Írások
Az Én vagyok a szél egy különös koprodukció – amennyiben itt vagyunk a Trip hajón, részt vesz benne a Szkéné Színház és a Transzformáció Alapítvány. Hogyan és miért így jött létre az együttműködés?
– A Transzformáció Alapítvány (alapító: Szorcsik Kriszta) pályázott a produkció megvalósítására, de szükség volt egy, az előadást befogadó intézményre. Megszólítottuk a Szkéné Színházat, mert úgy gondoltuk, hogy egy ilyen darab beleillik a profiljába. Tana Kovács Ágnes, a Szkéné vezetője, lelkesen fogadta az együttműködést. Aztán a Trip Hajó, Magács Lászlóval a parancsnoki hídon, felajánlotta a játékhelyszínt és technikai hátteret az előadás létrejöttéhez.
Jon Fosse a kortárs norvég drámaírás egyik legnevesebb képviselője, a mai Ibsenként emlegetik. A The Daily Telegraph 2007-es „Top 100 élő géniusz” listáján a 83. helyre rangsorolták. Magyarországon is játsszák darabjait, az Őszi álom címűt több társulat is műsorára tűzte, de az Én vagyok a szélnek ez az első bemutatója. Miért játsszátok ezt?
– Két éve megkeresett Szorcsik Kriszta és Fazakas Juli azzal, hogy nem rendeznék-e egy olyan játékot, amiben ők közösen kipróbálhatnák magukat. Keresgélés közben akadtam rá az Én vagyok a szél című drámára. Fosse ezt két férfi szereplőre írta, de úgy gondoltam, nincs jelentősége annak, milyen neműek játsszák. Néhányszor félretettem, nyugtalanított, mást kerestem, de mindannyiszor visszatértem rá. Aztán megfogalmazódott az a motiváció is, ami már-már kényszeressé tette ennek a minimalista drámai poémának a színpadi megvalósítását: megérteni, elfogadni az elfogadhatatlant egy fiatalon eltávozott csodálatos színésznő, Kovács Ágnes Anna, közös barátunk, ismerősünk emlékezete révén.
A záró képben a felirat jelzi, hogy az előadást az ő emlékének ajánljátok. Ki volt ő?
– Iskolatársak voltunk a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián. Rendkívül érzéki, egyszerre törékeny és lángoló személyisége csodálatos módon bontakozott ki a színpadon. A 2000-es évek elején Novák Eszter egy egész osztályt átszerződtetett Budapestre, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház friss társulati magját, köztük Ágnest is. A Honvéd Együttes Kamaraszínházában játszott 2007-ig, ha jól tudom. 2008-ban, mindössze 34 évesen, megtette azt, amitől talán a legjobban rettegett, de ami folyamatosan kísértette. Mindjárt első olvasatra belém nyilallt, hogy mennyire az ő történetét hozza ez a Fosse-darab: mert van az úgy, hogy az Egyik annyira elnehezül, hogy képtelen ellenállni annak a szívóerőnek, annak az örvénynek, ami benne dúl, és egyszer csak elmerül. S van a Másik, aki látszólag ott van, közel, mégsem tudja visszatartani, megmenteni őt.
Szinte szimbolikus, hogy egy hajón, a Tripen van ez az előadás. mert a darab végig egy hajón játszódik, ami ugyan néha kiköt, de a lényeget tekintve folyamatosan halad a vízen.
– Mint ahogy a tenger, a hajó is képletes. Egy belső tenger mozgását követjük, érzékeny, kiszámíthatatlan, sötét a víz. A dráma tulajdonképpen nem több egy egyensúlyjátéknál, melyet a „hajó” elnevezésű felületen gyakorolnak. A sziget keresése a biztonság ígéretével kecsegtet, a magammal és a másikkal való összhang megtalálására. Viszonylagos itt a kint és a bent, a fent és a lent, minden csak szempontok kérdése és hangulat függvénye. Az, hogy az előadás a Trip hajóra került, már fizikai érzetben is többletet jelent, hiszen maga a néző is érzi, tapasztalja a vízen való mozgást.
Ebben az előadásban a két nő tökéletesen megmutatja, milyen neurotikussá tud válni az ember. Ugyan van egy külső történés, de sokkal inkább belső történések vannak a drámában. Jon Fossera általában is jellemző az, hogy egy belső, kínlódós utat járnak be a szereplői, ritkán vannak jó pillanataik. Például itt egy felszabadult étkezés közben talán valamifajta öröm megcsillan a lányokon...
– Ez is szerepjáték: tegyünk úgy, mintha jó lenne. Rendkívül izgalmas az, hogy miként áll össze a verbalitása ennek az anyagnak. „Az ember próbálja elmondani, hogy mi milyen azzal, hogy valami mást mond” - fogalmazza meg Fosse, és az egész darab a pontos meghatározást kutatja, a kulcsszót, az élet értelmének tömör megfogalmazását, de csak hasonlatokig, szóképekig, szófoszlányokig és szerencsétlen körülírásokig jutunk el. Honnan ez a mérhetetlen tehetetlenség? Gyanítom, hogy együtt jár azzal a civilizációs paradoxonnal, hogy minél többet tudni vélünk, annál inkább eltávolodunk a lényegtől. „De hogy ez hogy van, azt nem lehet kifejezni, mert erre, hát igen, nincs erre szó”- írja Fosse.
Ezért a szereplők nemcsak beszélnek, hanem egyéb módokon is kommunikálnak: táncolnak, énekelnek. Mögöttük vetített kép fut, tehát sokféle eszközzel próbáljátok közvetíteni ezt a verbálisan nehezen elmondható belső világot.
– Gondoljunk csak bele, hogy mennyire kommunikáció-orientált ez a világ, amelyben élünk. Naponta több órán keresztül leköt a telefon, az internet, üzenetek százait követjük-közvetítjük, és egyre jobban felerősödik bennünk a megnyilatkozás kényszere. Ez egy új tudatmódosító eszköz, mely extázisba emel, és a legmélyebb szorongásba hajt, hiszen feloldja a türelmet, felszámolni igyekszik a várakozást, és hiába a jelzés, mégsem jut át az üzenet, mert közben kimaradt a megértéshez alkalmas idő. Lemaradni önmagunkról, azt hiszem, ez a legnagyobb veszély, ami fenyeget, és innen már csak egy lépés a szakadék. Ezt a nyugtalanító érzést próbáltam megfogalmazni, a magánytól, a csendtől való félelmünket, miközben érzékeinket folyamatosan zajban „szocializáljuk”.
A másik rendezésed a Nemzeti Színházban nézhető meg, ez pedig Márai A Kassai polgárok című drámája. Ennek a bemutatója még a nyáron volt Gyulán.
– Igen, ez koprodukcióban készült a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház előadásaként. Az ötletgazda Elek Tibor volt, a Várszínház igazgatója, engem a Nemzeti Színház kért fel a Márai-feldolgozásra. A feldolgozást azért is hangsúlyozom, mert Verebes Ernő dramaturggal együtt alaposan megfésültük az eredeti művet, és a közel 80 szereplőre írt monumentális dráma egy 14 szereplős verzióra lett húzva. Az 1941-es kassai bombázás ihlette, az 1942-ben írt mű társadalmi berendezkedésünk törékenységére utal, a külső agresszió okozta traumákra, arra, hogy pillanatokon belül összeomolhat minden, ami generációkon keresztül épült. A történelmi keret, az 1311-es kassai zendülés egy válságállapotot ábrázol: Ómodé nádor zsarolással szerzi meg Kassát a királytól, így az oligarchának kiszolgáltatott város és békés polgárai kénytelenek harc árán megvédeni szerzett jogaikat. A kerettörténetbe egy egyéni dráma, János, a kőfaragó története van beágyazva, aki saját szabadságharcát vívja az életművét veszélyeztető és lelkét fojtogató titkolt szenvedélyével. A társadalmi dráma elnyeli az egyénit, János mester harcát fölülírja a polgárháború, és a művész ember hősként lesz vesztes.
2015 óta élsz Magyarországon. Romániában szép karriert futottál be művészeti vezetőként Székelyudvarhelyen, Temesváron, Bukarestben, Nagyváradon, rendezőként sok társulatnál megfordultál – Németországban, de még az Egyesült Államokban is. Nagy fejest ugrottál a mélyvízbe 5 évvel ezelőtt. Igazolta az idő, hogy jó döntés volt átjönni és szabadúszóként boldogulni?
– Úgy tűnik, jó döntés volt, még akkor is, ha időnként hiányzik az erdélyi kultúrkörnyezet. Az utóbbi öt évben számos színházban megfordultam itt Magyarországon, dolgoztam Szerbiában, az Egyesült Államokban, néhányszor Romániába is visszatértem rendezni, tehát utazó üzemmódban maradtam, csak Budapest lett az otthonom, az a város, ahol mindig is élni szerettem volna. A szabadúszás számos előnnyel jár, ezek közül is a legfontosabb a feladatválasztás szabadsága, de az alkotás változó környezete is inspiráló lehet. Hátránya főként ilyen bizonytalan időszakokban mutatkozik, amikor teljesen kiszámíthatatlanná válik egy-egy produkció létrejötte vagy akár az egész évadterv kompromittálódig. Ilyenkor nem marad más hátra, mint megtanulni a száraz mederben haladni.
Melyek az évad további tervei?
– Elmaradt még egy Bornemissza Péter- Németh Ákos: Magyar Elektra-bemutató Debrecenben. Ezt, ha minden a tervek szerint halad, november végén pótoljuk. Kaposvárra készülök egy Dosztojevszkij: Karamazov testvérek- feldolgozással, azt követően pedig Litvániába utazom, ahol Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnőjét rendezem.