Írások
A július 22-i est érdekessége, hogy a két produkció színrevivője az operák karmestere, Hamar Zsolt. A dirigenssel első rendezéséről, az általa tartott karmesterkurzusról, s természetesen a Nemzeti Filharmonikusokkal kapcsolatos terveiről beszélgettünk.
Emlékszem, hét évvel ezelőtt, amikor a Lohengrinből készített átiratot gyerekeknek, A hattyúlovag címmel, már akkor is számos elképzelése volt a Müpa-beli színrevitelről…
– Ahhoz, hogy Wagner monumentális operája a kicsik számára is befogadható, értelmezhető legyen, számos változtatást kellett végrehajtanom, amihez már alkotói szándékra és vénára is szükség volt. Színpadi helyzeteket kellett kitalálnom, így a színrevitel terén is akadtak ötleteim, szerencsére nagyon jól fogadta a rendező, Novák János. Ezek azonban valóban csak elképzelések voltak.
Akkor inkább a wiesbadeni operaház főzeneigazgatójaként jutott el addig, hogy időnként nem ártana rendezői feladatokat is vállalnia?
– Valóban sok konfliktusom akadt a színrevivőkkel… Engem elkényeztetett az élet, hiszen sokat dolgozhattam operakarmesterként Olaszországban, ahol a mai napig rendkívül hagyományosak az előadások, emellett pedig Németország számos más városában is, ahol a rendezői színház az uralkodó. Itt nem egyszer volt olyan érzesem, hogy az adott opera nem több egy apropónál, ami arra szolgál, hogy a színrevivő megfogalmazzon valamit a világról. Akadt olyan premierem Wiesbadenben, ahol Verdi Traviátáját a rendező kamaradrámának képzelte, és ki akarta húzni az összes kórusrészt a darabból… Hetekig tartó harcomba került, hogy legalább - ha a takarásban is - az énekkar elénekelhesse a Verdi által nekik komponált részeket. Frankfurtban előfordult, hogy súlyosan belenyúlt az operába a színpadra állítója, és nem is tudtam meggyőzni, hogy így nem teljes a darab. De hozzá kell tegyem, hogy olyan hosszan éltem, dolgoztam Németországban, hogyha máshol egy teljesen hagyományos színrevitelt láttam, néha már tényleg unalmasnak tűnt… Felgyorsult a világ, s olyan vizuális környezetben élünk, hogy már állandóan arra várunk, hogy történjen valami.
S milyen lesz az Ön első rendezése? Állandóan történik majd valami?
– Inkább konzervatív a felfogásom, de mentségemre szolgáljon, hogy két olyan operát választottam, amelyek koncertszerűen is megállják a helyüket. Wiesbadenben, premieren is dirigálhattam már ezt a két darabot, nagyon jól illenek egymáshoz, nemcsak tematikailag, hanem zeneileg is. A férfi-női kapcsolat titkairól, kínjairól, gyönyöreiről szól Bartók és Poulenc műve egyaránt.
S hogyan lett nemcsak a karmestere, hanem a színpadra állítója is ennek az estnek? Bár igaz, már több éve emlegeti, hogy egyszer szívesen rendezne…
– Így igaz, a zene színpadra állítása is régóta foglalkoztat. A szombathelyi Bartók Szemináriumon és Fesztiválon ismét karmesterkurzust tartok, és sokéves hagyomány, hogy a rendezvényen nyitó- és zárókoncerteket is meghallgathatnak az érdeklődők. Nyáron rendezi meg a sorozat együttese, a Savaria Szimfonikus Zenekar is a saját programját, az Iseumi Szabadtéri Játékokat, s végül a Filharmóniával és a társulattal arra jutottunk, a szeminárium zárókoncertje egyben az Isis-szentély előtti fesztivál nyitóestje is lehet. S én vetettem fel, mi volna, ha nemcsak dirigálnám, hanem rendezném is a két operát. Először azt hiszem, nem is vették teljesen komolyan az ötletet, de miután elküldtem a szinopszisomat, attól kezdve már más időszámítás kezdődött…
Sok muzsikust tudok felsorolni, akiből dirigens lett, de a karmesterek ritkán váltanak színrevitelekre…
– E pillanatban nem is nevezhetem magam rendezőnek, hiszen a Kékszakállúval könnyebb utat járok be. Bartók műve ugyanis a lélek mélyén zajlódó drámákról szól, s a színpadi történések is csupa-csupa jelképből állnak. Az adta egyébként az ötletet, hogy azokra a Kékszakállú-előadásokra emlékszem vissza a legjobbakként, amelyek szinte hangversenyek voltak. Mert ennél a műnél az is elég, hogyha kiáll a pódiumra két művész és énekel. Máig az egyik legemlékezetesebb számomra az az este, amikor a Fesztiválzenekar Lukin Mártával és Polgár Lászlóval adta elő a darabot. Elementáris erejű volt.
De azért gondolom, a szombathelyi előadás nem csupán koncertszerű lesz…
– Nem, van egy teljes színpadi koncepcióm. Aki Bartók életét, írásait, levelezését, ismeri, az egyetért azzal, hogy rendkívül zárkózott, nagyon finom és szemérmes ember volt. Három színpadi műve azonban a férfi és a nő kapcsolatának egész problémakörét körbe járja, s pszichológusokat, párkapcsolati tanácsadokat megszégyenítő pontossággal írja le ennek az összes gondját, örömét. S mindhárom mű, amely tűhegypontossággal, rendkívüli erővel ábrázolja ezeket a viszonyrendszereket, zenei indíttatású. Számos példát sorolhatnék a Fából faragott szerkezetéről, zenei formavázáról, vagy a Mandarin hívogató, csalogató klarinétszólójáról. Ez adta az ötletet ahhoz, hogy azt gondoljam, a Kékszakállú vára, ahová a külső világ elől menekül, s ahová nem enged be másokat, az nem más, mint maga a zene. Akkor pedig ennek a színpadi manifesztuma sem lehet más, mint a zenekar. Így az együttes, a különböző hangszercsoportok válnak magává a várrá. Itt járja végig a hét ajtó útját Judit és Kékszakállú, megélve ennek crescendóit és diminuendóit. Poulenc operájának, Az emberi hangnak a főhősnője pedig, aki várja a szeretett férfi telefonhívását, akár egyike is lehetne a három asszonynak… Egyébként lesz is utalás a két darab közötti kapcsolatra. A Kékszakállúban Komlósi Ildikó és Cser Krisztián, a Poulenc-operában Váradi Zita lép pódiumra a Savaria Szimfonikus Zenekar kíséretével.
Sokszor dirigálta már a műveket? Változott a zenei előadásról az elképzelése az elmúlt évtizedek alatt?
– Igen, s Bartók operáját a világ számos pontján vezényelhettem már, a budapesti Operaházban is felhangzott a dirigálásommal. A Kékszakállú-koncepcióm nem változott érdemben az első előadás óta, persze akadnak olyan vezénylési, technikai részek, amelyeken az eltelt évtizedek tapasztalata alapján változtattam.
Ezek közül gondolom sokat meg is osztott a fiatal dirigensekkel, hiszen ismét Ön vezette a Bartók Szemináriumon és Fesztiválon a karmesterkurzust, s többször említette már, korábbi interjúkban, hogy mennyire lényegesnek tartja az új generáció felkészítését, képzését. Ha a fiatal Hamar Zsolt jelentkezne a kurzusára, milyennek látná az egykori önmagát?
Jó kérdés… Ifjú karmester-tanoncként volt egy olyan érzésem, hogy azok a nagyok, akiket én közvetlen közelről figyelhettem, kicsi ablakokat nyitottak a munkájukra, de nagy titkokat nem árultak el. Én pedig most a fiatalok elől semmit nem akarok eltitkolni.
Megértenek mindent?
– Nyilván ez kérdés, ahogy az is, hogy mennyire tartják mindezt felhasználhatónak az életükben, a szakmai munkájukban. Az eddigi évek azonban számos pozitív megerősítést adtak, hiszen például a legelső tanítványom, Erdélyi Dániel most is eljön a kurzusra, ahogy a Solti Karmesterversenyen döntőjébe is bejutó, japán növendékem, Shoji Haraguchi. Abban hiszek, hogy a karmesterség kommunikáció, amelyhez - mint minden eszmecseréhez - mindegyik félre szükség van. Ezért is igyekszem a kurzuson folyó munkába minél jobban bevonni a zenekart. Így egy-egy dirigálást követően nem is én mondok véleményt az ifjú maestróról, hanem az együttes. Ők mesélnek arról, hogy hogyan értették meg a dirigens kéréseit, s persze kifaggatom a karmestert is, mit érezett, megcsináltak-e mindent a muzsikusok, amit ő szeretett volna, s ha nem, annak mi lehet az oka. Ugyanis néha a két fél elbeszél egymás mellett…
Mindezt én is a saját bőrömön tanultam meg, ezért is tartom olyan fontosnak. A németországi évek hozadéka, hogy mindig felteszem azt a kérdést is az ifjú kollégáknak, miért van bátorságuk az adott darabhoz nyúlni. Meg akarják saját magát mutatni vagy valóban van közlendőjük a műről? S persze, nagy kérdés az is, hogy mennyire követi valaki a szerző elképzeléseit, s hol vannak - vannak-e - olyan pontok, ahol hozzátehet valamit magából. Sokszor beszélgettünk erről Kocsis Zoltánnal, ő maximálisan ahhoz ragaszkodott, ami a kottába volt írva, én azonban mindig igyekeztem-igyekszem bele-bele csempészni a művekbe valamit az én személyiségemből is. Persze kérdés, hol a határ, a sajátos színek, egyéni tolmácsolás meddig nem áll szemben a szerzői akarattal. S ez most, a Kékszakállú és Poulenc esetében is felvetődik. Remélem, hogy mind a zenei, mind a rendezői elképzeléseim inkább erősítik a mű eredeti mondandóját.
Bartókot pedig nemcsak az Iseumban, hanem a Müpában is vezényel majd ősszel, de akkor már saját együttese, a Nemzeti Filharmonikusok élén…
– A szeptember 25-i est műsorában az I. zongoraversenye mellett Ligeti Concert Românesc című kompozíciója, valamint Dohnányi II. szimfóniája szerepel. Tavaly elindítottam ugyanis egy Dohnányi-sorozatot. Egyedülálló szerzőnek tartom, akinek az a nagy tragédiája, hogy Richard Strauss előtte született, mert ha nem egy ilyen zseni árnyékában él, akkor ma az ő műveit játszaná a világ… Szeretném sorra előadni, s lemezre is venni Dohnányi darabjait. Az idei szezonunk a Filharmonikusokkal pedig számos más újdonságot is tartalmaz, hiszen például 13 kortárs kompozíciót tűzünk műsorra, s lesz rezidens művészünk is, mégpedig Várdai István személyében. Elindul a külföldi vendégszereplések sora, az együttessel fellépünk a zürichi Tonhalléban, koncertezünk Luzernben, jövő szeptemberben Bonnban, a Beethoven Fesztiválon szerepelünk, s nagy amerikai, német és angol turnéra is készülünk.