Írások
Ma már sajnos nagyon kevesen mondhatják el magukról – közel 40 évvel az író halála után -, hogy személyes barátságban álltak a lenyűgöző stílusú művésszel. Vujicsics Mariettával a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján találkoztunk a Glembay ház bemutatója után.
Önt Miroslav Krleza hozta Kisvárdára, és mindez úgy derült ki sokunk számára, hogy eljött a Komáromi Jókai Színház A Glembay ház című előadásának szakmai beszélgetésére. Miért olyan fontos az Ön számára Krleza?
– Krleza, aki elhunyt sajnos már 1981-ben, összeköt mindannyiunkat itt Közép-Európában. Ez hozott minket ide horvát barátnőmmel, aki ír is az előadásokról. Nagyon örülök, hogy láthattam a komáromiak bemutatóját, ami nagyon érdekes volt a szlovák Martin Huba rendezésében. Felvonultatták egy olyan skáláját a színészi megformálásoknak, hogy úgy érzem, ezekhez a szerző is tapsolt volna. Különösen örült volna a Castelli-Glembay bárónét alakító Holocsy Katalinnak, aki színpadi megjelenésében a feleségére, Bella asszonyra - aki hajdan maga is játszotta ezt a szerepet - emlékeztetett.
Ma már mindenképpen azt mondanánk Krlezára, hogy klasszikus drámaíró volt...
– Igen, de a prózája, novellái, a regény-folyama is jelentős, sőt a verseit is érdemes elolvasni. A Glembay házat 1932-ben írta. Egy nagy fikció a mű, de voltak nyilván reális gyökerei. Krleza több mindenkiből gyúrta össze ezt az imaginárius, óriási famíliát, ami összességében az általa megformált világot illusztrálja. Megmutatja – akárcsak például Thomas Mann a Buddenbrook házban -, ahogy felível egy gazdag bankárcsalád, amelyik aztán feléli és rosszul kezeli a vagyonát. Ez egy örökérvényű dolog: ha nem jól sáfárkodik valaki azzal a gazdagsággal, amije van, akkor előbb-utóbb bekövetkezik az összeomlás. Földhözragadtság, pénzhajhászás, hazug családi kapcsolatok, gonoszság, ármánykodás, féltékenykedés - ezek így együtt mind megtalálhatók a Glembay házban. Nagyon komplex mű.
Eddig az író Krlezáról beszélt. De hogyan került személyes ismeretségbe az emberrel?
– Néhai férjem, Vujicsics Sztoján révén, aki író, műfordító, irodalom-és művelődéstörténész volt, s már az ötvenes évek végén - amikor az első antológiáit állította össze, szerkesztette a jugoszláv irodalmakból -, levelezett Krlezával, mint ahogy sok más íróval is. Amikor feleségül mentem Sztojánhoz (kerek húsz évesen), még egyetemista voltam: szerb-horvát-magyar szakos. Nászútra készültünk a tengerpartra, s Sztoján írt Krlezának, hogy majd Opatijából visszafelé jövet felkeresné Zágrábban, s hozza az újdonsült feleségét is. Így is lett, a zágrábi Lexikográfiai Intézetben várt minket Krleza. Én nagyon izgatott voltam. Már vizsgáztam belőle az egyetemen, de még nem ismertem személyesen! Nagyon lelkesen fogadott minket, s egy kellemes ebédet adott tiszteletünkre a zágrábi Esplanade Hotelben. Az elején volt egy kis lámpalázam, de aztán az teljesen elmúlt. Krleza nagyon jól tudott magyarul is, de nem magyarul beszélgettünk, hanem horvát nyelven. Próbára tett engem, és magyarul mondott valamilyen nagyon kedves bókot. Én naivan visszaválaszoltam: „ugye ezt csak azért mondja nekem, hogy bókoljon?” Rám nézett és villámló szemekkel mondta: „olyan vagyok én, mint aki csak osztogatja a bókokat?” A hajam tövétől a cipő sarkamig elpirultam, úgy elszégyelltem magam. Megfogadtam, hogy Krlezával soha többé nem viccelődöm. Hát ez volt az első találkozás… Krleza többször járt Budapesten, 1964-ben az Agónia bemutatóján, később volt a PEN Club és az Írószövetség vendége is. 1968-ban a Gellért Szállóban laktak a feleségével, együtt töltöttünk napokat. Ám akkor épp a diploma előtt voltam, az utolsó szigorlatra készültem, rettenetesen sokat tanultam. Sztoján többször egyedül kísérte őket, de kedvenc helyeikre együtt mentünk, így a Gerbeaud-ba és az Astoriába. Elérkezett az utolsó este – vasárnap volt – én idegesen készültem a hétfői vizsgára és otthon maradtam. Egyszer csak megszólalt a telefon, Sztoján hívott: „most azonnal öltözz át, és légy szíves, gyere a Gellért Szállóba, mert búcsúvacsora van, s szeretnének téged látni”. Összeszedtem magam, ragyogó hangulatban töltöttük az estét, senki nem beszélt a vizsgáról. Elutaztak, s hétfő délben engem egy távirat várt: „Gratulálunk a sikeres szigorlathoz! Miroslav és Bella Krleza.” Kinézték belőlem, hogy sikerül a vizsgám - de ez a gesztus!...
Aztán a hetvenes évek közepétől a Nagyvilág szerkesztője lettem, és a teljes délszláv régió irodalmának szentelhettem magam, hiszen ez volt a feladatom, miközben magam is fordítottam elég sokat. Krlezával ebben a minőségemben is leveleztem, és mikor meghívtak Zágrábba műfordító találkozókra, kerekasztal beszélgetésekre, akkor én őt mindig felkerestem – akár Sztojánnal voltam, akár egyedül. Krleza mindig talált a számomra időt. Vittem neki folyóiratot, ha őtőle is közöltünk, pláne, akkor már nem a Lexikográfiai Intézetben fogadott, hanem a villájában. És ami a legszebb és ugyanakkor legfájdalmasabb találkozásunk volt: Krleza felesége, Bella asszony meghalt 1981 elején. Engem áprilisban egy kerekasztal konferenciára hívott meg a Horvát Írószövetség, és ekkor bejelentkeztem Krlezához, hogy itt vagyok, s szeretném a családunk nevében a részvétünket kinyilvánítani. Hallottam már, hogy nincs jó állapotban, gyenge volt, mankóval járt, s testileg-lelkileg megroppant. Az autóját értem küldte, s tip-top felöltözve, fehér ingben, fekete nyakkendőben, sötét öltönyben várt, mankóval. Próbáltam palástolni a szomorúságomat, hogy látok egy megtört, idős embert, s meg is jegyezte: „Látja, mi lett belőlem!...” Odaigazította a széket, hogy üljek le. Megittunk egy kávét, érdeklődött a családról, a munkámról, abszolút koncentrált volt. A stílusa mindig is lenyűgöző volt... A krlezai körmondatok – amelyek oly jellemzőek a műveiben – a valóságban is ott voltak. Ő úgy beszélt, ahogy a színészeit beszélteti a színpadon. Ekkor láttam utoljára, annak az évnek a decemberében halt meg.
Mit fordított le Krleza művei közül?
– A legjelentősebb fordításom, amire nagyon büszke vagyok, az a Temetés Terézvárott. A Madách Színház kérésére fordítottam le a novellából készült (Miroslav Belovic-féle) színpadi átdolgozást 1990-ben. Kerényi Imre puritán rendezése tökéletesen visszaadta Krleza szellemét, Piros Ildikó, Koltai János, Für Anikó, Lőte Attila, Juhász Jácint, Hirtling István játszottak benne, kitűnő előadás volt! A fordításom meg is jelent a Madách Színház kiskönyvtári sorozatában. Ezen kívül kisebb esszéket fordítottam, de a férjem életművében Krleza nagyobb helyet foglal el. Az esszék mellett lefordította a Lédát és az Agóniát. Az Agónia bemutatója, mint említettem, 1964-ben volt a Madáchban. Erre eljött Krleza is, és nagyon tetszett neki. Hát persze, Tolnay Klári alakította a főszerepet! A férjemnek volt egy nagy levelezése is Krlezával, ami meg is jelent részben. Tehát amikor tavaly a Krleza- szakértő színész-rendező, Goran Matovic interjú-sorozatot készített azokkal, akik ismerték személyesen az írót, akkor jó lett volna, ha meg tudta volna szólaltatni Sztojánt, aki elmesélte volna több évtizedes levelezésüket, kapcsolatukat. Sajnos erre nem kerülhetett sor, Sztoján 2002-ben meghalt. De legalább engem és sok írót, rendezőt, színészt, jeles személyiséget külön-külön tv-interjúra hívott a Krleza villába. Az interjúalanyok sorában ott volt Havel felesége, valamint ismert horvát és külföldi színészek, rendezők. Magyarországon már alig vagyunk, akik ismerhették őt, s én mindig szerényen elmondom, hogy tulajdonképpen a férjem mellett kerültem Krleza közelébe...