Emlékszel arra a pillanatra gyermekkorodban, az első olyan élményre vagy benyomásra, amikor úgy csodálkoztál rá az életedre és önmagadra, hogy ez olyan mintha színház lenne? Van-e ilyen emléked?
    –   Először is, én nem tudtam hosszú ideig, mi az, hogy színház… De ha úgy kérdezed, hogy most felnőtt fejjel visszacsatolva tudom-e… nos, ezen még nem gondolkoztam… Van olyan gyerekkori emlékem, ami szerintem a legcsodásabb színházi élményt vagy az igazi színházat jelentette számomra. Én az ötvenes évek elején, ’53-ban születtem, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Ibrány községben. Egy olyan családban, ahol édesanyám és édesapám is magyar-történelem szakos tanár volt, én pedig a két lánytestvéremmel nőttem föl. A szüleim akkor fiatalok voltak, ahogy az egész tantestület is, együtt tanították nap mint nap az Ibrányban fölnövekvő nemzedéket. Az én generációm a Ratkó-korszakhoz tartozott, nagyon sok újszülött látta meg akkor a napvilágot, így ezernél is több diák tanult abban az ibrányi iskolában.

És akkor még nem volt televízió sem, az egyetlen kulturális terület igazából a mozi volt. És ez a fiatal tantestület - ennek a motorja pedig az édesapám volt - úgy gondolta, hogy saját maga és a falu népének szórakoztatására színházat fog csinálni. Kultúrház sem volt még akkor Ibrányban, viszont ha nagyobb kulturális rendezvényt tartottak, az iskola két egymás mellé épített tantermét egybenyitották. Na, ez volt a színházterem. Az osztály egyik végében fölácsolták a színpadot, az összenyitott tanterem másik oldalán pedig ott ült a nézőközönség. A két tanterem szomszédságában pedig ott volt a szolgálati lakás, a mi lakásunk – és ilyenkor az lett a színház öltözője. A szemem láttára mutatták be a Mágnás Miska című zenés darabot, amelyben apukám volt Miska, anyukám meg Marcsa, a tantestület tagjai pedig a többi szerepet játszották. Emlékszem, hogy ki frakkba öltözött, ki gyönyörű parókát vett magára, ki pedig idősebb, szép csipkével díszített ruhát - és az egyik tanár bácsi, aki később tanított is engem, a Kelemen Bandi bácsi, a szemem láttára fölragasztott egy bajuszt magának. Én ezt megláttam és elbűvölt, hogy egyszer nincs bajsza, a következő pillanatban meg van bajsza… és akkor kikönyörögtem, hogy nekem is ragasszanak fel egy bajszot, akármilyet! Ott álltam ötévesen és fölraktak nekem egy bajuszt, én pedig később se voltam hajlandó levenni, abban aludtam azon az éjszakán… Aztán láttam az egész előadást és megéltem a pillanatot, amikor édesapámat leleplezik, mint Mágnás Miskát, ő pedig visszavedlik a lovászlegény ruhájába, majd a „kastély” ajtaján kidobják az utcára. Ott ültem a nézőtéren, de nem a Miskát láttam, hanem az apukámat! És amikor kidobták az ajtón, mezítláb kipenderítették… emlékszem, még a csizmáját is utánahajították… hát, a szívem szakadt meg és potyogtak a könnyeim, mert nem a Miskát láttam, hanem az apukámat.

Amúgy nagy siker volt, és később ismét összeállt a trupp, hogy bemutassák - szintén a falu népének - Molnár Ferenc Doktor úr című darabját, amelyben apukám Puzsért játszotta. Itt viszont már interaktív helyzetbe kerültem a nézőtéren: eljött az a pillanat, amikor Puzsér belopózik, beszökik egy ablakon, és amikor hallotta, hogy bejön valaki, gyorsan bebújt az asztal alá. Az asztalon egy terítő volt, így ha alábújt, az elrejtette apámat. Aki bejött, meggyújtott az asztalon egy gyertyát, majd kiment. Apukám kibújt az asztal alól és gyorsan elfújta a gyertyát, majd visszabújt. Aki belépett, bosszankodva látta, hogy a gyertya elaludt „a kutyafáját neki”, ismét meggyújtotta és kiment. Apukám előbújt és megint elfújta a gyertyát. Bejött az előbbi szereplő és újra meggyújtotta. És akkor én a nézőtérről fölkiáltottam a színpadra, hogy „miért tetszik meggyújtani a gyertyát, amikor apukám eloltotta?!” Hát valahol bennem mélyen megélten, élményszerűen a színház az, amikor valami olyasmit látok, mintha a legszemélyesebb élet zajlana a színpadon, és a színpadi szereplők, tulajdonképpen olyanok, mint az én életem szereplői. Most is - kapcsolódva a mesterségemhez - valahányszor egy új szerepet kapok, és elkezdek gondolkodni az adott szerepen, elkezdem kutatni az emberi minőségét, felfedezni a karakterjegyeit és a drámai funkcióját illetve megalkotni a jellemrajzát, akkor először arra gondolok, hogy vajon apukám, anyukám, a nagyszüleim, rokonaim között vagy gyerekkorom mély élményei közt találkoztam-e ilyen alakkal? Aki nyilván nem ugyanolyan - de emberi, jellembeli, morális vonatkozásban mégis valami hasonló élményben volt-e már részem? Mindig oda megyek vissza és ez nagyon sokat szokott segíteni. Ez olyan, mint a kemence, aminek csak úgy nekivetem a hátamat és melegíti a fázó gerincemet… és ez jó, mert onnan merítem a kifogyhatatlan fantáziát, inspirációt és erőt.

Ez egy gyönyörű kép… egy gyönyörű pillanat, amikor a gyermek rácsodálkozik a másik valóságra, vagyis egy olyan csodára, ami számára legalább annyira valóságos…
    –   Hát igen, az egy nagyon nagy kérdés, hogy mi a fikció vagy mi a valóság, nemigaz?

Igen, és épp erről szeretnék kérdezni - amikor gyermeki nézőként voltál a szemtanúja, éreztél-e olyat, hogy te is szeretnél része lenni ennek a csodának? Vagy akár teremtője?

    –   Nem… nem volt ilyen gondolatom… De akkor a tanári kar élete is valahogy megváltozott, bejött a televízió, már a hatvanas évek elején vagyunk… egyszer csak nagyobb csoda lett a tévé, és akkor mindenki a kis székével odagyűlt valami fontos filmsorozatot nézni… Emlékszem, hozzánk is eljöttek az édes rokonaink, amikor volt mondjuk egy korcsolya Európa-bajnokság vagy a táncdalfesztivál… ott ült mindenki, és csak bámultunk és csodáltuk, de a lényeg, hogy a tévé megjelenésével valami elmúlt.  Én is elfelejtettem a színházat, hosszú ideig nem is foglalkoztam vele. Habár közben fölépült a Hámán Kató Művelődési Ház, ahová a Déryné színházból hoztak előadásokat: a bábszínház azért nagyon elvarázsolt… Emlékszem a Paprika Jancsira, emlékszem, hogy mennyire elhittem… Valami elevenséget, valami valódiságot kaptam onnan a színpadról. Vagy ilyen élményem volt, amikor Jancsó Adrienn balladaestet adott és teljesen elvarázsolt, ahogy a népballadákat prezentálta a közönségnek. Gyönyörűséggel töltött el! Vagy Béres Ferenc népdalénekes, aki autentikus népdalokat, virágénekeket adott elő, én meg ott ültem gyerekként a nézőtéren és odáig voltam meg vissza. Hallottam azt a gyönyörű, zengő, fantasztikus hangot, olyan volt, mintha egy virágoskertben vezetett volna végig, a népdalok virágoskertjében. Ezek az élmények nagyon hatottak rám, de nem merült föl bennem, hogy milyen jó lenne ott állni a színpadon, bármilyen minőségben. Amikor nekünk is lett tévénk, mély nyomot hagytak bennem az ott látott színes, gazdag sportágak. Az atlétika különösen, az valami olyan inspiráció volt számomra, hogy ha megkérdezik tőlem - olyan 10-11 éves voltam akkor - mi szeretnél lenni Gézuka, talán azt mondtam volna, hogy sportember. Minden érdekelt a sportban, és ügyes is voltam, sok sikerélmény ért. Ez eltartott úgy 14 éves koromig, és itt jön egy döntő fordulat az életemben - amikor hirtelen Debrecenbe kerültem, középiskolába. Egyszer csak, ott hirtelen, vége szakadt egy világnak. Mondhatom úgy is, hogy a gyerekkoromnak vége lett.

Ez fájdalmas volt?
    –   Fél évig igen. Úgy éltem meg, mint valami kiszakítottságot… alig bírtam elviselni. Aztán hazamentem a téli szünetre, majd amikor jöttem vissza a vonattal, pontosan emlékszem - mintha egy húr elpattant volna bennem, hirtelen minden más lett… szükségem volt erre a bennem lezajló folyamatra, mintha egy oltást kaptam volna mindenféle honvágy, a nagy honvágyérzet ellen, és hirtelen elfogadtam az életemet olyannak amilyen. Vagyis megértettem, hogy nincs mese, magamra vagyok utalva. Ez egy tanulás volt, egy nagyon érdekes pszichológiai folyamat…

Ennek volt-e valami konkrét kiváltó oka? Vagy olyan „misztikus” jelként szólalt meg, mint ahogy Csehov Cseresznyéskertjének szereplői hallják, amikor a távolban elpattan egy húr?
    –   Nem tudom… erre talán a „megértés” szót tudnám mondani - hogy valamit megértettem, kijózanodtam. Vagy megléptem a felnőtté válás első lépcsőfokát, de a hiányérzetem továbbra is megmaradt. Egy olyan kollégiumban éltem aztán 4 évig, ahol csupa fiú lakott, háromszázötven fiú! Az bizony kemény világ volt, ahol… ahol szintén tud az ember magányos lenni. De én kerestem ennek a világnak az enyhítő pillanatait - szombaton és vasárnap délutánonként kimenőt kaptunk és akkor jött a mozi meg színház. Ez volt nekem az igazi föltöltődés, mintha ózonba jutottam volna minden alkalommal, akár színházban, akár moziban jártam. És mindent megnéztem, akármi volt… mindent, mindent láttam! Tarr Ferencnek valami felszabadulási darabját, de Heltai Jenő Naftalinját is, láttam az Oidipuszt, az Antigonét, ugyanis Ruszt Jóska volt ott akkor fiatal pályakezdő rendezőként és a társulat is nagyon jó volt. Na, valahol itt kezdődött - a diákélet poroszos viszonyai mellett, amelyben a képességek helyett inkább az erő dominált -, és egyre erősebbé vált ez a szellemi hatás a fantáziát megmozgató, igazságot szolgáltató helyzeteken keresztül a színházban, ahol mégiscsak megélhettem, hogy bár sok a konfliktus, de végül az ember morálisan mégiscsak fölülkerekedik… Úgyhogy ez behúzott, behívott magához és már nem tudtam szabadulni ettől a vágytól. De biztos vagyok benne, ha nem érint meg gyerekkoromban, akkor nem hatott volna rám ennyire… így viszont valami ismerős dologra találtam rá újra, amit gyerekkoromban már megkaptam.

Pályája során minden színész megél jobb és rosszabb előadásokat, jobb és rosszabb próbafolyamatokat. Törőcsik Mari úgy fogalmazott, hogy évtizedek alatt talán volt öt-hat estéje, mikor valami igazi dolog történt vele. Hogy látod, a katarzis pillanata, a teljesség érzése - hogyan történik meg? Egyáltalán mit gondolsz erről – számodra milyen a valódi katarzis?
    –   Én olyasfajta kasszát nem csináltam, mint amire Mari hivatkozik… sőt, olvastam Gábor Miklós valamelyik naplójában, hogy az ő életében talán 4-5 alkalom volt, amelynek során – ő így fogalmaz – „olyan feladattal találkoztam, hogy a teljes léptékemet meg tudtam mutatni”. Az egy nagyon fontos dolog, amikor minden mozgósítva van benned, az emberi, szellemi, fizikai, idegrendszeri képességeid - mindez nagyon komplex módon megjelenhet egy alakításban. Én rajongó típus vagyok, nem tehetek róla, és mindig abban vagyok rajongó, amit éppen csinálnom kell. Ami viszont már elmúlt, az számomra elmúlt. Persze, ha végiggondolom, azért voltak nagy fordulópontok a pályámon… bár az is igaz, hogy az ember egy drámai lény, és nincs kiszámítható folyamatossága. Ez a nagy szerencsénk - ebből fakadóan előfordul, hogy valaki 20 éves korában csúcsteljesítményt képes produkálni, Kant pedig 57 éves korában írta meg a legnagyobb filozófiai művét. Umberto Econak van egy nagyon szép könyve, a Hat séta a fikció erdejében – amelyben a fikció és a valóság közötti különbséget taglalja. Ebben hivatkozik Jorge Luis Borges egy gondolatára: miszerint amiben mi vagyunk, alkotó emberek - én magamat annak tekintem - az egy erdő, és Borges szerint ez az erdő - a szerteágazó ösvények kertje! Milyen szép gondolat! Tehát itt vagyunk benne, mert a színház olyan, mint egy nagy erdő, aztán pedig egy kert. Fontos, hogy nem egy vadon, hanem kert - és elindulhatsz benne az egyik ösvényen, a másik ösvényen, a harmadikon… Én az elmúlt öt évtized alatt sok ösvényt kitapostam, mert azt mondja Borges – lehet, hogy nincs is ösvény. És az első ösvényt épp te fogod kitaposni, hogy eljuss az első fáig, viszont olyan szabad vagy, hogy a következő fáig vezető útszakaszt talán az ellenkező irányba teszed meg. És, persze, járhatsz cikcakkban is, akárhogy, de végül ebből az erdőből ki lehet jutni… az életed végén. (nevet)

Amikor fiatalként az ember elképzeli az előtte álló életet - ezt az ösvényt vagy utat – először valami távoli célnak látja. Mint a hegymászó a hegycsúcsot, amit meg akar hódítani, vagy Kőműves Kelemenként fel akarja építeni a várat, ám újra és újra nehézségekbe, kudarcokba botlik, mivel leomlik a fal, de aztán újraépíti… Amikor a pályádat kezdted, amikor fiatalemberként föl akartad építeni Déva várát, tudtad, hogy merre tartasz? És ha most, visszatekintve, találkoznál ezzel a fiatalemberrel…
    –   Három olyan dolgot fogok most mondani, ami lehet, hogy csalódást okoz vagy ellentmond annak, ahogy egy színész pályája a köztudatban él. Egyetlen szerepet se én osztottam magamra, és ezt fontos kiemelnem: osztották, valakik osztják, rád osztják a szerepet – vagyis téged választanak ki egy szerepre, nem te választod a szereped. Az lehetséges, hogy a személyiségednek van egy üzenetértéke vagy kisugárzása, ami mégiscsak előhív bizonyos szerepeket. Ha egy előadás tervezése fölmerül egy színház vezetőjében vagy rendezőjében, akkor valószínűleg ezek a sugarak bizonyos szerepekre rávetülnek a te személyiségedből, bizonyos életszakaszaidban. És ez fontos dolog - az én pályám alakításában, szerencsémre, a mestereim nagy szerepet játszottak. Vagyis az, hogy a Vígszínház két korszakos rendezője, Horvai István és Kapás Dezső növendéke voltam, illetve sokat tanultam Várkonyi Zoltántól is, aki leszerződtetett, valamint Marton Lászlótól, Valló Pétertől - ők voltak a pályám elején a meghatározó rendezők, és még ide tudom sorolni Jurij Petrovics Ljubimovot is, aki a Bűn és bűnhődés-t rendezte a hetvenes évek végén itt a Vígszínházban.

Ők alakítottak, ők tereltek a pályámon és hoztak a szerepek által olyan helyzetekbe, hogy én is sok mindent megtudtam önmagamról. Igen, ők belém láthattak sok potenciális lehetőséget más-más szerepek irányába is. Mert a jóisten által adottságként általam hordozott külső megjelenés, az, ahogyan kinéztem, ahogy megszólaltam, az a fajta idegrendszer, dinamika, energia, aminek hordozója voltam, már önmagában predesztinált bizonyos feladatokra. De az általam felsorolt mesterek nagy érdeme, hogy elkezdtek kísérletezni velem - kimozdítottak ebből a helyzetből és próbára tettek, hogy a primér módon személyiségemből fakadó alakokon túllépve, próbáljak meg másképpen, komplexebb módon, differenciáltabban gondolkodni bizonyos szerepekről, akik nem hasonlítanak énrám, sőt, a személyiségemtől igen távol esnek. Ilyen szempontból a legnagyobb élmény vagy visszaigazolás számomra az volt, amikor itt a Vígszínházban Szikora János rendezésében ment Az ügynök halála című előadás. Tordy Géza volt Willy Loman, az ügynök, a mamám, az ő felesége, Halász Judit, az öcsémet, Happy-t pedig Kaszás Attila játszotta. Én magam Biff Lomant játszottam, az idősebb fiút - egy bukott angyalt, ha úgy tetszik, aki a legnagyobb reménységű, sugárzó fiatalember volt, ám minden tekintetben elbukik, morálisan és emberileg, szakmailag… a sorsa minden szempontból egy nagy bukás, az élete egy fájdalmas út. Édesanyámat, sajnos, korán elvesztettem, az apukám, amíg élt, minden bemutatómra eljött, itt volt ezen a premieren is. Az előadás után bejött hozzám, és így gratulált: „Kisfiam, most először néztelek úgy, hogy nem téged láttalak.” Azt hiszem, ez egy jelentős fordulópont volt az utam során, pedig nem is én voltam középen. A másik, amikor valami nagyon különös dologra jöttem rá, a nyolcvanas évek elején történt. A Városmajori Színpadon, majd később a Pesti Színházban, bemutattuk A rémségek kicsiny boltja című előadást. Játszottam benne egy nagyobb karaktert, és mellette úgymond „fregoli” szereplőként az összes egyéb megjelenő karaktert. Hát, akkor bennem mintha fölrobbant volna valami, elkezdtem lubickolni - rohantam ki a kelléktárba, rohantam a jelmeztárba, kértem ilyen ruhadarabot, kértem olyan kelléket, mindenféle dolgot, és tízféle alakot teremtettem meg egy előadáson belül! Nekem ez a próbaidőszak egy nagy tanulási folyamat volt, és minden előadás valami végtelen nagy tanulsággal járt, hogy „jé, Géza, te ilyeneket is tudsz!”.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem mindig a legnagyobb klasszikus feladatok által jut az ember nagy felismerésekre, hanem akár egy ilyen Broadway-musical fregoli szerepén keresztül is igen sokat tanulhat. Ez, persze, csak az egyik véglete a dolognak - természetesen nagy mesterekkel is találkoztam, akik a gondolkodásmódomon rengeteget formáltak. Volt, hogy olyan team került össze, akikkel a próba után is együtt maradtunk: gondolok itt, például, Nádas Péter Találkozás című darabjára, ahol a szerző Nádas volt, Valló Péter a rendező, a zeneszerző Vidovszky László és Jovanovics György a díszlettervező, Jánoskúti Márta a jelmeztervező. Tehát félelmetesen erős csapat volt, Ruttkai Évával a központi alakként és folyamatos párbeszédben mozogtunk együtt, reggeltől estig… Ez a színházcsinálásnak egy másik oldala - itt a próbával nincs vége a dolognak, hanem egy állandó folyamat és küzdelem, meg gondolkodás és önmegismerés illetve mások megismerése, és ezzel együtt a világ kitágulása. De Taub János gondolkodásmódjával is nagyon nagy élmény volt találkozni, ő tanított meg tulajdonképpen szöveget strukturálni igazán mélyen. És szerencsére mindig idejében történtek meg velem ezek a találkozások.

Engedj meg egy utolsó kérdést, ami lehet, hogy patetikusan hangzik, de ezen talán már te is gondolkodtál. Említetted korábban a televíziót, amely egy időre mintha kiszorította volna azt a gyerekkori élményt, ami számodra csodának tűnt. Korábban már a film megjelenésével is temetni kezdték a színházat, aztán a televízió elterjedésével, majd később jött az internet. Most pedig itt a mesterséges intelligencia, tehát mindig feltűnnek az emberiség újabb és újabb találmányai, amelyek segítségével technikailag egyre hatékonyabban tudunk kommunikálni. Te hogy látod - a színház mindent túl fog élni? És ha igen, akkor hogyan képes erre és miért?
    –   Hát pontosan azért, mert a színház az igazán élő, eleven kommunikációs helyzet. Mert élő emberek mutatnak föl emberi sorsokat, emberi drámákat, közösségi problémákat, társadalmi nehézségeket vagy éppen individuális feladványokat oldanak meg, egzisztenciális nehézségeket tárnak föl úgy, hogy együtt gondolkoznak az ott ülő nézőkkel és együtt kérdeznek rá a világra. Ez más helyzetben nem kivitelezhető. Én nem félek ettől a mesterséges intelligenciától, mert naponta visszaigazolást kapok, hogy a színház kikerülhetetlen. Ha belegondolunk, hogy ma és holnap itt Schillert játszunk, tegnap pedig Kafka szólalt meg a színpadon! A lényeg pedig az, hogy úgy tudjuk olvasni, mintha most írták volna… mintha a szerző itt lenne velünk, a maga eleven, élő valóságában. Ehhez, persze, meg kell találni a megfelelő nyelvet, a megfelelő szavakat és kifejezéseket, hogy ne szakadjunk el túlságosan az írótól. Mert nem szabad átlépni rajta, és ez is nagy tudást, tapasztalatot igényel… Fordítóként te is szövegekben bolyongsz egy életen át, és én is ott kószálok örökké a szövegek között, és pontosan érzem, mi az, amikor természetes a nyelvi közeg, sőt, mintha ott lennék bent az író agyában. Ez is egy nagyon nagy élmény - Schiller valamikor a 18. században, elevenen és fiatalosan papírra vetette ezt a csodás művet (Schiller: Ármány és szerelem – K.A.), és micsoda okossággal, éles szemmel és politikai érzékkel mutatott meg mindent a korából! Vagy éppenséggel Kafka, aki 100 évvel ezelőtt írta le a szorongás mibenlétét és az emberi létezés lehetetlenségét. Az a Kafka, akinek egyik regényét Thomas Mann odaadta Einsteinnek… Einstein pedig később azt mondta: „Nem tudtam végigolvasni, mert az emberi gondolkodás sokkal egyszerűbb…”

Az ember talán még a zenével, a táncszínházzal is személyes és jó kapcsolatba tud kerülni, de én nem zárnám ki a képzőművészetet sem – mert bizony ott állni szemben egy festménnyel vagy egy szoborral… Nemrég, például, megnéztem a mezopotámiai kiállítást a Szépművészeti Múzeumban. Több ezer évvel ezelőtt, bizony, már képzőművészeti remeklések születtek, amelyek megrendítőek és minden formai gesztusban ott érzed a mély hitet. Jelen van a Teremtő, jelen vannak az istenek, mert a transzcendens, a lelki igény és annak materiális megvalósulása, mindennek a kettőssége - ez adja meg e remekművek feszültségét is, mert ott van, láthatóan ott van! Ott van benne a gondolat és a hit, meg valamiféle remény a méltó életre. Szóval egy többezer éves alkotást látsz magad előtt, pedig mennyi minden történt azóta - kultúrák pusztultak el, földrészek, társadalmi rendszerek, országhatárok rajzolódtak át, de mégis ott van most is, látom azt a sárkánykígyót vagy látom az oroszlánt, és micsoda technikával megvalósítva! Vagy ha még mélyebbre visszamegyünk, mindaz, ami bele van vésve abba kőbe - mennyi tudás, mennyi megfigyelés és mennyi okosság! Az odavésett betűk révén a tudás mindig továbbhagyományozódott, továbbadódott a szépséggel párosulva. És mindennek emberi arca van… és ott van benne a lélek. Lélek nélkül nincs is emberi arca semminek.