Volt egy egyértelmű elképzelése arról gyerekként, hogy színész szeretne lenni?
     –   Több mint 50 éve vagyok a pályán, de még most sem határoztam, hogy színész leszek. Apró termetű, vékonyka gyerek voltam, és hatéves koromtól vállaltam diákmunkákat. Az első munkahelyem a Vidámpark volt, ahol szoknyafelfújóként dolgoztam. Ez annyit jelentett, hogy a mozgójárda aljában kellett elbújnom, és amikor a vendégek jöttek, egy gombnyomással sűrített levegőt kellett a szoknyájuk alá fújni. Egy óráért 5 forintot kaptam 1953-ban. Később jártam tánciskolába, és bár jól táncoltam, visszafogott kamaszként tanácstalan voltam, hogy mit mondjak a kiszemelt lánynak. Ekkor kezdtem el verseket olvasni, hogy bővítsem a szókincsemet, és a tükör előtt gyakoroltam. Ami ma természetes, hogy tévét nézünk és rádiót hallgatunk, akkoriban nem volt elterjedt. Az István Gimnáziumba jártam, ahol, ha valaki valamiben jó volt, hagyták, hogy azzal foglalkozzon, amiben meg nem volt jó, abban támogatták. A matematika érettségin az mentett meg, hogy egy verset elszavaltam.

Az első alkalommal nem vették fel a Színművészeti Főiskolára, ám mivel a harmadik rostán esett ki, 1966 őszén felvették az akkor indult Nemzeti Színház Stúdiójába.
     –   Lukáts Sándor, Bánsági Ildikó, Hámori Ildikó, Martin Márta, vagy például Nagy Gabi voltak ebben a stúdióban. Lukáts Sándort például negyedszerre vették fel a főiskolára, de volt olyan is, akit érettségi nélkül. Itt a tehetség számított leginkább. Egy évet töltöttem a Nemzeti Színház Stúdiójában, ami meghatározó időszak volt számomra, itt szinte többet tanultam, mint a főiskolán, reggel 9-től este 10-ig a színházban voltunk. Simon Zoltán, Bodnár Sándor, Tatár Eszter, Szigeti Károly koreográfus és felesége, Györgyfalvay Katalin táncművész, néptánc-koreográfus voltak a mestereink. Ebben az időben olyan színészóriásoktól lehetett ott tanulni, mint Gobbi Hilda, Töröcsik Mari, Avar István, Básti Lajos, Őze Lajos, Rajz János, Váradi Hédi.

Ádám Ottó volt az osztályfőnöke a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Milyen volt ő és kik voltak az osztálytársai?
     –   Oszter Sándor, Zala Márk, Paudits Béla, Fenyő Ervin, Faluhelyi Magda – ők már mind elhunytak –, Andai Katalin, Penczi Mária – Dolly – voltak az osztálytársaim. Ádám Ottó az első órán bejött, mi mindannyian köszöntünk, ő leintett minket, hogy mindenki üljön le. Odament a katedrához, letette a táskáját, leült, és hosszú csend után annyit mondott, hogy aki akar, hazamehet. Ismét hosszú csend következett, majd: – Úgy látom, maradnak. – mondta, majd folytatta – Oszter, mesélje el, mit hallott ez alatt az idő alatt. – Tanár úr, elment a villamos, reccsent a szék, jött egy légy. – felelte Sanyi. – Jó, köszönöm szépen – válaszolta Ádám Ottó. Majd Zalához fordult, és őt is megkérte, hogy mondja el, mit hallott, de arra is kérte, hogy mondja el, mit mondott Oszter. Ez így ment körbe, és mindenkinek el kellett mondania, hogy mit hallott. A színész szakma lényege, hogy koncentráltan figyeljünk egymásra, és nem árt, ha van memóriánk és tehetségünk is, a többi már szerencse dolga. A figyelem része, hogy inspirálódjunk egymásból. Törőcsik Mari szemébe nézni, és abból meríteni egy meghatározó élmény volt.

A Színmű közismert arról, hogy ha valakit nem találnak elég jónak, akár menet közben eltanácsolják.
     –   A főiskola elején visszahúzódó, szemlélő típus voltam, ezért az első fél évben Ádám Ottó, aki akkor a Madách Színház igazgatója is volt, közölte velem, hogy meg akarnak válni tőlem. Versényi Ida – színészt és rendezőt, aki a Tanúban is játszott, mi csak Ida bácsinak hívtunk – mentett ettől meg. Montágh Imre, aki a főiskolán logopédus volt, jól értett a színházhoz, de legfőképpen az emberekhez. Kiváló érzéke volt ahhoz, hogy hogyan lehet megnyitni valakit, ahogy azt is pontosan átlátta, ha valakiben nincs semmi. Ő segített abban, hogy a gátlásaimat szépen levetkőzzem, és 1971-ben, a főiskolát elvégezve a Nemzeti Színházhoz kerültem.

Ez egy jelentős év volt, hiszen ekkor vette el feleségül Csicsay Claudia fotóművészt, és jött 10 év a Nemzetiben.
     –   Lényegében többet, mert már a főiskola alatt is a Nemzetiben voltam gyakornok. Kezdő színészként szájtátva csodáltuk az akkor már neves színészeket. Pusztán attól boldog voltam, amikor Kálmán György először visszaköszönt nekem a folyosón, egy-két évvel később a partnere lehettem 20 percig a Bűnbeesés után című darabban. Ahogy a Rosencrantz és Guildenstern halott című színműben, amiben szintén csak egy kisebb szerepet kaptam, de egy hordóban ülhettem Kálmán Györggyel. Rosencrantz és Guildenstern szerepét Avar István és Sinkovits Imre játszották. Rosencrantz és Guildenstern a Hamletben a címszereplő iskolatársai és barátai, akik aztán elárulják Hamletet. Ez a darab tehát az ő szemszögükből mutatja be a Hamletet abszurd módon. A ’70-es években ez olyan újdonságnak számított, mint később a Godot-ra várva a régi Kazimir Károly vezette Thália Színházban (a helyén ma az Új Színház van), amelynek az előadása közben mindenki csak úgy pislogott a másikra, hogy ezt, az addig szokatlan produkciót hogyan lehet értelmezni.

1971-től 1975-ig lényegében a Nemzeti Színház vezető színésze volt. Mely darabokat emelné ki ebből az időszakból?
     –   Ide sorolható a Neveletlenek, az Amphitryon, a Kényeskedő, vagy például a Szép Heléna, de számtalan Brecht-darabban is címszereplő voltam. 1973-ban még nem tudtam, hogy életem egyik legnagyobb szerepe vár rám. Amikor először megláttam a Revizor szereposztását, a nevem sehol sem szerepelt – még statisztaként sem. A darabot a világhírű Georgij Tovsztonogov, a Leningrádi Akadémiai Gorkij Színház (ma Alekszandrinszkij Színház) igazgatója és főrendezője vitte színre. Gogol művét korábban már nagy sikerrel megrendezte Leningrádban, most pedig Budapestre, az akkori Hevesi Sándor téri Nemzeti Színházba hozta el. Éppen verseket szavaltunk Harsányi Gabival a Magyar Televízióban – akkor még a Szabadság téren volt a központ – amikor Marton Endre, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, váratlanul felhívott. Szigorú volt a hangja: – Hol van maga? – kérdezte szigorúan. Azt hittem, vége mindennek, biztosan ki akarnak rúgni. De aztán elhangzott a mondat, amit sosem felejtek el: – Maga játssza a Revizorban Hlesztakovot. Tud kapaszkodni? – kérdezte. Csak annyit tudtam kinyögni: – Igen. – Akkor azonnal jöjjön be a színházba. – felelte. Így tudtam meg, hogy megkaptam a szerepet.

Georgij Tovsztonogov a keleti blokk egyik legismertebb színházi szakembere volt akkoriban. Mit tanultak tőle, és hogyan formálta a színészi munkájukat az orosz minta?
     –   A második főiskolámnak tartom a Revizorral járó két hónapos próbafolyamatot. Akkor értettem meg mélységében, hogy hogyan kell megtanulni egy monológot, vagy hogy hogyan menjek tovább, ha tévesztek. Akkoriban sok pályatársam fel volt háborodva azon, hogy nem hagyják érvényesülni a saját gondolatát, és helyette megmondják, hogy mit kell csinálni. Csak éppen senki nem tudott jobbat mondani és csinálni. A munka metódusa az oroszok vezényletével eltért a hazai megszokottaktól: egy orosz darabot ők maguk tudnak a legjobban színre vinni, a próbák szigorúak, következetesek voltak. Tovsztonogov vázolta az alapelveket, majd hazament, a bemutató előtt egy héttel visszajött, és javította, amit kellett. Akszjonov, a darab segédrendezője pedig végig felügyelte a próbafolyamatot. Hazai pályatársak gyakran felháborodtak például azon, hogy este hattól is kezdődtek próbák, ami addig Kaposváron kívül – ahol sokszor éjszakákon át dolgoztak – elképzelhetetlen volt. Básti Lajos úgy volt vele, hogy amit délután kettőig nem lehet megcsinálni, az lófütty, ezért ő például egyetlen esti próbára sem jött be.

Összességében feszített tempó volt, hiszen a nagy színészek, amikor este a színházban abbahagyták a munkát, mentek filmezni, szinkront mondani.
     –   Az előadások és a próbák után jött értük az autó, és vitték őket a rádióba vagy a tévébe forgatni. A Revizornak nagy sikere volt, és Básti Lajostól a legnagyobb elismerést az Esti séta nevű jelenetben kaptam, amikor részegen fekszem az ölében. Rajz János itt a cipőmet fogta az arcához, Bástinak pedig a fejemet kellett volna tartania, de ennek híján hasizomból kellett laza részeget alakítanom. A második előadáson éreztem, hogy valami nem stimmel: elkezdte tartani a fejemet: befogadott. Beszélgetni nem nagyon tudtam vele, ahhoz én még kis zöldfülű voltam a szemében, de már az nagy elismerés volt, hogy visszaköszönt a folyosón. A Revizorban olyan klasszisok játszottak még, mint Raksányi Gellért, Kállay Ferenc, Rajz János is.

Pozsgay és Aczél kultúrpolitikai célja lényegében az volt ebben az időben, hogy a színházi élet a fővárosban koncentrálódjon.
     –   A Nemzeti Színház kamaraszínháza nyolc éven át zárva volt, ebből nőtte ki magát később önálló teátrumként (1982) a Katona József Színház. A Katonába harmincan mentünk át, és talán száz évente jön össze ilyen társulat. Székely Szolnokról hozta a saját színészeit, köztük Csomós Marit, Hollósi Frigyest, Zsámbéki pedig Kaposvárról Helyey Lászlót, Molnár Piroskát, Koltai Róbertet és Pogány Juditot.  A Katona tagjai voltak ebben az időben emellett - többek között - Udvaros Dorottya, Básti Juli, Eperjes Károly, Bán János, Bodnár Erika, Benedek Miklós, Máté Erzsi, Olsavszky Éva, Horváth József Újlaki Dénes és Cserhalmi György.

Kiváló színészek kerültek a fővárosba, így a Katonába is. Nem volt versengés közöttük?
     –   Dehogynem, mert ez a gyakorlatban úgy működött, hogy megegyeztünk, hogy ma ’én’ játszom a főszerepet, te statisztálsz, holnap meg ’te’ kapod a címszerepet. Csakhogy sokszor ment a halogatás a szerepszerével kapcsolatban, ami olykor feszültséget szült. Ez egyben a Katona erejét is adta, hiszen még a legkisebb szerepet is meghatározó színész alakította az ereje teljében lévő Zsámbéki és Székely vezényletével.

Milyen állami támogatása volt a színháznak a rendszerváltás előtt?
     –   A maihoz nem hasonlíthatóan más világ volt az, ahol egészen más játékszabályok voltak érvényesek. Szovjet uralom volt, és bár annak fejében, hogy az állam kiemelten támogatta a művészetet, orosz témájú darabokat is szép számmal kellett játszani. Ha például valaki eljátszotta Lenint, szinte automatikusan kapott egy Kossuth-díjat. Ha pedig kétszer, kapott mindjárt egy másodikat is.

Máig úgy tartja, hogy a demokrácia a színház halála. Mit ért ez alatt?
     –   Azt, hogy ma mindenki elmondhatja a véleményét, és ami még rosszabb, meg is kell hallgatni, ami rengeteg felesleges energiát elvisz. A mai fiatal színészeket arra buzdítják, hogy legyenek kreatívak, felszabadultak, és merjék elmondani a véleményüket. A színházról nem beszélni kell, hanem csinálni: próbálni, kísérletezni, hogyan lesz jó a végeredmény. A színészi pályám első 10 évét úgy hívtam, hogy hapták- színjátszás, ami annyit tesz, hogy szó nélkül végrehajtottam a rendező és az igazgató utasításait. Teljesen természetes volt, hogy leintettek minket, ha egy próbán közbeszóltunk. Akkoriban például nem lehetett a büfében enni, hanem meg kellett venni az ételt, italt, és ki kellett vinni, hogy ne zavarjuk a színészeket.

Kisebb, nagyobb mellékszerepek (pl. az Árvácska – 1976) után Udvaros Dorottya egyik meghatározó filmjében, a Te rongyos élet-ben (1984) Kiptár József tanítót alakította, de ebben az időszakban virágzott a tévéfilmgyártás (Illatszertár – 1987) is. Mennyire volt ideje filmezni a színházi és a szinkronmunka mellett?

A ’70-es évek végétől szinte minden este színpadra léptem, ezért nem volt külön műsorom. Olyan hajtás volt, hogy esténként azt a szerepet játszottam, amelyiknek a jelmeze ki volt számomra készítve. Volt olyan  vasárnap, hogy négy előadásom is volt. Délelőtt játszottam a Csongor és Tündében, majd délután háromtól a Renessaince szerelem (1983) című vers-összeállításban, este pedig a Konyha c. darabban, amiben Eperjes Károllyal az volt a feladatunk, hogy elmosogassunk több tucat tányért, utána pedig este tíztől éjfélig a Budapest Orfeum c. előadásban léptem fel. Az Ünnepelt c. tévéjátékban (1978) Petőfi Sándort alakítottam, amelyben Hüvösvölgyi Ildikó játszotta Szendrei Júliát. Csak utólag látom, hogy milyen hajtásban teltek a mindennapjaink.

Benedek Miklós nemcsak pályatársa, hanem az egyik legjobb barátja is volt. Milyen közös, színházi emlékeit és munkáit emelné ki?
     –   Hosszú éveken át együtt öltöztünk és játszottunk a Nemzetiben és a Katonában is, és egyszer a Csongor és Tünde – ahol ő akkor Duzzog szerepét alakította – egész napos próbája után kimentünk levegőzni, és Micu a kimerültségtől automatikusan felhúzta az óráját lefekvéshez. Akkor kaptunk észbe, hogy az esti Budapest Orfeumos jelmezünkben állunk kint, és még hátra van egy előadás. Ezt a darabot az egyik legnagyobb sikerünknek tartom, ahol Micu mellett Császár Angéla volt a partnerem, és a zenéjét Orosz István állította össze. Ez egy nagyon különleges munka volt az egymás iránti szerelemről, -szeretetről és arról a korról. 1982-től kisebb kihagyással tíz éven át játszottuk, és legalább 360-szor léptünk fel vele. Micuval ugyancsak emlékezetes alakításunk volt a Játékszínben a Hyppolit, a Lakájban, ahol Miklós alakította Hyppolitot, én Schneider Mátyást, Molnár Piroska pedig a darabbéli feleségemet, Arankát játssza.

Hevér Gábor első nagyjátékfilmjének, a Valami madarak c. mozi (2023) főszerepéért megkapta a legjobb színésznek járó díjat a 2024-es Várna Love is Folly Nemzetközi Filmfesztiválon és a Los Angeles-i Made in Hungary fesztiválon is. Mit jelentett önnek ez a munka?
     –   Teljesen váratlanul ért a felkérés, amit boldogan fogadtam. A film cselekménye azzal indul, hogy az öregúr (Béla) lemegy a boltba, hogy vegyen paprikát, vajat és sört. Természetesen otthon jön rá, hogy vajat elfelejtett venni. A generációkon átívelő film fő kérdése – ami manapság gyakori –, hogy mit csináljon a Németországban dolgozó fiú az itthon, egyedül élő, egyre rozogább édesapjával úgy, hogy még fel sem fogja, egyszer majd ő is megöregszik. Béla elesik, és először tiltakozik az ellen, hogy öregek otthonába kerüljön, mert a végsőkig harcol azért, hogy ellássa magát. Az otthonban megismerkedik egy, büntetésből közmunka címén az intézmény konyhájára kirendelt 17 éves lánnyal, Zoéval. A film egy fejlődéstörténet, mert azt mutatja be, hogy hogyan békélt meg a sorsával az idős férfi. Feleségemet hosszú éveken át ápoltam, ezért nem csak a kiszolgáltatottságot tapasztaltam meg, hanem azt is, milyen gondoskodni a másikról.

Idén jelent meg a Corvina Kiadó gondozásában Szacsvay László életmű-portré, a Féltem, amíg éltem, amelyben Vajda Katalinnal, a kötet szerzőjével és szerkesztőjével beszélget életéről.
     –   A könyv bemutatóját Verebes István moderálta, aki nálam egy évvel korábban kezdte el a főiskolát. Az eseményen természetesen ezeket az éveket is felevenítettük. Közöttük azt is, hogy Várkonyi Zoltán Verebesékkel majdnem ugyanazt a módszert alkalmazta, mint egy évvel később Ádám Ottó velünk: avagy az első órán megtanította a szakma lényegét a következő módon: bejött, eldobta a kalapját, szó nélkül leült, kicsit tett-vett, majd megkérte a diákokat, hogy mondják el, hogy mit csinált a bejövetelétől számítva.

A kötetben így fogalmaz: „Ezen a pályán van egy rakás félelem. Nekem ez könnyen megy.” Mi a titka annak, hogy az elmúlt hat évtizedben ennyire következetes és stabil tudott maradni?
     –   Ahogy a könyvben is említem, mindenkiben ott van a félelem a színpadra lépéstől, ami normális. Van, aki ezt egy felessel oldja, de egy idő után már kettő kell, aztán három, és így tovább. Mert ez a félelem nem gyengeség, hanem része annak az útnak, ami minden egyes fellépéshez erőt és alázatot ad. A színpadra lépés olyan, mintha át kellene ugrani egy árkot: mindig ott a pillanatnyi bizonytalanság, hogy sikerül-e. Ez ad erőt, alázatot és hitet minden egyes fellépéshez.

Idén a 44. évadját kezdi a Katona József Színházban. Miben láthatja önt ebben színházi szezonban a közönség?
     –   Az Egy nyár c. darabban térek vissza egy kisebb szerep erejéig. Újra fel kell vennem a ritmust, gyakorolnom kell, mert könnyű kiesni, felejteni, szöveget tanulni pedig a korral egyre nehezebb. A mai napig azt tartom, hogy színpadra lépéshez csak az elvégzett munka után van jogom.

Címkép: Tadeusz Slobodzianek: A mi osztályunk, rendező Máté Gábor – Kamra