Theater Online
spacer
spacer
Főoldal TESZT Temesvár Fórum Képügynökség Képeslap
  
spacer
Képgaléria Színházak Portré Hírek Írások Bemutatók Linkek
spacer
Születésnapos: Claudiu Bleont, Nádasi Erika, Újréti László, Rumi László 2018. augusztus 17., péntek
spacer
Újvidéki Színház
Újvidéki Művészeti Akadémia
spacer
spacer
spacer
Híreink
Előadások
Műsor
Képgaléria
Igazgatóság

Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda
Újvidéki Színház
spacer
Vörösmarty Mihály
Csongor és Tünde
Vörösmarty Mihály műve alapján a színpadi adaptációt írta Gyarmati Kata
spacer
spacer
Szereposztás
Csongor:Hajdu Tamás
Tünde:Crnkovity Gabriella
Mirígy:Krizsán Szilvia
Fejedelem:Sirmer Zoltán
Kalmár:Gombos Dániel
Tudós:Kőrösi István
Ledér:Figura Terézia
Kurrah:Huszta Dániel
Berreh:Magyar Öcsi Attila
Duzzog:Pongó Gábor
Az éj királynője:Banka Lívia

Fény, hang: Majoros Róbert, Bíró Tibor, Radovan Ignjatov
Smink: Pászti Ágnes
Rendező: Hernyák György
Díszlettervező: Aleksandar Senković m.v.
Jelmeztervező: Cselényi Nóra m.v.
Dramaturg: Gyarmati Kata
Szinpadra alkalmazta: Gyarmati Kata
Zene: Verebes Ernő m.v.
Súgó: Lovas Csilla
Ügyelő: Lovas Csilla
Asszisztens: Lovas Csilla
Bemutató:2011. 11. 10.
Előadás ismertető

A kartonédentől a lombjafosztott csonkig

Az Újvidéki Színházban mutatták be Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjét. A rendező Hernyák György, Csongort Hajdú Tamás, Tündét Crnkovity Gabriella játssza. A Fejedelem, a Kalmár és a Tudós szerepében Sirmer Zoltánt, Gombos Dánielt és Kőrösi Istvánt láthatjuk, Kurrah, Berreh és Duzzog szerepében pedig Huszta Dánielt, Magyar Attilát és Pongó Gábort. Mirígyet Krizsán Szilvia alakítja, Ledért pedig Figura Terézia. Az Éj szerepében Banka Lívia hangját hallhatjuk.
A századelős vaudeville díszletet a posztapokaliptikus nihillel nem sokan tudják összekapcsolni, mindezt egy kora tizenkilencedik századi dráma segítségével pedig talán csak Hernyák György. Egy olyan Csongor és Tündét láthattunk, amely a globalizáció és a gazdasági világválság korában legalább olyan frissességgel tud megszólalni, mint a reformkorban. Nehéz egy kétszáz éves szöveget úgy színpadra állítani, hogy az közel kétszáz év után is működőképes legyen. Változtatni kell, meghúzni, átgyúrni, kipuhatolni, hogy mi az, amit a mai néző nézni tud, anélkül, hogy dilettantizmusba, vidéki cirkuszba, piaci kavalkádba, giccsbe, olcsó városi komédiába vagy kereskedelmi csatornák színvonalának megfelelő, mulattató népi gyülekezetbe billenne át. A Csongor és Tündével, a Bánk bánnal és Az ember tragédiájával nagy sikert lehet aratni, zseniálisat lehet létrehozni, ugyanakkor hatalmasat is lehet velük bukni.
Csongor és Tünde szerepe a lehető legnyersebbre, legnaivabbra, legártatlanabbra sikerült, okkal – a rendező a társulat legifjabb tagjai közül válogatott. Emellett a többi szerep is a lehető legcizelláltabban van kidolgozva. A Fejedelem, a Kalmár és a Tudós mai, önnön fényüktől elvakított kartonfigurák. Egyetlen oldalukat a pénz, a hatalom és a tudomány jellemzi, másról nem is tudnak, és mi sem tudunk meg róluk mást. Három kitűnő és mindenekfelett szavahihető szónoklattal, valamint néhány semmitmondó, üres, értelmetlen, őket ezáltal teljességükben jellemző vitával pattannak (pontosabban: pattognak) a színre. Kurrah, Berreh és Duzzog a shakespeare-i sírásók képében lépnek elénk. Életüket az egymással való civakodás és a felelősséget egymásra való hárítás vákuumában leélő trió itt is a bölcs bolond szerepében jelenik meg. Az elején csak játszanak, zenélnek, a közepén csak nevetünk rajtuk, amikor a sírból a koponya után egy koronát, egy sarló-kalapácsot és egy poros Vö Cso és Tü könyvet ásnak elő, de a végén (amikor temetni kell) nekik van igazuk. A tökéletes szereposztásra világít rá Figura Terézia Ledérje is, akivel Hernyák néhány évvel ezelőtt is sikert aratott Kleist Törött korsójában. A kokettáló, ledér és erkölcseiben kérdéses örömlány nemcsak a közönséget rántaná a fertőbe, elsődleges célja Csongor, akinek gyertyákkal még egy kifutópályát is modellál az általa oly hőn ünnepelt szeméremrésig. Mirígy pedig Krizsán Szilvia alakításában az összes közül a leghitelesebb, hátborzongató kántálása, ősidőkből átmentett átkai, jellemét alátámasztó sötét jelmeze, sminkje, körmei, haja… talán a mi szerencsénk, hogy fékevesztett mérgét, bosszúját és őrjöngését csak Csongorra irányította, és nem ránk.
A darab kezdetén a századélő nagyvárosi színpadait mímelő fin de siècle vidéki színházban találjuk magunkat, ahol a maga pazarságában, ruhájának, sminkjének, hajzuhatagának bűvöletében lép elénk Mirígy. Az anyagi ellentétek dekadenciájában fogant mestermunka díszletét látjuk: az éden karton almafáján valódi almák csüngnek, a felhőket zsinóron húzzák, de a csókokat valódi füst lepi el, az ének hol valós, hol felvétel, hol tátogás. Toulouse-Lautrec, Max Reinhardt, Alfons Mucha világa ez, a maga súlyos textíliáival, a lankás idomok köré csavarodó dús tincsekkel ringó asszonyi-női gonoszságé. Hernyák György ezzel a képi-plasztikus kifejezéssel – valamint az arra való számítással, hogy nézők már ismerik a szöveget (a cselekményt) – mentesült a szavak kimondása alól. Itt-ott szükség van még Vörösmarty nyelvére, de Mirígy kántálhat, Tünde dúdolhat, Csongor énekelhet, Ledér kínálhat, a két trió pedig szónokolhat, dobolhat. A darab az egész színházat bejárja, így a magányos vándorlásban szimbolikusan és ténylegesen is egy teljes kört teszünk meg. A járásban telik az idő, viszont veszik is, és ennek a felismerésnek (is) köszönheti dinamikáját a darab. Hasonló összetettséggel kezelte a nagyteremben előadott felvonást is, a posztapokaliptikus nihilt, a lepusztult semmit, ahol a díszlet száraz facsonkokból, két egymás mellé csúsztatott, a szín teljességére határként feszülő műanyag hártyából és némi avarból áll. A semmit, a magányt, a csalódást, a borzongást nem kell nehézkes rímekbe öntve kimondani – ott van. A darab felépítéséből adódóan nemcsak látjuk, hanem részesei vagyunk ennek a magánynak, hiszen a hatvanas létszámban megszabott közönség elveszik a nagyterem üléseiben (bele sem merek gondolni, mi lenne, ha egy kilencszáz, ezer vagy kétezer férőhelyes teremben játszanák).
A rendező térben dekonstruálta a darabot, majd ehhez az újra összerakott, újra felfedezett, újra át- és átgondolt térhez szabta a felvonásokat. A nyelvi regresszióval, valamint az aktualizáció jegyében átírt jelenetekben elemi erő rejlik, mégpedig pontosan úgy, hogy a nyelvezetet a maga sajátosan avítt rímeivel érintetlenül hagyta. A színészek – néhány kivétellel – ugyanazon a magyar nyelven szólalnak meg, amelyen száz vagy százötven évvel ezelőtt, és bár a szövegkönyv lényegében csak Vörösmarty-fragmentumokból áll, a helyettesítő részek ugyanabban az archaizáló stílben hangzanak el. Ha nem ismernénk a szöveget, szinte észre sem vennénk a különbséget. A Fejedelem, a Kalmár és a Tudós szónoklatai azok, amelyek a mai köznyelvet a maguk szűk világával és korlátolt kifejezéskészségükkel készségesen képviselik, de amikor önnön értékeiktől lecsupaszítva állnak elénk, már hiábavaló minden szónoklat. A haláltáncként örvénylő utolsó felvonásban magányosan hantolja el őket Kurrah, Berreh és Duzzog.
Nem tudjuk, mikor játszódik Hernyák György Csongor és Tündéje, de mondanivalója kifut az örökkévalóságba. A biblikus édentől a semmiig tart az út, a szónoklatok pulpitusán, a tükörtermen, a vörös lámpás utcákon és a temetőn át. Mindenhol egyedül a tömegben, a pállott parfüm és a rothadó avar csatakos ködében. Hova jutottunk? Mivé lettünk? Mit hajszolunk, pénzt, hatalmat, tudást? Vagy csak azt az egyvalakit, akivel nem leszünk félkezűek, féleszűek vagy félszeműek ebben a véges-végtelen világban?
Roginer Oszkár
Magyar Szó, 2011.11. 19-20.

spacer
spacer
spacer
spacer
spacer
spacer
Főoldal Médiaajánlat Szolgáltatásaink Partnerek Impresszum Linkek
© 2018. - THEATER Online - theater.hu

A Theater Online megjelenését támogatja a