Írások
Előadói és előadóművészi tapasztalatai nyomán a kultúrafogyasztás jelenségeiről beszélgettem vele.
Ki a sznob?
– Próbálom elkerülni, hogy azt mondjam: sznob vagyok - inkább azt mondanám, hogy iszonyatosan zavar az igénytelenség. Szerintem az igazi sznob az, aki a minőséget talán nem is tudja értékelni – csak a látványos az, amit hajlandó elfogadni minőségként. Csakhogy a látványos nem mindig valódi minőség – ilyen többek között sok operarendezés habos-babos ruhákkal, amiket minőséginek mondanak, de vagy van mögötte tartalom, vagy nincs. Mondok egy példát: egyszer kaptam egy 22 éves tokaji bort. Ezt ismerősökkel kibontottuk, és egyikük azt mondta, hogy ez nagyon finom bor, de ő most egy kis narancslevet inna rá. Ezzel nincs probléma, nem kell tudni értékelni egy bort, ez nem egy elvárható dolog. De a másik oldalról nézve, amikor valaki úgy gondolja, hogy nagyon tudja értékelni a borokat, majd megiszik egy olcsó lőrét, aminek bár a címkéje nagyon szép, a tartalma gyenge, de erre a címke és a hírnév miatt azt mondja, hogy most nagyon megadta a módját - ezt érzem sznobnak. Aki egy szép címke alatt bármit elfogyaszt. Nem vetnék meg azért senkit, mert nem tudja megkülönböztetni a minőséget, de amikor valaki a talmira is azt mondja, hogy az milyen jó, mert szépen volt csomagolva...
Ha valaki elmegy egy valóban minőségi előadásra, amit nem ért, de azt mondja rá, hogy „ez fantasztikus volt”?
– Ez ugyanaz. Fekete István a Téli berekben írja le a népszerű, még ha nem is teljesen helytálló magyarázattal meghatározott kifejezést: sine nobilitas - nem nemes ember, aki nemesnek akar látszani. Az értékítélete nem belső nemességből ered, ezért olyan dolgokat csinál, amitől nemesnek látszik. Ez a „s.nob.”. Elmegy egy operaelőadásra, mert „ott micsoda emberek vannak”, és bármit lát a színpadon, arra azt mondja, hogy szép, „hiszen ez egy OPERA”. De, mondjuk ha a Moltoperával csinálunk egy kiváló eladást a Sziget Fesztiválon, ő arra nem megy el, mert nem elég előkelő a számára.
Pedig az érték helyszíntől független.
– Azt sose felejtem el, hogy milyen helyeken kaptam én már óriási szellemi élményeket - és ne is menjünk el Kapolcsig (Rudolf Péter Rómeó és Júliája egy pajtában előadva, vagy egy-egy Hobo koncert a leglepukkantabb helyszíneken is nagyon magas minőséget tudott átadni); de az biztos, hogy a sznobok nem mennek el egy ilyen helyre, amíg nem válik annyira elfogadottá, hogy elmondhassák, hogy ott voltak - és ez a lényeg: hogy elmondhassák. A sznobokkal sosem találtam meg a hangot, mindig volt bennem egy adag polgárpukkasztás -
Mondhatni sznobpukkasztás
– igen, mert a polgárokkal semmi bajom sincsen, sőt. A kispolgáriság az, amivel bajom van, bár ez sem teljesen igaz, mert olyannak is kell lenni. A kispolgáriság az, amikor valaki felküzdötte magát valahova és ott bekövesedett. Tudom tisztelni azt az embert, aki nagyon konzervatív, nagyon bezárkózott, mert ez egy életút-szakaszként nagyon is érvényes tud lenni. Ellenben, amikor egy 25 éves fiatal, akinek még keresgélnie, próbálkoznia, tapasztalnia és mennie kéne, kispolgári, az nagyon zavar. Churchillt idézve: „Aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve, aki negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze.”
Ezzel nem feltétlenül értek egyet, de szerintem jól mutatja azt, amire gondolok. A kispolgári gondolkodás a keresés és a nyitás igényének a hiánya: amikor huszonévesen elkönyvelem, hogy belőlem a következő ötven évben mi lesz, minden nyitottság nélkül a változásra.
Azt gondolom, az a természetes, ha egy ember az élete során több irányban is próbálkozik, keres utat. Aki nem csak nem keres utat, hanem másoknak is megmondja, hogy mi az egyetlen út, az hazudik – én most ezeket próbálom „pukkasztgatni”. A Moltopera iskolai előadásain is gyakran előfordul, hogy a 16 éves már az elején úgy indul neki, hogy „márpedig ebből semmi jó ki nem sülhet”; ezt szeretem, mert akkor van lehetőségem berobbanni ebbe a helyzetbe. De alapvetően én mindig azt a hozzáállást feszegetem, amely azt állítja, hogy „tudja, hogyan kell élni, mit kell gondolni, tudja mi a jó, és hogyan jó”; és közben meg sem próbálja a dolgok másik felét megnézni, beleélni magát a másik fél helyzetébe, megkérdőjelezni időről-időre a saját alapigazságait.
A tabukkal is hasonlóan bánok, ugyanis szerintem nem megdönteni kell őket, hanem megadni az embereknek a lehetőséget, hogy tájékozott döntést hozhassanak. Azt akarom, hogy minden ember el tudja dönteni, hogy mit akar. Lássa azt, hogy „így is lehet”, még ha utána azt is mondja, hogy „de én nem így akarom”. Ez az operára is igaz. Meg szokták kérdezni, hogy hány operarajongó lesz az előadásaimból – de nem ez érdekel. Az érdekel, hogy hány olyan ember lesz, aki a magasabb zenei minőség megértéséhez kap egy kulcsot, és ez alapján eldönti, hogy szeretné vagy nem szeretné beengedni az életébe a komolyzenét.
Tehát elülteted az igényt – gyakorlatilag a sznobokat “nyesed vissza” a gyökereiknél – onnantól mindig keresni fogják azt, ami ahhoz az élményhez közelít, amit a Moltoperától kaptak.
– Ezt egy gasztronómiai példával a narancsos kacsához szoktam hasonlítani. Az ember általában gyrost eszik hét közben, vagy hamburgert. Ezzel semmi baj nincs. Azzal van baj, ha valakinek az életében csak ez van. A kultúra olyan, mint a svédasztal, és egy jó svédasztalon mindennek kell lennie a vegántól a pacalig. Ha az ember az, amit megeszik, én magam is derékig sör vagyok, onnantól fölfelé meg pizza, de kell, hogy legyen helye a narancsos kacsának is az életemben. Szeretek mackónadrágban járni, de ha nincs egy öltönyöm, valami kimarad az életemből. Így vagyok a komolyzenével is.
A Père Lachaise temetőben jártam Párizsban – ott rengeteg színész, zenész, színházigazgató és ebből a körből származó ember van eltemetve – és sírógörcsös élményem lett. Megálltam a Chatelet-i színház 1850-es évekbeli igazgatójának szobra előtt, és úgy éreztem, kicsit megértettem az élet értelmét. Ami a közvélekedéssel szemben nem az, hogy valamit létrehozzak, amiről aztán mindenki rám, Ágoston Lászlóra emlékszik majd. Feladatunk van, ami túlmutat a saját személyünkön. Az én kasztomban, ebben a zenész-színész-művész kasztban az élet értelme a szépre, a mély érzésekre való hajlam, a csoda megidézése és az erre való képesség továbbadása. Ez a „mi fajtánkba” tartozó emberek időkön túlnyúló láncolata, ami azóta tart, amikor hangszer lett a kőből – az egyik majom rájött, hogy ha két követ összeüt, az jól szól. Nem az a fontos, milyen műveket játszunk, hanem ennek a katarzis-keresésnek a megélése és a képesség továbbörökítése láncszerűen, generációról generációra. Ott álltam a szobor előtt, és azt éreztem, hogy ez az ember valahol én vagyok, ő pedig az, aki a Globe Színházat építette, aki pedig az, aki lemászott a fáról és összeütötte a két kődarabot, és ennek a papságnak - Thália papjai - az az értelme, hogy megőrizzük ezt a szemléletet, lelki érzékenységet és tudást a világ számára. A csúnya időszakokban megőrizni ezt a lelki ráhangolódást, amit emberekben tudunk kelteni. Ez a különbség Kis Grófo és a Parasztbecsület között: előbbinek is megvan a maga helye és értéke, mert kiváló bulizene, és órákig lehet rá táncolni, de nem fogok tőle könnyekig hatottan leülni, és nem fog bennem óriási érzelmeket ébreszteni vagy mélyen elgondolkodtatni, nem fog a lelkemnek a gyökeréig lehatolni. Egy nagyszerű Parasztbecsület-előadás viszont ésszel és szívvel hallgatva életre szóló élményt ad, amit halálunkig fel tudunk idézni.
Kicsit ezt érzem az életem értelmének, hogy ezt a láncot fűzzem tovább. A továbbvitel nem csak azt jelenti, hogy eljátsszuk újra Mahler I. szimfóniáját. Ez egy nagyon nagy félreértés. Nagyon sokan gondolják azt, hogy „jó muzeológusként” egyre a már meglévő értékeket kell gondoznunk. De nem csak a „mahleregy”, a mű megőrzése a fontos, hanem annak a lángnak (szellemnek, érzetnek, géniusznak) az életben tartása, amelyből született. És igen, ilyen géniuszok ma is vannak, és ma is írnak zenéket. Ez a folyamat örök, pontosabban addig él, amíg van, aki életben tartsa a világ tendenciái ellenében is.
A fát nevelni, aminek a gyümölcsét a muzeológus gondozza?
– Sőt, ha úgy vesszük, a földet gondozni, amiből ki fog nőni a fa.
Van egy nagy ligetünk - az első majom, aki a két követ összeütötte, az ültette el az első magot, ami kikelt. Nem az a fontos, hogy hány darabot játszunk Bachtól, hanem hogy hány olyan ember van, aki megérti ezt a minőséget és hány olyan ember, aki érzelmileg-lelkileg képes arra, hogy átadjon ilyen minőséget. Onnantól fogva mindegy már, hogy a lelki-érzelmi minőséget cigányzenével vagy komolyzenével adja át. Én azért a komolyzenével foglalkozok, mert ahhoz értek. Sajnos a mondjuk a festészethez egyáltalán nem, és ezt szégyellem is - bár azt hiszem, pont az a sznobéria, hogy szégyellem.
Ha nem szégyelled, az pont a nyitásnak, vagy az igényességnek a jelenléte vagy a lehetősége ebben az esetben?
– Az a kérdés, hogy miért szégyellem. Azért, mert tényleg hiányzik az életemből vagy azért, mert szeretném magamról azt mutatni, hogy „művelt” vagyok. Középiskolában így voltam jó irodalomból: minden íróról tudtam mondani pont annyit, amiről az emberek elhitték, hogy nagyszerű magyaros vagyok, pedig nem volt mögötte szerteágazó tudás. Ma már nem vágyom arra, hogy eladjam magamról, hogy többet tudok, mint amennyit valójában. Nem kell szégyellni, ha valami nem érintett meg. De igyekszem nyitottnak maradni, hogy el tudjon érni a lelkemig, ha valamiben – amire nem is gondoltam volna, mondjuk egy festményben – mégis megláthatom a nagyszerűt.