetekbe.
Hogyan szoktál csavarogni a világban?
– Többnyire egyedül megyek, de van egy-két társam is. Sokszor ad hoc jelleggel utazunk, például felhívom az egyiket, hogy nincs-e kedve megnézni a Galapagos szigeteket, mert én megyek. Az elfoglaltságaimat és a pénztárcámat is jól tudom már igazítani az utazásokhoz. Az utazás is egy szakma, meg kell tanulni olcsón utazni. Hihetetlen kevés pénzből élnek az emberek a világ minden táján, vagyis ami a repülőjegyen elmegy, az visszajön az alacsony költségeken. Tehát sokkal inkább az a kérdés, hogy van-e benned ötlet, kalandvágy, bátorság, semmint hogy sok pénzed van-e. Engem abszolút nem érdekel a kényelmes utazás. Azt szeretem, ha kihívások, nehézségek vannak benne - fizikálisan főleg. A falvak érdekelnek, az úttalan utak.
Ehhez képest most itthon van dolgod, jól körülhatárolható kötöttségekkel. Hogyan rendezted be a mostani életed?
– Kétlaki életet élek. Van egy lakásom a Svábhegyen, de két éve vettem egy kis házat Balatonakarattyán, ha nyomom a gázt, 45 perc alatt odaérek a Városmajorból. Én egy balatoni lány vagyok, szeretek úszni, s szeretem a vidék nyugalmát. De igyekszem fönntartani a létemet Amerikában is, mert ha meg a pandémia vagy a munkáim véget érnek, akkor lehet, hogy a hátamra csapom a hátizsákom, és folytatom ugyanott, ahol abbahagytam. Van még a bakancsklistámon tengersok hely – Új-Zéland, Ausztrália, az Antarktisz, a Közel-Kelet, Mongólia, Örményország…. Az se biztos, hogy nekem még mindig dolgozni kell, az én életemben most már itt az aratás ideje.
Tehát akkor sokkal inkább a világutazás, mint a színészet?
– Igen, de nagyon jólesik újra színpadon lenni. Mintha az anyaméhhel találkoznál, amikor hallod a tapsot. Ha kapok egy olyan ajánlatot, ami nekem tetszik, akkor azt csinálom. És én egy hűséges ember vagyok, ha azt mondom Benkő Nórinak, hogy itt vagyok, nem fogok sarkon fordulni. Ha soha többet nem utazhatnék valamiért, azzal is békét fogok találni. Nekem nagyon erősek a kapcsolataim Magyarországgal, én tulajdonképpen sose mentem el…, pedig elmentem.
Azt hiszem, veled úgy lehet befejezni ezt a beszélgetést, hogy még akármit is hozhat az élet.
– Így van, és fog is hozni!