Írások
Miért választottad ezt a Brecht-darabot? Régebben az iskolákban kötelező olvasmány volt, számodra is?
– Emelt szintű irodalmi fakultáción foglalkoztunk vele a gimiben Pécsett. Fel volt adva mint tananyag, de kb. 10 oldal után hagytam fel az egésszel és gyorsan elolvastam valami rövidített, „érettségi tételek egyszerűen” oldalt, s nagyon reméltem, hogy nem szólít fel a tanár az órán. Tehát nagyon nem értettem, hogy mit is kéne kezdenem a 30 éves háborúval. Amúgy is nehéz szerintem a drámákat jól olvasni, ha az embernek nincsen ráállva az agya a színház értésére.
Mikor kezdted érteni a Kurázsi mamát?
– Valószínűleg a Színművészeti rendező szak elején újrapörgettem, mikor már érteni véltem belőle valamit, aztán ott pihent a kisagyam hátsó szegmensében. S ami miatt előjött, az nem is a brechti történet elmesélésének a kényszere volt, hanem hogy ezt a Narratíva nevű csapatot elkezdtük megalapozni – most már másfél éve. Előálltunk egy pénzügyileg nem túl átgondolt, ugyanakkor indulatában erős és akarásában is érvényes törekvéssel, miszerint akkor mi most összefogunk négyen –Hegymegi Máté, Pass Andrea, Szenteczki Zita és én -, és megpróbáljuk azt a fajta színházat, amit mi képviselünk, kirobbantani Budapest belvárosából. Ehhez használjunk egy mozgó színházi bázist, legyen egy saját kamionunk vagy hajónk, vagy bármink, hogy tudjuk sokféle közönséggel ütköztetni a gondolatainkat. Ezekre a naiv vágyakra kaptuk azt a tanácsot nálunk tapasztaltabb emberektől, hogy még üljünk, várjunk, menjünk a fő sodorral, és amikor majd egyszer megérkeznek az ideális körülmények, majd akkor próbáljunk meg elindulni…. Ezek a tanácsok egyszer csak annyira összesűrűsödtek, hogy abba is hagytunk egy éjszakai nagy megbeszélést a csapatunkkal, hazamentem, s akkor akasztottam le a polcról újból a Kurázsi mamát. Mégpedig azért, mert arról szól ez a történet, hogy zűrzavaros időkben hogyan ül az ember zsebre dugott kézzel és fogadja el a körülményeket olyanoknak, amilyenek, és hogy ez milyen értékvesztésekhez, milyen lemondásokhoz vezet. Kurázsi megpróbál arrafelé evezni, amerre a világ folyása tart: megy a háború után, mert hitvallása szerint ha most a háborúnak, a zűrzavarnak kedvez a világ, akkor ezzel kell menni és ebből kell valahogyan profitot, túlélést kicsikarni.
Amikor elindul az útján, őt egy végtelenül realista és pragmatikus gondolkodás hajtja. Az emberek többsége általában így dönt. Az más kérdés, hogy közben pórul is lehet járni, lásd Kurázsi mamát, és lehet belőle profitálni. Hiszen hányan halásznak a zavarosban és mégis remek életkarriereket futnak be – ilyenek történnek nap mint nap a szemünk láttára is! Tehát kétesélyes a dolog, Kurázsi is gondolhatja, hogy ez a helyes döntés: háború van, ott lehet ezt-azt eladni, az ő terepe pedig az, ahol piacképes kereslet van. A családját is így tudja eltartani.
– Igen, de ez a fajta igazodás neki, mint egy mindenkori kisembernek, végül nem hajt hasznot. Csak a felszínen maradást tudja újra és újra előteremteni, és egyenként veszíti el azokat az értékeket, amik miatt ebbe belekezdett, a gyerekeit. Vagy például ott van a nagyobbik fiának, Eilifnek a története, aki katonának áll, túl is teljesíti a parancsokat és támogatójává válik a káosznak. Amikor azonban változnak a zászlók, változik a világ iránya, erre jócskán ráfarag. Azt gondolom, az ilyen ideig-óráig nyerészkedéseknek nagy százalékban pofára esés a vége.
Pofára esnek a humanitárius értékek is. Kattrin, a néma lány története szimbolizálja ezt leginkább.
– Nyilván rendezőként azt keresem, hogy pontosan milyen stratégiát is kéne választani ahhoz, hogy túléljük ezt a fene világot. Itt párhuzamos példák mennek arról, hogy ki mibe fullad bele: van, aki abba, hogy megpróbál folyamatosan észrevétlen maradni, de nem bírja szusszal; van, aki abba, hogy mindenből becsülettel és tisztességgel próbál kimaradni; van, aki abba, hogy megy a fő sodor után, elfogadja. Tehát sokféle kilátástalan helyzet van, és végül nem tudok igazat adni egyik megoldásra sem. Ami az alapfeladatunk lenne, hogy az összes ember a színpadon és a nézőtéren össze tudjon nézni és azt mondani: na jó, akkor kezdjünk el lapátolni a másik irányba, hátha megfordul az a folyó, és abból talán kisül valami élhetőbb világ.
Brecht híres volt a távolságtartásáról. Úgy szoktuk ezt mondani, hogy használ úgynevezett elidegenítő effektusokat. Távolságot tart a történésektől, a szereplőktől, a közönséget is kívül helyezi.
– Hogyha hiszek a színháztörténet-írásnak, akkor Brecht nagyon ki volt akadva az első bemutató után, hogy az emberek túlságosan szimpatizálnak Kurázsival – megsajnálják. Emiatt aztán változtatott is a történet végén. De azt hiszem, hogy a klasszikus elidegenítésnek nem az a célja, hogy a történetből kimaradjak, hanem azt lássam, hogy mindaz, amit figyelek, az egy színpadi példázat, ami bármelyikünkre bármikor igaz lehet és nem egy egyszeri kis realista filmecske, amelyben X ország Y lakosa nem éli túl a történéseket.
Hogyan állt össze a játszó színészgárda?
– A Narratíva mi négyen vagyunk rendezők, tehát jelenleg nem létezik ilyen, hogy narratívás színészek. Az első évadunkban még külön produkciókról beszélünk, az előadások egyszeri összeszövetkezések az alkotótársak részéről. Itt mindenki szabadúszó. Pető Kata játssza Kurázsit. A Szputnyik Hajózási Társaságban dolgoztunk együtt, most éppen a Pintér Béla Társulatban játszik szerepeket és még sokfelé. Kurázsi gyerekeit Kárpáti Pál (Eilif) , Fekete Ádám (Stüszi), és Piti Emőke (Kattrin) alakítják. Hajduk Károly a szakács, Egger Géza játssza a tábori papot és Kurta Niké Yvette-t, a tábori kurvát. Hárman vannak fiatalok: Koroknai Sándor, Samudovszky Adrián és Váradi Gergely. Ők hárman testesítik meg azt a közeget, melyben a kis csoport gyalogol és próbál meg túlélni. Még Lázár Kati kerül be a centrifugába – azt a parasztnőt játssza, akivel a történet legvégén ütköztetődik össze Kurázsi és Kattrin története. Most ez így számomra egy ideális szereposztás, s a Narratíva például olyan szándékból is indult el, hogy kompromisszum mentesen lehessen olyan döntéseket is meghozni, hogy kikkel dolgozunk.
Biztos van egy nagyon fontos szempont, ami akár kompromisszum keresésre is kényszeríthet benneteket, ez pedig a pénz. Azt nem lehet elvárni, hogy ingyen jöjjön mindenki, pláne nem hosszú távon. Mi az anyagi háttérbázisa a Narratívának?
– Meglepődnél, mert gyakorlatilag most ez történik. Itt inkább az emberek lelkesedése az üzemanyag, mint az anyagi támogatás. A Staféta pályázaton kaptunk pénzt, a Kurázsi megvalósítására ez volt a robbanó start. Az NKA is támogat minket, de egy csomó ember is beállt mögénk, gondolok itt Mácsai Pálra és az Örkény Színházra, akik egy zongoratesthez segítettek minket, Presser Gábor segített nekünk szerezni egy elektromos zongorát. Kulcsár Viki és a Füge, illetve a Jurányi segít nekünk biztosítani próbahelyet.
És segít a Radnóti Színház azzal, hogy a Radnóti Tesla Laborban, ezen az új játszóhelyen mutatjátok be az előadást. Ez némileg ellentmond annak, amit mondtál, hogy szeretnétek kimenni Pest belvárosából és fölülni – képletesen – akár egy ekhós szekérre, s vinni az előadást mindenhová.
– Amikor az ember elindul egy úton, akkor az első lépés a feladat. Itt ez az volt, hogy ugyan kutyaütő körülmények között, de kezdjünk el színházat csinálni. A második lépés az volt, hogy ehhez teremtsünk helyet. A nulláról kezdtünk pályázni, ezért nem várhattunk arra a pillanatra, amíg összeáll az ideális körülmény. S közben megkeresett minket a Radnóti Színház, hogy elindítják az új játszóhelyet – ők még nincsenek tele előadásokkal, így vannak üres napjaik, Kováts Adél igazgató meg amúgy is szereti az ilyesfajta kezdeményezéseket, úgyhogy ez kölcsönös haszon. S nagyon remélem, hogy néhány év után – mire kialakítunk egy jó viszonyt a közönséggel is – már lesz mire támogatást kérni, s továbbépíteni kardántengelyről csavarral a saját színházunkat. A majdani saját mobil bázisunk reményeink szerint megoldja azt a problémát, amivel a független színházak küzdenek, hogy kevés a befogadó ház – mint például a Jurányi, a Szkéné, a Trafó, a Mu vagy a Sín. Mi majd megyünk a saját benzinünkkel, ahova tudunk. Nem szegregált régiók felzárkóztatása a célunk, hanem inkább olyan színházi formát keresünk, amiben kellően meglepő helyeken tudunk találkozni a közönséggel – például én mint egyszerű pécsi gyerek mekkorát néznék, ha a Penny Market parkolójában egyszer csak kibomlana egy olyan színházi előadás, amit ezek a piszok jó szakemberek, akikkel most van szerencsém együtt dolgozni, prezentálnak.
Társulatépítésben is gondolkoztok?
– Hosszútávon igen. A mi összefogásunknak van egy vége pontja – ez hét év. Hét évig figyelünk oda egymásra, hét évig létezik ez a szövetség, amit kötöttünk. Hegymegi Mátéval az egyetem eleje óta folyamatosan együtt dolgozunk. Pass Andit a Szputnyikból ismerem, ott dolgoztunk együtt, Zitát a Színművészetin ismertem meg, ő a bábrendező osztályba járt. Mind a négyen szoktunk létrehozni előadásokat – akár a független színházi szférában, akár kőszínházakban, de azt keressük, hogy hogyan lehet ebből a körből egy picit kirobbanni. Már jó ideje figyeljük egymás előadásait és hatunk egymásra. Közös az értékrendünk, többnyire közös az ízlésünk, a másik rendszerén belül is tudunk gondolkodni – ez inspiráló és megnyugtató. Mind a négyen öntörvényű színházi alkotó emberek vagyunk, s kíváncsian figyeljük, hogy mi kerekedik ki ebből a kísérletből. A második-harmadik évadnak a feladata lenne az, hogy ne csak a kezdeti lelkesedésből legyenek velünk emberek, hanem hogy tudjuk esetleg egy csapatnak a fennállását biztosítani. Jelenti ez a parancsnoki hidat, a tervezőt, a produkciós menedzsert, a pr marketing felelőst, az asszisztenciát, stb., és jó lenne színészekkel is hosszú távon együtt dolgozni.
Mikori dátummal indult a Narratíva?
– 2019. november 20. A Kurázsinak a bemutatója, amitől kezdve mi életben vagyunk. Szenteczki Zitáé lesz a következő előadás, ő Galgóczy Erzsébetnek a Törvényen belül című regényéből csinál egy tárgyanimációs, vizuális hang performanszt színészekkel. Utána Pass Andrea rendez, aki A jelentéktelen címmel írt egy Gogol Köpönyeg-parafrázist, és az évadunkat Hegymegi Máté zárja A negyedik című produkcióval. S a Kurázsi bemutatójától számoljuk a hét évet is, mielőtt ledobnánk a füstbombát.
S ha nagyon jól megy?
– Akkor is ledobjuk. A tök jó tapasztalatainkat átörökítjük valami másba. Remélem, még lesznek olyan alkotók, akik kíváncsiak lesznek arra a felhalmozott tudásra és eszközparkra, amit mi addigra össze tudunk hozni Narratíva néven.