Bizonyos szempontból igazi vándorszínész, ám ő inkább „mániás költözködő”-nek nevezi magát. Csak Budapesten tizenkét helyen lakott, és ehhez még számoljuk hozzá azokat a vidéki városokat, amelyekbe az ott működő színházi társulatok miatt költözött. Mindenütt addig maradt, amíg kihívásokat talált. Amikor elfogytak az impulzusok, tovább állt.

Milyen emlékeket őriz a családi fészekről?
    –   Siklóson születtem, ott jártam óvodába is. A háború után költöztünk a fővárosba, az iskolát már Budapesten kezdtem, ám a nyári szünetben a két testvéremmel még éveken keresztül visszajártunk a nagyszülőkhöz. Mi gyerekek egyiknél is, másiknál is laktunk, sok időt töltöttünk náluk, jól emlékszem azokra a boldog nyarakra. Anyai nagyapáméknak borkimérésük volt és szálláshelyet is működtettek, míg a másik nagyapámnak géplakatos műhelye volt, és mezőgazdasági gépek kölcsönzéséből élt. A siklósi unokatestvéreim velünk hasonló korúak, és ismertem az összes többi gyereket a környékről, akiket összegyűjtve, velük együtt én már akkor is színházat csináltam. Azóta vonzott a színpad, amióta kislány koromban édesanyámék elvittek a pécsi színházba. Fölment a függöny és az élmény teljesen elvarázsolt, attól kezdve nem tudtam mással foglalkozni.

Hogyan zajlottak a siklósi gyerekelőadások?
    –   Kialakítottunk egy kis színpadot a kertben. Mindenki boldogan jött a csapatba és közönségnek a rokonokat, ismerősöket hívtuk meg. Emlékszem, én voltam a főszervező. A műsor népdalokból állt és mindenféle versből, szövegből, amit az iskolában tanultunk.

Annak idején miért költöztek Budapestre?
    –   Anyám különleges intelligenciával és hihetetlen ambiciózus volt. Azt mondta, hogy nem akar ott maradni és a nagyszülőkkel élni. A gyerekeknek jobb lesz a fővárosban, ezért költöztünk Pestre a háború után. Anyámnak Siklóson fa- és szénkereskedése volt, ugyanezt teremtette meg Budapesten. Virágzott a vállalkozás. Nagyvállalatoknak, állami intézményeknek szállítottak tüzelőt. Az államosításkor mindent elvettek az egyik percről a másikra. Nehéz évek következtek. Emlékszem, hogy az ötvenes években a Bercsényi utcai lakásunkban összecsomagolva álltak a bőröndök, mert a szüleim rettegtek a kitelepítéstől. Ezt ugyan nem közölték velünk, de benne volt a levegőben. Amikor éjszaka egy autó megállt a házunk előtt, az ablakhoz osontak és hallottam, amikor egyszer megkérdezték a házmestert, hogy nem érdeklődtek-e utánuk. Nekünk, gyerekeknek meg kellett ígérnünk, hogy az iskolában egy szót se szólunk arról, amiről otthon a szüleinktől, vagy a nálunk megforduló ismerősöktől hallottunk. Ezzel együtt szerencsére nem okozott traumát számunkra az az időszak.

Mindeközben zajlottak a szürke hétköznapok. Az iskolában is kitartott a színházimádata?
    –   A Bartók Béla úti általános iskolába jártam, ahol nyolcadik osztályban megrendeztem Molière Kényeskedők című darabját. Az előadást – amelyben játszottam is – a tornateremben tartottuk nagy sikerrel; az egész iskola ott tolongott. A magyar tanárom szívesen vette, hogy rendszeresen beneveztem a szavalóversenyekre és jó eredményeket értem el. Segített is mindenben. Hasonlóan lelkes voltam a Kaffka Margit Gimnáziumban is, de oda csak két évig jártam, mert 16 éves koromban felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.

Érettségi nélkül? Ez hogyan történhetett?
    –   1956-ban nem indult osztály a főiskolán, ezért a következő évben rengetegen, több ezren jelentkeztek, köztük én is. A felvételkor nem a papírokat nézték, hanem folyamatosan válogatták a fiatalokat. Amikor már túljutottam három fordulón és felvettek, akkor derült ki számukra, hogy túl fiatal vagyok. Azt mondták, tegyem le a szakérettségit, azután ez elmaradt.

A szülei hogyan fogadták, hogy ennyire fiatalon a színi pályára lép?
    –   Anyám örült neki, ő nagyon szerette a színházat, a művészeteket, a kultúrát.

És még valami történt önnel abban az időben! A főiskolai tanulmányai elején, nagyon fiatalon ment férjhez…
    –   Anyám családi kapcsolatban állt a Kárpáti családdal. Mi is jóban lettünk a vízilabdázó Kárpáti Gyurival, és a szülők összeboronáltak minket. A főiskolai osztálytársaim nevetve mesélték, hogy amikor a házasságkötés után három napig távol voltam, Básti Lajos, a beszédtanárunk azt írta a naplóba: „Gerber nász miatt távol”. (Akkor még Gerber Évának hívtak, a vezetéknevemet csak a főiskola után változtattam Tímárra.)

Kik voltak a mesterei a főiskolán?
    –   A főiskola fantasztikus időszak volt az életemben, szerettem odajárni. Pártos Géza és Ádám Ottó voltak az osztályfőnökeim. Ádám Ottó Szegedről akkor került a Madách Színházhoz, és Pártos mellett velünk kezdte el a munkát a főiskolán. Eleinte tanársegéd volt, majd egy évvel később egy új osztályt indíthatott. Pártos végig velünk maradt. Básti után Sulyok Mária lett a beszédtanárunk, aki szigorú, ugyanakkor lenyűgöző személyiség volt. Nagy szeretettel gondolok rájuk, rengeteget tanultam tőlük.

Friss diplomásként miért éppen a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött?
    –   Pártos Géza rendezte a vizsgaelőadásunk, Csehov Három nővérét. Kiváló előadás született, amelyben Másaként nagy sikert arattam. Abban az időben még komoly elemzések jelentek meg a vizsgaelőadásokról. A kritikusok elismerően írtak rólam, és ennek híre ment.  A főiskolai siker nyomán hívtak Debrecenbe, ahová boldogan mentem, mert a színháznak remek társulata volt. Vámos László – bár fél lábbal már a Madách-ban volt – művészeti vezetőként irányította a Csokonai Színházat. Az első szerepemet egy szép előadásban,
a Királyasszony lovagjában kaptam Latinovits Zoltán partnereként. A társulat tagja volt Hofi Géza is, aki csoda jó hangulatot teremtett a színházban. Néhányszor játszottunk együtt, de igazán élvezetesek a premierek után bemutatott saját pamfletjei voltak. Annyira vártuk a paródiáit, hogy képesek voltunk a színházban tartott minden próbát megnézi csak azért, hogy jól értsük a Hofi-féle változatot.

Két év után a Nemzeti Színházhoz hívták…
    –   Óriási váltást jelentett, de nem éreztem jól magam. Rövid, de nehéz időszak volt a pályámon; hamarosan átszerződtem Kaposvárra. 1966-ban, Zsámbéki Gábor vizsgaelőadásán Goldoni Mirandolináját játszottam. Azután Pogány Judittal és Koltai Róberttel voltunk egy közös darabban. Később elindult a kaposvári színház nagy korszaka, amelynek fiatal tagjai – köztük Jordán Tamás, Lázár Kati, Molnár Piroska, Andai Kati, Lukáts Andor, a már említett Pogány, Koltai és még számos neves művész – azóta a magyar színházművészet meghatározó alakjaivá váltak. Nemrégiben, „mi kaposváriak” Koltai Robi nyolcvanadik születésnapja alkalmából Piroskánál gyűltünk össze. Eljött Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás is. Nagyon mulatságos volt, mert Robi ugyanúgy ontotta a sztorikat, mint annak idején előadás után a társalgóban. Beszélgettünk, örültünk egymásnak, régi történetek elevenedtek fel. Ültünk nyolcvanévesen botra támaszkodva, és ugyanúgy dőltünk a kacagástól, mint régen. Ez nagyon szép jele volt a barátságunknak.

Öt év után mégis átment Pécsre. Ha annyira jól érezte magát, miért váltott?
    –   Egész pályámra jellemző volt, hogy továbbléptem, amikor úgy éreztem, hogy egy adott helyen már nem tudok megújulni, ha már nem érnek új impulzusok. A partnerekkel túlságosan kiismertük egymást, mert mindig ugyanazokkal a kollégákkal játszottam. Amikor elfogott ez az érzés, mindig egy házzal tovább álltam. Akkoriban került Pécsre Sík Ferenc színházrendező – a későbbi főrendező –, aki talán pályájának legjobb időszakát töltötte a társulatnál. Hogyne mentem volna át hozzá!
És a következő váltásra is emlékszem. Székely Gábor rendezésében láttam két lenyűgöző szolnoki előadást. Tisztában voltam vele, hogy a társulati tag Csomós Marinak azonos a szerepköre az enyémmel, mégis jeleztem Székelynek, hogy szívesen átszerződnék, mert érdekel az ottani színjátszás. Szerencsém volt! Éppen a Három nővérre készültek, és ő felajánlotta Olga szerepét. Ez a változat végül nagy visszhangot váltott ki, és rendkívül sikeres előadás lett.

Pályája során hányféle rendezésben és milyen szerepekben játszott a Három nővérben?
Pártos Gézánál a főiskolai vizsgaelőadáson Mását, Szolnokon Székelynél Olgát, később Szegeden Telihay Péternél, illetve sok évvel később Forgács Péternél a HoppArt társulatban Anfiszát, az öreg dadát játszottam.

Szolnok után, 1979-től szinte a teljes ’80-as évtizedet a Miskolci Nemzeti Színházban töltötte. Csiszár Imre művészeti vezetése alatt a társulatnál különleges lehetőségeket, nagy szerepeket kapott, miközben a közönség szeretete közepette igazi miskolcivá vált.
Még Szolnokon laktam, amikor megszületett a lányom, Rita. Egészen kicsi volt, amikor Miskolcra szerződtem. Csiszár fontos rendező volt a pályámon, nagyon sok szép előadást köszönhetek neki, jól tudtam vele dolgozni. Mindig is hosszútávfutó voltam. Nem tartoztam a robbanékony színészek közé, akik, ha belépnek a színpadra, ott öt percig minden róluk szól. Nekem idő kellett ahhoz, hogy megismerjenek. Valóban úgy volt, általában nagy szerepeket játszottam, csak ritkán jutott egy-egy epizódalakítás. Mintha ez egy külön műfaj lenne. Úgy tapasztaltam, hogy a szakmánkban sokan tökéletes és remek epizodisták, de a nagyobb szerepekben elfáradnak.

A kislánya „színházi gyerekként” nőtt fel; gyakran bevitte magával az öltözőbe vagy a klubba?
    –   Volt egy csodálatos néni – Rózsi mamának hívtuk –, aki közvetlenül a színház mellett lakott. Sok éven keresztül ő volt a lányommal.

Egy pótnagymama?
    –   Egy „igazi” nagymama! Anyám Pesten élt és akkoriban már betegeskedett, nem tudott segíteni. Ritáért délutánonként én jártam az óvodába. Velem volt, amíg előadásra nem mentem, akkor elvittem Rózsi mamához. Esténként ő vigyázott rá, gondoskodott róla, nála aludt és ő vitte reggel az óvodába. Igyekeztem jelen lenni Rita életében akkor is, ha éppen játszottam; meséket mondtam fel egy magnókazettára, amit Rózsi mama elalvás előtt lejátszott neki. Nyaranta könnyebb volt a helyzet, mert akkor általában szabad voltam. Amikor nyári játékot vállaltam, ahányan csak voltunk lementünk a helyszínre és közösen eltöltöttünk néhány hetet.

Milyen volt a színházi élet Miskolcon a ’80-as években?
    –   Miskolc furcsa város. Gyakran munkásvárosnak nevezik, annak ellenére, hogy a környékbeli gyárak jó része már rég bezárt. Ugyanakkor mindig is színházszerető közönség lakott ott. Ezt a mi időnkben ugyanúgy érezni lehetett, mint ma. Egy ott játszó kolléga, Máhr Ági barátnőm mesélte, hogy tavaly, amikor nagyon nehéz helyzetben volt a színház és nem volt pénz fűtésre, a közönség összeadta a hiányzó összeget. Ez számomra a színházszeretet egyértelmű jele! Miskolcon rácsodálkoznak a színészek, hogy milyen remek a közönség, és mindig tele van a nézőtér, ugyanakkor akadnak városok, ahol, ha vért izzadnak, akkor se éreznek hasonlót. Pécsről az ember azt gondolná, hogy humán egyetemi városként minden ott lakó színházbarát, de tapasztalataim szerint ez egyáltalán nem így van. Tudom, mert mind a két helyen játszottam.
Egy alkalommal Zsótér Sándor – akivel szintén volt szerencsém dolgozni – miután ott rendezett, azt mondta, hogy „Tudod, benne vagytok a falakban”. És valóban, sok színész nyomot hagyott azon a színpadon. A Latabárok éppen úgy, mint Ruttkai Éva, Sztankay Pista, Darvas Iván és Major Tamás. Ott mindig történt valami fontos dolog, és ez jó. Nekem is nagyon jó volt!

Önök annak idején partnerek is voltak Majorral.
    –   Major korábban Szolnokon dolgozott Csiszár Imrével, aki meghívta őt Brecht Puntila úr és a szolgája, Matti című darabjába főszerepet játszani. Nagy sikere volt, jól tudtak együttműködni, ezért a következő évben Imre felkérte, hogy jöjjön Miskolcra és rendezze meg a Tartuffe-öt. A címszerepet Blaskó Péter játszotta, isteni volt; én Elmíra voltam abban az előadásban.
Amikor a Tartuffe-öt próbáltuk, Major két hónapig lakott a színészházban. Tüneményes volt, boldogan járt-kelt a városban. Van egy saját történetem róla, amelyet örömmel elmesélek, mert arról szól, hogy mit tanultam tőle. Délelőtt és este is tartottak a próbák. Egy esős napon, délben azt mondta, hogy hazamegy lepihenni. Felajánlottam, hogy délután érte megyek kocsival, pontosan hat órára ott leszek érte és elviszem a színházba. Délután otthon én is ledőltem, és legalább 10-15 perccel később ébredtem, mint kellett volna. Emlékszem, hogy magamon kívül voltam, és azt gondoltam, „szűzanyám, ezt a szégyent, hogy fogom ezt megmagyarázni”? Már nem esett, de nedves idő volt, és ahogy közeledtem a házhoz, láttam, hogy fel-alá sétál a járdán. Megálltam mellette és azt mondtam: „Jaj istenem Mester, ne haragudj!”. Erre azt válaszolta: „Egy szót se! Remek volt, három József Attilát elmondtam!” Ebből a hozzáállásból megtanultam, hogy sértődés helyett nagyvonalúnak kell lenni. Elmondta nekünk, hogy amikor Marton Endrével együtt őt is elküldték a Nemzetiből, „Marton megsértődött – mondta Major, majd hozzátette: Én a Lear királyt játszom!” Ezek a történetek beépülnek az emberbe és adott pillanatban arra figyelmeztetnek, hogy hohó, most állj meg!

És partnerként milyen volt a színpadon?
    –   Csodás! Mindenre és mindenkire figyelt. Bölcs lett, humora volt, szerette az embereket. Esténként ott játszott velünk, beszélgetett, sztorizott a klubban, nagyon boldog időszakot éltünk át vele. Fantasztikus Lear király volt!
Több nagyon jó színész is játszott a társulatban. Az akkor fiatal Matus Gyuri sajnos azóta már meghalt, és a drága Polgár Géza, akivel nagyon szerettem játszani. Körtvélyessy Zsolt is a társulat tagja volt, majd a’70-es évek végétől érkezett Máhr Ági. És Blaskó Péter tíz évig volt állandó szeretett partnerem. Akkoriban még élénk büféélet is zajlott a színházban. Jó társulat gyűlt össze, akikkel szerettük részletesen megbeszélni az aznapi előadást. Mi volt jó és mi nem, történt-e valamilyen váratlan esemény, és más szakmai kérdések is szóba kerültek. Miután lement a függöny, nem azt éreztük, hogy letudtuk az aznapi penzumot, fontosabb volt, hogy a másnapi előadás még jobb legyen.

Úgy érzem, hogy nagyon jól érezte magát abban a társulatban…
    –   Nem volt okom panaszra. Két-három szerepet játszottam egy évben, mert sorozatban futottak az előadások. Amikor adódott egy kis szünet, akkor új darabot kezdtem próbálni. Azokban az időkben eljutottam a fővárosba is, mert mozifilmeket és tévéjátékokat is forgattam és rengeteget szinkronizáltam. Emlékszem, hogy egyszer, egy néhányszavas szövegjavítás miatt majdnem hat órát vonatoztam Miskolcról Budapestre és vissza. Akadtak olyan időszakok, amikor nehézzé vált a helyzet, mert lavíroznom kellett, hogy a lányommal elegendő időt tudjak tölteni.

Akkoriban már ez a szempont vált elsődlegessé?
    –   Nem, csak később változtattam meg a fontossági sorrendet; a színház ezt nem engedi meg.
A színházban az ember csak addig tud érvényesen játszani, amíg az a legfontosabb az életében. Egyetértek Molnár Piroskával, aki azt mondta, „a színház annyit ad, amennyit te adsz neki, és ha nem a legtöbbet adod, akkor ő sem adja a legtöbbet”.

Ha ennyire sikeres volt a miskolci időszak, akkor miért hagyta el a társulatot?    –       –   Valójában nem én, hanem Csiszár Imre szeretett volna eljönni, akivel akkoriban együtt éltünk. Kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójának, és én vele tartottam. Két év után átmentem a budapesti Kamaraszínházba, de szerencsére jó szerepeket játszottam, többek között Lorca Bernardáját Csiszár rendezésében. Istenem, akkor milyen előadásszámok voltak! A Bernarda Alba házát ötvenszer játszottuk, bár tudjuk, hogy az nem egy vidám darab. Almási-Tóth Andrással is dolgoztam, izgalmas előadásokban játszottam Spirót és Shakespeare-t is. És ott volt a Sirály (Madárkák) című előadás, amelyet Alföldi Róbert rendezett.

Azt gondolná az ember, hogy egy sikeres színész Budapest után már nem vált társulatot, a ’90-es évek közepén mégis Szegedre ment ….
    –   Ez akkor történt, amikor a lányomat, aki akkor középiskolás diák volt, kiküldtem Párizsba. Egy évig ott járt iskolába és kiválóan megtanulta a nyelvet. Szabad voltam, mint a madár! A Budapesti Kamarában megtartottam a korábbi szerepeimet, de újat már nem vállaltam. Szikora Jánossal, Zsótér Sándorral és Telihay Péterrel dolgoztam Szegeden. Zsótér megrendezte Az ügynök halálát, amelyben Lindát, Willy Loman feleségét játszottam. Király Levente volt a partnerem. László Zsolt játszotta Biffet. Nagyon szép előadás volt, zajos sikerrel. Zsótér kiváló rendező, de nem szokott a közönségsikerhez. Elmondta, hogy korábban nem volt olyan rendezése, amelynek a végén a színészeket a vasfüggöny elé tapsolja a közönség. Később egy nagyon szerethető Falstaffot rendezett Leventével, abban is játszottam. Telihay O’Neill-rendezése, az Amerikai Elektra is emlékezetes előadás volt; abban Andorai Péter volt a partnerem. Összességében nagyon szép két évet töltöttem Szegeden.

A Szegedi Nemzeti Színház után már nem vállalt társulati tagságot, igaz, jóformán alig maradt színház, ahol tagként vagy vendégként ne fordult volna meg…
    –   Az az időszak következett, amikor a lányom férjhez ment, majd megszülettek az unokáim.  A kicsik az életem boldogságát jelentették, annyira örültem nekik. A második baba után a lányom megkérdezte, hogy tudnék-e neki segíteni. Szeretett volna még otthon maradni a gyerekkel, de éppen abban az időben egy olyan jó állásajánlatot kapott, amit nem szívesen utasított volna vissza. Azt válaszoltam, hogy édesem, segítek! Eljött a pillanat, amikor megtörtént a fordulat a pályámon; már nem a színház volt nem első. Minden szinkronstúdiót felhívtam, hogy attól kezdve délután kettőig dolgozom, mert délután megyek az óvodába és a bölcsődébe az unokáimért. Jó kondícióban voltam, és éreztem, hogy az életemnek egy nagyon boldog időszaka következik. Élveztem, ahogy a kicsik beszélni kezdtek és azt is, amikor a játszótérre mentünk. Mindebből a saját lányom kiskorában alig-alig kaptam valamit, de az unokáimnál megadta az élet.

Szerencsére nem szakadt meg a pályája sem, a közelmúltban is játszott, és még ma is kap néhány érdekes szerepet.
    –   Szabadúszóként előbb a Soproni Petőfi Színházban játszottam Ödön von Horváth A végítélet napja című darabjában, majd Szabó Ági hívott a Gózon Gyula Kamaraszínházba egy csodás szerepre. Ez volt Tom Ziegler Grace és Gloria című kedves bulvár darabja, amit később Egerben is játszottam. Pesten Nagyváradi Erzsi, Egerben Dimanopulu Afrodite volt a partnerem. Abban az időben Egerben Mirigy is voltam a Csongor és Tündében.

A hab a tortán a Rózsavölgyi Szalon meghívása volt, ahol Csizmadia Tibor rendezte Tóth Krisztina darabját, a Pokemon Go-t. Ez egy felnőtteknek szóló előadás, amely a társas magányról és kicsit a virtuális világról is szól. Ez volt az utolsó nagy szerepem. Már csak a Szász János által rendezett Macskajáték maradt a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán, amelyben Bruckner Adelaidát játszom. Udvaros Dorottya a főszereplő, akivel van egy közös jelenetünk. Nagyon szeretem Dorottyát, nagyra tartom színészként és emberként is.

Egy sikerekkel teli életpályán megfogalmazható-e, hogy mit jelent önnek a színház?
    –   Nagyon hosszú időn keresztül mindent a színház jelentett. Nagyon fontos volt számomra és rengeteget kaptam tőle. Emlékszem, hogy voltak olyan időszakok, amikor a színpadi szerepeim sorsa erősebben élt bennem, mint a saját életem. A sok száz szerep között akad egy-kettő, amelyet annyira a magaménak érzek, hogy azt mondom, csak azokért már érdemes volt erre a pályára lépnem. Az egyik Brecht, A szecsuáni jó lélek című darabjának Sen Te (Sui Ta) szerepe, amelyet Miskolcon játszottam Csiszár Imre rendezésében. Az életem fontos problémájának tartottam, hogy védenem, ugyanakkor oda is kell adnom magam. Ezt a kettősséget nehéz egyszerre megoldani. Brechtet különösen kedvelem, nagy költőnek tartom, és ebben a darabban különös költészet bujkál. Ezt az előadást a közönség is nagyon szerette, sokat játszottuk, nagyon jó partnerekkel.
Volt egy másik nagy kedvencem is, Krleža Agónia című kamaradarabja Szikora János rendezésében. Ez egy nehéz darab, amelynek nem volt olyan átütő sikere, de nekem meghozta a kritikusok díját. Témája egy asszony két férfi között vergődő élete, és a végén öngyilkossága. Ez tipikus példája annak, amikor kiderül, hogy az ember olyanra is képes a színpadon, amire korábban maga sem gondolt volna. Jóval elmúltam negyven éves, amikor a darabot bemutattuk. A rendező elképzelése úgy szólt az öngyilkosságról, hogy egy gyönyörű fehér ruhában forgok, forgok, forgok a színpadon – a ruha szinte repül a levegőben –, elmegyek a színpad széléig, ott meglövöm magam egy pisztollyal, és egy szaltóval beleesek a zenekari árokba. Beleegyeztem. Szikora a próbákra lehívta Pintér Tamást, művésznevén Oroszlánt, a kaszkadőrt. A próba kezdete után egy órával már sikerült a szaltó. Oroszlán először egy bukfencet kért, azután egy székről, majd egy asztalról kérte a bukfencet, végül a színpad széléről várta a szaltót. Emlékszem kértem, hogy minden előadás előtt gyakorlásként háromszor ugorhassak. Rendszeresen ott állt egy világosító, aki úgy irányította a reflektort, hogy az ugrás fénypálmában történjen. Egyszer, gyakorlás közben megszólalt: „hát tudja, én ezt nem csinálnám meg!”. Ezt nagyon őszintén mondta…

És még egy adalék… Vagy harminc évvel ezelőtt, egy kávé mellett a színházról beszélgettünk Végvári Tamással. Emlékszem, azt meséltem, hogy régebben fontosabb volt a színház. Az emberek tudták, hogy a színészek a színházakban milyen darabokat játszanak, és mi lesz a következő bemutató. Az újságok gyakran írtak az előadásokról, születtek igazi kritikák és sokan olvasták a Film Színház Muzsikát, amely már régen megszűnt. Tamás erre azt mondta, hogy mi a saját fénykorunkban olyan időkben játszottunk, amikor támogatták a színházakat és az sokaknak valóban fontos volt.
Összegezve mindazt, ami velem a színpadon és a színfalak mögött történt, úgy érzem, szerencsés volt az életem.