„A szövegkönyv gyakorlatilag költészet: egy Romhányi-féle himnusz a rímekhez” – így fogalmazott Kovács Lehel rendező a Két úr szolgájával kapcsolatban. Goldoni vígjátékát a teátrum igazgatóhelyettese, művészeti vezetője állítja színpadra sok zenével, humorral és meglepetésekkel teletűzdelve, a bohózat és a commedia dell’arte elemeit újraértelmezve.

„A történet onnan datálódik, hogy 2014-ben Gothár Péter rendezett egy Két úr szolgáját a Pesti Színházban, ahol Varró Dániel és Török Tamara gondolták újra a szövegkönyvet. Ennek az előadásnak a szövegét vettem először alapul. Abban viszont nagyon sok olyan rendezői elgondolás volt, ami teljes mértékben Gothár Péteré, ezeket kigyomláltam, és megkértem Varró Danit, hogy dolgozza át a rá jellemző nyelvi virtuozitással.”

A cél nem kevesebb volt, mint lehántani a darabról a már-már operai világot, és egy „poposabb, cukormázasabb, minden értelemben fogyasztható” irányba eltolni az előadást. „Szerettem volna egy szórakoztatást ünneplő, falatozó, önmagát is felfaló előadást” - árulta el a rendező, majd hozzátette, a falatozás nem csupán metafora lesz. A kellékek egy része ugyanis szó szerint ehető. „Persze nem minden díszletelem fog elfogyni, de a motívum végigkíséri az előadást. Ezzel azt a féktelen éhséget szeretném felnagyítani, ami Truffaldinot és a szolgai létet is jellemzi.”

Múzeum helyett újraértelmezés 

De vajon mitől lehet aktuális Goldoni a 21. században? Mi a titka annak, hogy időről időre műsorra tűzik ma is a darabjait? „A kulcs leginkább abban rejlik, hogy Goldoni jó író volt. Érzek azért bizonyos poros vonalat már a darabban, éppen ezért kellett hozzá Varró Dani. A történet és az alaphelyzet azonban időtálló. A színészi virtuozitásra épülő játékforma pazar, a kérdés inkább az, mennyire kell múzeumszerűen megtartani a commedia dell’arte hagyományait.” Kovács Lehel szerint a válasz nem az őrzés, hanem az újraértelmezés: „A múzeumok lényege sem csupán az, hogy megmutassuk, mi volt régen, hanem az, hogy tanuljunk belőle.” 

A darabban különösen fontos szerepet kap a zene, amiért Monori András zeneszerző, Kovács Lehel egyik állandó alkotótársa felelt. „Nála több hangszeren játszó embert nem ismerek. A darab zenei világa mindenféle irányból táplálkozik: Kusturicától az andalító, olasz dalokig mindenhonnan kellett meríteni. Andris erre tökéletesen alkalmas. A dalszövegeket pedig Varró Dániel jegyzi – az ő nyelvi humorával, ritmusával, költői játékosságával.”

Rajzfilmtempó a színpadon 

A rendező számára a Két úr szolgája tempója volt az igazi kihívás, egy egészen másfajta színjátszást igényel ugyanis ez a darab. „Ami nekem igazán izgalmas volt benne, hogy mennyire rajzfilmszerű ez a játékmód, ez a tempó, amit Truffaldino diktál. Ez szerintem ma már a rajzfilmekre jellemző. Ez a darab akkor működik igazán, ha ez a virtuozitás végigsöpör rajta. Nevezhetjük akár rajzfilmszínjátszásnak is. Mindennek meg kell történnie – csak gyorsan, felnagyítva, páratlan tempóérzékkel.” 

Éppen ezért Kovács Lehel azt a ritmust vette alapul, amit ma a rajzfilmek diktálnak. „Nekem a Belleville randevú a kedvencem, ami ugyan lassabb, de tökéletesen megrajzoltak a karakterek, és annak a mesének a zenei világa is nagyon közel áll hozzám. A rajzfilmhősök közül pedig szerintem Johnny Bravo tipikusan egy Truffaldino figura.” 

Kihívás, ami lehetőséget ad a fejlődésre

A rendező elárulta, egy jó színházi vezetés nemcsak azon gondolkodik, hogyan szolgálja ki a közönség igényeit, hanem az is fontos elv egy-egy évad tervezésekor, hogy a választott darabok hogyan építik a társulatot. Járai Máté számára Truffaldino karakterével tudatosan akartak egy igazán jó kihívást teremteni. „Az már az én feladatom volt, hogy adjak Máténak lehetőséget arra, hogy ne csak az általa igen jól felépített rendszerrel tudja megformálni a szerepét, hanem adjak neki plusz feladatot, amiben fejlődhet. Hiába játszotta el már egyszer Truffaldinot Győrben, a kecskeméti előadás számára sem volt könnyű feladat.”

A Két úr szolgájában a teátrum tánctagozatának és énekkarának tagjai is színpadra lépnek. „Fontos volt számomra, hogy a táncosok és a kórus ne csupán statiszták legyenek, hanem saját világot, szerepet és feladatot kapjanak, hogy egy valóban Nemzeti Színházhoz méltó összművészeti alkotás születhessen.”

Mire számíthat a közönség? Egy klasszikus történetre, melyben Goldoni, Kovács Lehel, Varró Dániel és Monori András világa találkozik – rajzfilmtempóban, nyelvi játékkal fűszerezve.