„A színház gyönyörűsége és misztériuma abban rejlik, hogy a bukásokban és a sikerekben is a közös munka lélekmeleget, vagyis menedéket jelent elvadult időkben is” – fogalmazott Ablonczy László, akivel szoros szakmai és személyes barátságot ápolnak. Ön is efféle menedékként tekintett a színházra?
     –   Nekem a színház az életem volt. Gyermekkorom óta erre készültem. Egészen különös sors az enyém, mert minden átmenet nélkül lettem beteg, így olyan, mintha késsel hasították volna el a pályámat, és attól kezdve tökéletesen privát életet kell éljek, azzal a tudattal, hogy soha többet nem kerülök vissza a szakmába. Nem hittem, hogy ez megtörténhet velem. De nagyon szép hattyúdalom volt, Ionesco A székek című előadása Szabó K. István rendezésében, Fodor Tamással.

Előfordul, hogy hiányzik a színház?
     –   Nem. Eleinte a barátok vittek, az utóbbi időben pedig Gyarmati Andrea barátnőmmel jártunk, de bevallom, az előadásokat nézve eszembe sem jutott, ami Toldinak, amikor a leventéket nézi, hogy: „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék”. Egy percig nem éreztem ezt, ami elég fájdalmas volt. Azért az előfordult, hogy dühös voltam egy-egy előadás láttán, amikor úgy éreztem, a rendező meghamisítja az eredeti szándékot. Sokáig a férjemmel jártunk színházba, aki nem szakmabeli, de mindig imádta a színházat, csodákat mesélt a régi Nemzetiről. Egyszer csak azt mondta: – Ne haragudj, de nekem egy estém otthon többet ér, mint ezek az előadások. Mert nincs katarzis. Azóta barátokkal járok, de bevallom, nekem is fájdalmas hiányérzetem van. Azt szeretném, hogy megszólítsanak, elvarázsoljanak, elgondolkoztassanak, adjanak élményt és mutassák meg magukat. Ne úgy csináljanak mintha, hanem adják oda az életüket és vérüket azért az előadásért, és akkor én azért nagyon hálás leszek. Imádom a tehetséges embereket, szóval cseppnyi irigység sincs bennem, őszintén tudom ünnepelni a jót. De most a hiányérzet erősebb, így inkább én is olvasok esténként.

Amikor a színpadon állt, akkor mindig érezte, hogy az az előadás, amiben játszik, katarzist okoz-e a nézőknek?
     –   Hát hogyne! Az pedig rettenetesen nagy fájdalom volt, ha nem sikerült. A színházban a néző is játszik, a csoda az élő kapcsolatban rejlik. Amikor annak idején egy Örkény-darabot próbáltunk, Radnóti Zsuzsa meghívta Dr. Bányai Éva pszichológust, hogy beavasson minket a darabban is szereplő hipnózis működésébe. Emlékszem, a doktornő azt mondta, hogy amikor az előadás a közönséggel teljes összhangban létezik, az maga a hipnózis. Ha jó a darab, jó a rendezés, jók a színészek és jó a közönség, akkor létrejöhet egy ünnepi este, vagy ahogyan a régi nagy öregek mondták: eljön az Isten.

De ez gondolom, százból egy este esik meg, még egy adott előadással sem minden alkalommal.
     –   Nem, nem, persze, ehhez annyi tényező együtt állására van szükség. De én a nézőtéren ülve mindig ilyen csodálatos, boldog estében reménykedem. Tehetséges színészek pedig mindig vannak, csak helyzetbe kell őket hozni. Egyelőre tehát nem is vágyódom annyira színházba. Sok sebet is hordozok magamban az utóbbi időben. Nemrég 125 éves volt a Vígszínház. Én 15 évet töltöttem ott, nem akármilyen szerepekkel, és egy fél mondattal nem emlékeztek meg arról, hogy volt egyszer ott egy Béres Ilona; meg sem hívtak, szóval kitöröltek a Vígszínház múltjából. Na, ez rosszul esik. Én sosem voltam panaszkodós, és most sem panaszkodok, hanem azt mondom, hogy kár.

Amikor egy korábbi interjújában azt mondta, hogy Thurzó Gábor Hátsó ajtó című bemutatója volt élete legnagyobb sikere, akkor azt úgy értette, hogy főiskolásként komoly kihívást jelentett, vagy valóban az egész pályáján meghatározó volt?
     –   Abban az előadásban annyira együtt voltam a közönséggel, olyan dolgokat kaptam vissza, hogy ha erre gondolok, azt mondom: azóta elvétve, időnként voltak szép estéim, bizony. De az egy felhőtlen, boldog, hályogkovács korszak volt, aztán az ember felnőtt. Hát gondoljon bele, 20 éves voltam.

Későn érő típus volt, ezért 20 évesen feszenghetett volna, a helyét keresve.
     –   Nekem a főiskola első éve volt rettenetes. De az említett vígszínházi bemutató előtt én már eljátszottam a Boldogtalanokban Vilmát az egykori Madách Kamarában. Ott éreztem meg először azt, hogy azonos vagyok a szereppel. Én nem bújtam különböző figurák bőrébe, hanem gyermeki ártatlansággal – és mégis profizmussal – azt képzeltem, hogy az a karakter én vagyok. Volt olyan kolléganőm, aki azt panaszolta, hogy a rendező olyat akar tőle, ami nem ő. Én ellenben azt gondoltam, hogy csodálatos, hogy még az is bennem lakozik. Én soha nem kitaláltam magamnak a figurát, hanem saját magamból hívtam életre.

Amikor a pályája előrehaladtával komoly drámai szerepek találták meg, ez azért nehézséget jelenthetett.
     –   Bizony, ez megviseli az embert. Nem kedvelem azokat a kollégákat, akik kimennek a színpadra azzal az attitűddel, hogy itt vagyok, imádjatok. Az borzasztó dolog. Amikor Ratched nővért játszottam a Kakukkfészekben, akkor megkerestem magamban a gonoszságot, a rosszindulatot és a frusztrációt, ami mindannyiunkban benne van, csak elfedjük. Ezt fel kell vállalni, nem vagyunk angyalok, és csodálatos dolog, ha az ember megkeresi magában a hibákat, és meg meri mutatni. Az emberek többsége szereti elfedni ezeket, hogy jóember képében tetszelegjen, én meg azt mondom: egy nyavalyát, én ember vagyok, különböző tulajdonságokkal, és ennek már a kimondása is felszabadító. A Kakukkfészek tapsrendjénél nálam mindig elhalkult a taps, annyira utáltak, hogy nem tudták elválasztani az alakítást a figurától. Szóval én nem voltam ilyen alakítós színész.

Érdekes, hogy azt mondja: ösztönösen játszik, közben pedig rendkívül olvasott, és úgy képzelem, hogy mélyére ás az adott darabnak, rendezői elképzelésnek.
     –   Hát hogyne! Az is előfordul, hogy az ember kétségbeesik, és akkor ki kell találnia valamit. Lillian Hellman Rejtett játékok című darabját mutattuk be a Pesti Színházban, ahol én már nem voltam tag, csak visszahívtak egy kisebb szerepre. Boldogan mentem. Egy furcsa nőt játszottam, aki csak éjszaka ment ki az utcára. Mellém osztották Selmeczi Rolandot, aki egy nagyon jó külsejű fiatalember volt, és ott szivarozgatott mellettem. Ebből kifolyólag az én figurám sokkal kisebb kaliberű nő lett, mert volt egy fiatal, kitartott szeretőm, így megtörpültem ebben a szerepben, hiszen az tökéletesen más felállás, ha egy déli, fehér, gazdag nő szerelmes egy középkorú, néger férfibe. Úgyhogy valamit ki kellett találjak, hogy a nőnek ez a különössége kiderüljön. Rátaláltam arra, hogy úgy mozogtam, mint egy lassított felvételen, nagyon lassan forgattam a fejemet, nagyon lassan beszéltem. Egy furcsa figura lett ebből, de hát ez is én voltam, csak volt bennem némi bánat, hogy miért kellett engem megtörpíteni egy fiatal szeretővel, mert az teljesen másról szól.

Érdekes, hogy ezt mondja, mert egy másik darab kapcsán is említette: fontos, hogy 40 éves kor fölött egy színésznő nőiessége már ne legyen tét a színpadon.
     –   Hát, édesem, igen. Állítólag elég kellemes a humorom. Tehát én boldogan játszottam mulatságos figurákat, A nagymama Langó Szerafinját nagyon-nagyon szerettem. De szánalmas nem akartam lenni. Amikor egy 45 éves nő eljátssza azt, hogy ő 20 éves, az borzasztó. Soha nem kértem semmilyen szerepet, de arra megkértem az igazgatóságot, hogy az én nőiességem ne legyen a tét egy előadásban.

Mi az oka annak, hogy soha nem kért szerepet?
     –   Nekem az volt fontos, hogy a másik ember, a rendező belőlem még mire kíváncsi. Nem volt hiányérzetem. Én Euripidésztől Csurkáig nagyon sokféle színdarabban játszottam. Mindig sírnak a színészek, hogy „jaj, kimaradt Csehov, meg kimaradt Shakespeare”. Én ezeket eljátszottam, megkaptam. Voltam Médeia és Langó Szerafin. Tehát nem voltam arra beállítva, hogy „hűha, akkor én most a nagy drámai színésznő vagyok”, hanem én színésznő vagyok, aki színész és nő. Tessék szíves mindenféle dolgot megoldani.

Nagyon szerencsés dolog, ha az ember nem kerül skatulyába.
     –   Hála a Jóistennek, nekem ez megadatott. Fiatalon a gyerekkori idolommal játszhattam a Warrenné mesterségében. Mezey Mária volt Warrenné, én pedig Vivi, aztán később, öregebben ennek a gondolatnak a másik oldalát is megfogalmazhattam, és én voltam Warrenné. Ezek nagy ajándékok ám, ahogyan a kiváló partnerek is, akiket korábban ájultan néztem a páholyból: Gábor Miklóstól Tolnay Kláriig.

Mi volt az, ami miatt a Madách Színházban mégsem találta meg a helyét?
     –   Ádám Ottó főrendező egy csodálatos pasas volt. Én nagyon fiatalon kerültem a Madáchba, mert nekem a főiskolán mind a két tanárom – Vámos László és Pártos Géza is – ott rendezett. Azonban a színházat Ádám Ottó elképzelései határozták meg. Én a húszas éveim elején mérhetetlenül türelmetlen voltam. Domján Editke, aki maga volt a tündérség, azt mondta: „Tudod, olyan jó érzés, hogy az ember egy lavór tejfölben ül”. Én viszont megőrültem, mert én még nem akartam tejfölben üldögélni, hanem azt akartam, hogy akarjanak tőlem valamit. A fiatalság az egy más kategória. Tehát ha én 30 éves koromban kerülök össze Ádám Ottóval, akkor egy halál boldog színésznő vagyok, és eszembe sem jut elmenni. Nekem nagyon jó dolgom volt a Madáchban. Darvas Lilivel játszhattam együtt, a Boldogtalanokban Psota Irénnel és Kiss Manyika adta a végszót. Annyi mindent fecsegnek össze a színészekről. Psotáról is, hogy a saját sztárságával volt elfoglalva. Holott ez nem igaz. A Boldogtalanokban egy magasszárú, fűzős cipőt adtak rám, és az öltözőktől nagyon meredek lépcső vezetett a színpadra. A cipőm talpa annyira csúszott, hogy majdnem elestem, mire Irén lenyomott egy székre, kivett a díszletezők felszereléséből egy fúrót és négyszögletes karcokat rajzolt a cipőtalpamba, hogy ilyen még egyszer ne fordulhasson elő. Ő csodálatos volt! Ez a szolidaritás is a szakmánkhoz tartozik.

A Vígszínház elsősorban Várkonyi Zoltán miatt vált otthonossá az Ön számára?
     –   Engem Básti Lajos vett fel a főiskolára, és később is odafigyelt rám. Ő javasolta – így mondta –, hogy „menjünk át a Nemzetibe”, és ez nekem borasztó jól esett. Azonban rettenetesen éreztem ott magam, és akkor felhívtam Várkonyit. Soha nem kellett ilyesmit kérnem, addig el voltam kényeztetve. Mondtam Zolinak, hogy nagyon rossz állapotban vagyok emberileg és művészileg is, a csőd szélén. Ha még kellek, nagyon szeretnék átjönni hozzád. Csak annyit kérdezett, hogy miért jöttem el a Madáchból, mert csak az fájt neki. Aztán rögtön ránk osztotta Bástival a Solness építőmestert. Én ott még nem teljesítettem olyan szinten, amit szerintem Várkonyi elvárt tőlem. Nem buktam meg benne, de tört szárnyú madár voltam. Aztán jött egy rettenetes észt darab, egy ilyen partizán mű, Hol van a testvéred, Ábel? címmel. Egy katamaránon játszódott, Darvas Iván meg Benkő Gyuszika játszották, és én, mint kis pincérlány sürgölődtem körülöttük, semmi súly nem volt rajtam. Ebből kifolyólag tökéletesen felszabadultam. Darvas és Benkő tündériek voltak. Aztán volt egy pikáns kalandom Darvassal.

Ez különösen érdekelne.
     –   Csehszlovákiába utaztunk az említett darabbal. Gyuszika vezetett, volt egy nagy Renault-ja, Darvas és Horvai jöttek még velünk. Amikor megérkeztünk a Duna-parti szállodába, kiosztották a kulcsokat, és kiderült, hogy a legfölső emeleten minden szobának erkélye van, ám a szomszédos szobák teraszait csak derékig érő korlátok választják el. Lement az előadás, este csak szolid iszogatás volt, majd másnap a reggelinél ülünk, amikor egyszer csak jön az Iván, és rettenetesen nevet. „Mi történt, Ivánka bácsi? – Na, Ilonka néni, most én jól hírbe hoztalak. Meg akartalak viccelni, és átmásztam az erkélykorláton, ám amikor beléptem a szobába, már takarítottak, a nő pedig úgy megrémült, hogy eldobta a porszívót.” Úgyhogy nagyon szórakoztunk, bár az előadás csapnivaló volt.

Mégis azt szokta mondani, hogy a később a Nemzeti Színházban töltött időszak volt a pályáján igazán meghatározó.
Amikor Ablonczy Lászlót kinevezték a Nemzeti élére, sejtelmem sem volt, ki ő. A társulati ülésen a kollégáktól kérdeztem, hogy melyikük az. Aztán jött Laci, és nagyon tisztességesen alakult az élet. Jól éreztük magunkat és kivételes előadások születtek. Aztán ennek is vége szakadt, és trónra emeltünk valakit, aki aztán nem tartotta be az ígéreteit. Örökös tag vagyok a Nemzeti Színházban, azonban a státuszom megszüntették, közölték, hogy fellépti díjas leszek. Ez rettenetesen szíven ütött. Kérdeztem, hogy hogy van ez? Kállai maradhat, talán nekem is jutna egy hely. Kállai haldoklik – felelte a főrendező. Hát mondtam, ha ez a kritérium, akkor megyek.

Aztán a pályája későbbi szakasza izgalmas, új utakat nyitott, nagy találkozásokkal: Zsótér Sándorral, Kovalik Balázzsal, Balázs Zoltánnal, utóbbi két rendező férfi szerepre kérte fel és komoly kihívás elé állította.
     –   A Maladype Theomachia-előadásában Kronoszt alakítottam. Eleinte Kronosz száguldott a térben, de aztán egymás után dobta le a szöveg a mozgásokat. Odáig jutottunk, hogy moccanatlan állok másfél-két órán át, ami közben szöveget mondva borzasztó nehéz. Akkoriban játszottuk a Szindbád kertjét, amiben én voltam Majmunka. Zoli kijött Óbudára, és arra kért, hogy a szöveg utolsó harmadát tanuljam meg visszafele. Mondtam, hogy: – Zolika, maga nem normális, hát mit akar?! Megindokolta, miért van erre szükség, és én igazat adtam neki. Na, de aztán kétsoronként vágtam földhöz a példányt, hogy ez lehetetlen. Annyira mélyen bennem van a szöveg, hogy most is el tudom mondani.

Zsótér Sanyi pedig egy olyan darabban látott engem, amit a szakma nem nézett meg, mert akkor mi blokád alatt voltunk. Zsótér azonban fiatal dramaturgént sokfelé járt. Victor-Ioan Frunza rendezte a Cseresznyéskertet, aminek hatására Zsótér meghívott a Görögre. Tudja, csak az fáj nekem, hogy én gyönyörű dolgokat játszottam, és nem az bánt, hogy nem nézték, hanem az, hogy úgy csináltak, mintha az nem lett volna, és csak akkor születtem, amikor az alternatívoknál kezdtem dolgozni, ez pedig olyan igazságtalan.

Azt mondjuk a színház a pillanat művészete. De vajon mi az, ami megmarad egy színházi pályafutásból? Önnek ott volt a film, amelyben ugyan évtizedekre félreállították, de emblematikus alkotások nőalakjaiként a mai fiatalok is ismerik.
     –   Annyi marad fenn, amennyit az emberek az emlékezetükben megőriznek: egy színpadi pillanat vagy egy filmes villanás. Én most már egy öregasszony vagyok, ezt nyugodtan ki lehet jelenteni, de még mindig megsimogatnak, akik emlékeznek egy-egy fontos pillanatra. De ez el fog múlni.

Címkép: Eugčne Ionesco: A székek, rendező Szabó K. István – Sinkovits Imre Színpad