Madaras Gergely tavasszal - két éves kiválasztási procedurát követően - elnyerte a Liège-i Királyi Filharmonikusok zeneigazgatói posztját is. Az ifjú dirigenssel, akit ősszel több koncerten hallhat a hazai közönség, zenekari befektetőkről, a zenei világ új tendenciáiról, valamint a nyolcvan évre tervezett karrierjéről beszélgettünk.

Három esztendeje készítettünk egy interjút, annak apropóján, hogy abban a szezonban lett a Savaria Szimfonikusok vezető karmestere. De be kell vallanom, addig nem nagyon ismertem a nevét…
– Nem csoda, hiszen Bécsben végeztem el a karmester szakot, itthon fuvolaművészként diplomáztam, így hangszeresként emlékezett rám mindenki. S a karrieremet is külföldön kezdtem építeni.

Három évig volt Pierre Boulez asszisztense, emellett elnyerte a Seiji Ozawa- ösztöndíjat, tanult kurzuson Mariss Jansonstól és Sir Colin Davistől. Sikerrel szerepelt karmesterversenyeken, s ösztöndíjasa lehetett az English National Operának. Mindez hogyan hatott az itthoni felkérésekre?

– Érdekes, hogy itthon a külföldi zenei életre sokszor úgy tekintenek, mint egy egységes és nagy halmazra, sőt buborékra, amit csak úgy össze lehet hasonlítani a magyarral. Ez persze teljesen lehetetlen, mert egészen más profilú, mentalitású és színvonalú lehet egy francia vagy egy olasz zenekar, mint egy cseh vagy egy brazil. Illetve óriási különbségek lehetnek például két angol, akár egy városban működő zenekar között is. Itthon is nagyon eltérő karakterű társulatok léteznek, más és más személyiségű muzsikusokkal, profillal. Ezért én nem tudok ilyen éles határokat húzni a hazai és a nemzetközi meghívások közé. Az azonban igaz, hogy az itthoni közönséget sokkal könnyebb összefogni, függetlenül attól, hogy az Operaházban vagy Szombathelyen dirigálok. Ezért is tartottam fontosnak már a kezdetektől, hogy soha ne szakadjon meg a magyar zeneélettel a kapcsolatom, hogy mesélhessek arról, amit máshol látok, hallok, tapasztalok. Örömmel vállaltam ezért 2014-ben a szombathelyi felkérést, és ma már elmondhatom, a magyar zenekarok többségével dolgozhattam az eltelt évek alatt. Ősszel is több hangversenyen szerepelek itthon, szeptember végén több koncertet adok a Savariával, 30-án például a Müpában muzsikálunk, októberben és novemberben pedig a Zeneakadémia Nagytermében lépek karmesterként pódiumra. De az is igaz, hogy külföldön még mindig nagyobb feladatokat kapok, mint itthon.

Idén például elnyerte a belga királyi zenekar vezetését, az együttes két évig válogatott a jelöltek között. Miért esett Önre a választásuk?

– Egy ilyen állásra nem lehet jelentkezni…  Vezényeltem korábban a zenekart, jól sikerült a hangverseny, s a társulat - a repertoárt, lemezlistát végignézve - kiválogatott hat-hét olyan karmestert, akit el tudott képzelni a zeneigazgatói poszton. Ezeket a jelölteket, így engem is, felkérték arra, készítsünk szezontervet. Beadtam egy harminc oldalas dolgozatot, amelyhez tanulmányoztam a zenekar eddigi történetét, s leírtam, mit hogyan képzelek el a következő időszakban, milyen művekben, vendégművészekben gondolkodom. Így én nyertem el a három esztendőre szóló megbízatást. S hogy mennyire előre terveznek, az talán abból is kiderül, hogy az első közös esztendőnk végén tárgyalunk majd arról, lesz-e újabb három évre szóló folytatás Liége-ben…  Nagy lehetőség ez a számomra, hiszen nyitottak rá, hogy együtt megvalósítsuk a logikus, valamint még a teljesen őrült ötleteimet is! A kiváló zenekarban huszonnyolc különböző nemzetiségű muzsikus játszik. Belgium legnagyobb együttese, hét lemezcéggel van szerződésük, évente több albumot készítenek, nemrég Diapason d’or-díjat is nyertek. Olyan különleges produkcióknak is részesei, mint például közös album egy klezmer banddel… Emellett a Mezzóval is szerződésben állnak, évente két-három hangversenyüket közvetíti a csatorna. Komoly stáb dolgozik a zenekarral, s tényleg úgy működnek, akár egy cég, jönnek a befektetők, akik a zenekarba fektetnek be. Tőlem is azt várják, hogy innovatív legyek, hozzak számos újszerű ötletet, társművészetekkel színesített előadásokat, hogy új és új közönségréteget is megszólítsunk. Várom már a közös munkát, jövő év szeptembertől töltöm be ezt a posztot.

A szombathelyi együttessel való kapcsolata szintén egy hangversennyel kezdődött, amely után meghívást kapott a vezetői karmesteri posztra. Az együttműködés pedig olyan sikeres volt, hogy az első három év után következett az újabb felkérés, és a belga együttessel párhuzamosan vezeti majd ezt a társulatot is. Hogyan értékeli az együttesnél töltött, eddigi időszakát?

– A közös terveink jó részét sikerült megvalósítanunk, de még persze rengeteg ötletem van. Úgy érzem, itt mindenben támogatnak és nyitott fülekre találok, mind a vezetőség, mind a muzsikusok részéről. A Savaria Szimfonikusok nagyon a szívemhez nőttek; rengeteg kiemelkedő tehetség van a zenekarban, sok erős karakter, s néha persze ütköző vélemények, de így van ez rendjén minden olyan csapatban, ahol a tagok a szívükön viselik a társulat sorsát. Nagy kincs ez az együttes, nemcsak Szombathely, hanem az egész ország számára is. Minél több itthoni együttessel dolgozom, annál inkább meg vagyok róla győződve, hogy a zenekar abszolút a hazai élvonalba tartozik. Az elmúlt évek alatt sikerült egy olyan közös nyelvet és jelrendszert kialakítanunk, aminek a segítségével tényleg a legkisebb jelzésekből is értjük egymást, és úgy gondolom, én is, ők is tisztában vannak azzal, hogy mit várunk el egymástól. Támogatom a köztem és a zenészek közötti, folyamatos dialógust, mert ugyan néha nehéz szemtől szembe hallani a véleményeket és esetleges sérelmeket, hosszú távon azonban sokkal könnyebbé teszi a közös munkát, ha tudjuk, milyen folyamatok zajlanak a másikban.  Az együttesnek kialakult repertoárja, hangzása és stílusa volt, amikor megérkeztem hozzájuk, és ezt alakítottam, formáltam a saját ízlésem irányába. Mindig maradandó élményt jelentenek nekem a szombathelyi projektek, mert azt érzem, különleges koncerteket adunk, maradandó előadások születnek, s ezt hallja, érzi és visszajelzi a közönség is. Kiss Barna igazgatóval közösen sikerült negyven százalékkal növelnünk a bérletes publikumot, sőt el tudtunk indítani két új sorozatot is, a meglévők átformálása mellett. A próbafolyamat kulisszatitkaiba, illetve egyes művek felépítésébe, történetébe és történelmi hátterébe adnak betekintést az általam moderált “Hangos látás, színes hallás” című koncertek; ennek egy változatát majd Belgiumban is szeretném elindítani. S bár sajnos nem tudjuk egész évadban folyamatosan egymás kezét fogni a szombathelyi együttessel, az a célom, hogy ezt a mentalitást, hangzást és hangulatot a távollétemben is megőrizzék. Ebben találtam óriási segítségre Thomas Kornél személyében, aki második éve működik nálunk asszisztens-karmesterként. Nagy kérdés mindannyiunk számára, hogy hogyan tovább, ha lejár a mostani ciklusom 2020-ban. Sok érv szól amellett, hogy továbbra is maradjak a Savariával, de az is lehet, hogy eljön a váltás ideje mindkettőnk számára. Ez a jövő zenéje, egy azonban biztos: azt kell majd tennem, amivel a legtöbbet tudok segíteni a zenekarnak.

Több évvel ezelőtt már említette, hogy vágyik arra a művészeti munkára, mely során bevetheti magát egy zenekar életébe, s formálja a társulatot éveken keresztül. Így is kezdett neki a korábbi együttese, a Orchestre Dijon Bourgogne irányításának, még Szombathely előtt…

– A dijoni együttessel hatodik éve dolgozom zeneigazgatóként, és az idei lesz az utolsó közös szezonunk. Nagyon megszerettük egymást, de eljött az idő a továbblépésre. Ezalatt a hat szezon alatt viszont rengeteg olyan szituációban kellett helyt állnom, amit nem tanítanak a karmester-szakon. Nemcsak vezényelni kellett, hanem zenekart irányítani, és többször kiállni a politikai-diplomáciai nyomás ellen vagy épp az anyagi összeomlástól kellett a társaságot megvédeni. Persze, ideális volna, ha karmesterként csak lengetni kéne a kezünket, aztán hajlongani a közönség felé, de nem ez a realitás. A zenekaroknak és vezetőiknek is reagálniuk kell arra, hogy egyre kevesebb az állami pénz, egyre fontosabb, hogy ne csak költsük a büdzsét, hanem azon is gondolkodjunk, hogyan lehet ezt majd más forrásokból is kiegészíteni, s ki lesz a közönség utánpótlása. Az amerikai, angol zenekarok ebben élen járnak. A példaképem e téren egyébként az a munka, ami Budapesti Fesztiválzenekarnál folyik, Fischer Iván vezetésével. Amit ő létrehozott, az egyedülálló a világon. Amikor beszélgettünk, elmondta, hogy persze neki sem válik be minden ötlete, de éppen ez a kísérletezés, nyitottság az, ami előre visz. Amit csinál, az nem hétpecsétes titok, lehet utánozni… S tényleg ma már szinte sehol sem lehet csak a jóba, a készbe beülni. Hozzáteszem,  szerintem az nem is olyan izgalmas.

Két együttest irányított az utóbbi években, közben azonban egyre több zenekarral dolgozik, egyre több helyszínen mutatkozik be.
 

– Idén is újabb koncertdobogók és együttesek következtek, hiszen debütáltam a londoni Barbicanban a BBC Szimfonikusokkal, szerepeltem a Royal Festival Hallban. Idén a tokiói Suntory Hallban, valamint az új párizsi koncertpalotában, a Philharmonie-ban is felléptem, valamint vezényelek egy nagy hangversenyt a milánói La Scala színpadán, a Filarmonica della Scala élén. Jövőre pedig következik a Concertgebouw… Fontosnak tartom, hogy a szimfonikus koncertek mellett operát is rendszeresen dirigáljak, a következő évben Genfbe és Hongkongba van felkérésem. Sajnos, évi két operánál többet nem is tudnék vállalni, hiszen akadnak más meghívások. Nemrég például a firenzei Maggio Musicalén Zubin Mehta helyett ugorhattam be egy hangversenyre. 

Szép lépések a karrierépítésben, s azt kell mondjam, Ön már a XXI. század dirigense, mert azt látom, odafigyel az olyan részletekre is, mint a saját honlap, a profi fotók, a facebook-jelenlét…
– A karrierépítésnek szerintem nincs egyértelmű receptje, hiszen annyiféle út létezik… Szerencsés vagyok persze, hogy egy olyan ügynökség képvisel, akinek a dirigensei között megtalálni Barenboimot, Mehtát és Rattle-t is. És mint mindegyik, már a XXI. században felnőtté váló kortársam, tudomásul veszem, hogy a közösségi média, amennyiben jól használom, kiváló platform lehet arra, hogy minél szélesebb rétegeknek betekintést tudjak nyújtani a munkámba, a tevékenységembe, s a leendő vagy meglévő közönségem ezáltal a nevemet és a személyiségemet is jobban megismerje. A kiegyenlítetten magas, hosszú távú és kemény munka, valamint persze a tehetség mellett ma már az ilyen fronton való aktivitás is fontos annak érdekében, hogy a közönségünket és a “profilunkat” tudatosan építsük. A feleségemmel, Győri Noémi fuvolaművésszel közösen (aki szintén rengeteget  koncertezik és most készíti harmadik szólólemezét) gyakran beszélgetünk arról, hogy mit jelent a mai világban klasszikus zenésznek lenni; hogy maradhat az ember egyszerre friss, mai, de mégis elmélyült és hiteles művész.

Fontos, hogy mi magunk nyitottak legyünk a körülöttünk lévő világra, érzékenyen reagáljunk a környezetünkre: a társadalmi kihívásokra éppúgy, mint mondjuk a változó trendekre vagy a közönség formálódó igényeire. Figyeljük és segítsük a kortársainkat, tudjunk a hazai és nemzetközi zenei, művészeti folyamatokról, egyszóval legyünk benne a kulturális vérkeringésben. Szeretjük nyomon követni, hogy a komoly, nyugat-európai zenekarok és fesztiválok vagy akár azok a művészek, akik a példaképeink, hogyan, milyen stílusban vagy milyen médiumokon keresztül szólítják meg a közönségüket. Ami szimpatikus, abból tanulunk, ami pedig ellenszenves, azt messziről igyekszünk elkerülni. Jelenleg egy évadban ötven-hatvan koncertet adok, ennél nem is lehet többet, hiába kapok dupla ennyi felkérést. Így sem egyszerű kialakítani a megfelelő egyensúlyt a hivatásom és a család között. Mindig  nagy kérdés az is, mennyi időt töltök koncertezéssel, mennyit tanulással, hány és milyen felkérést vállalok el, hogy ennek a saját együtteseim se lássák a kárát. Az viszont nagy előny, hogy két évre előre tele a naptárom, de pontosan tudom, mikor mivel kell foglalkozzam.

S mik a következő időszakra szóló tervei?

– Nyolcvan éves koromig tartó karrierre szeretnék berendezkedni. Noémivel gyakran emlegetjük azt is, hogy mi az, amitől Barenboim ennyi idősen is folyamatosan képes újat adni a közönségnek, mi az, amitől emellett fajsúlyos marad, vagy hogy Fischer Ivánnak - négy évtized után is - mitől csillog a szeme…  Ezt kell megtanulni, s nem gondolom, hogy baj lenne, ha mondjuk a Berlini Filharmonikusokat csak harminc év múlva vezényelhetem. A lényeg az, hogy ne maradjanak ki lépcsők, ne ugráljak előre, s hogyha egy kicsit visszacsúszom is, akkor se zuhanjak. Ha visszatekintek az elmúlt évekre, azt kell mondjam, voltak feladatok, amelyek túl korán jöttek. Később többet tudtam volna ezekből profitálni. Persze így is sokat tanultam belőlük, ezek mind lényeges tapasztalatok. Azt látom, hogy a jelentős művészek mindig, minden körülmények között magas színvonalú munkát végeznek. Erre kell törekedni. S arra, hogy minden együttesből a maguk legjobb teljesítményét hozzam ki, megmutatva az adott társulat erősségeit, s közben karakteres interpretáció is szülessen.

Fiatal, 34 éves dirigensként minden új együttes komolyan veszi?

– Nem. Nem mindig tudom ezt elérni. Előfordul, hogy azt érzem, nem bírok akkora kontrollal, mint szeretnék, s így nem tudom kiaknázni a zenekarban rejlő összes lehetőséget… Persze, ilyen esetekben is levonom a megfelelő következtetéseket. S arra törekszem, hogy minél több olyan előadás szülessen, amikor hiánytalanul megvalósulnak az elképzeléseim, s azt érzik a muzsikusok, hogy érdemes részt venni ebben a munkában. Azt tapasztalom, hogy ahogy telnek az évek, már egyre hamarabb felismerem, ha nem működik valami, és egyre több az eszközöm, hogy ezen változtassak. Amikor James Levine-nál tanultam a tanglewoodi fesztiválon, ő mindig azt mondta, hogy szép persze, ha egy előadás minden hangja kiegyenlítetten polírozott, de ennél sokkal fontosabb, hogy akadjanak benne katarzist adó percek; olyan pillanatok, amelyekre a hallgató akár évekkel a koncert után is emlékezik. Ha pedig csak rövid időnk van egy-egy próbafolyamat során, mindenképp inkább az utóbbira törekedjünk. Nagyon érdekes és hasznos tanács volt. De sok idő, amíg az ember ezt így meg is tudja valósítani…