Theater Online
spacer
spacer
Főoldal Fórum Képügynökség Képeslap
  
spacer
Képgaléria Színházak Portré Hírek Írások Bemutatók Linkek
spacer
Születésnapos: Juhász György, Egri Kati, Máté Gábor, Töreky Zsuzsa, Vindis Andrea, Lévay Viktória, Pelsőczy Réka 2017. április 29., szombat
spacer
Művészek írták
Interjúk
A hét arca
Határtalanul
Ismeretlen ismerősök
A nemzet erdélyi színészei
Művészek írták
Beszámolók
2013. április 6.
Kép és szó a színpadon
Minimalista látványok: Átutazók és Liliomfi

...hacsak a kép nem annyira minimalista módon neutrális, hogy a szöveg, a szó nyitottsága mégis megőrződik. Mint például a most bemutatott vígszínházi „kabaré moralitás”, vagy az Örkényben pár hónapja nagy sikerrel futó klasszikus magyar „tévedések vígjátéka” rendezői és látványvilágában.

A művészettörténet friss áramlatai az utolsó két évtizedben alaposan körüljárták a kép és a szó viszonyát. Hans-Georg Gadamertől Kibédi Varga Áronig sok aktuális, elsősorban festészeti és fotóművészeti példát elemeztek. Figyelmük azonban nem terjedt ki a színpadképre. Talán, mert a színpadi tér több mint két-, sőt több mint háromdimenziós. És, mert a „darab” és az „előadás” élő áthatásai bizonytalanságot jelentenek az elmélet számára.
Egyelőre a „színpadkép” mind a kritikai praxis, mind az elmélet terepén veszélyes zóna.
A szó képpé alakítását célul tűzték ki a festők és írók, már Poussin és Lessing korában. Izgatta őket, hogy a „termékeny pillanat” rögzítésével, egyetlen képi mozzanattal elbeszéljenek egy folyamatot. Ezt az egységet már Poussin is megvalósította, pl. híres Mannaszüret c. képével, ahol a képből egy egész történet olvasható ki – különös tekintettel a szemlélő bibliai jártasságára, könyvismeretére. Csakhogy a szavak, amikor képhez társítják őket, szűkítik az értelmezés / érzékelés lehetőségeit, a többértelműség rovására mennek, a történet sokdimenziós gazdagsága korlátok közé szorul. Hacsak a kép nem annyira minimalista módon neutrális, hogy a szöveg, a szó nyitottsága mégis megőrződik. Mint például a most bemutatott vígszínházi „kabaré moralitás”, vagy az Örkényben pár hónapja nagy sikerrel futó klasszikus magyar „tévedések vígjátéka” rendezői és látványvilágában. Előbbi vizuális kerete anyagában, utóbbi felületi struktúrájában minimalista.

1. Hanoch Levin: Átutazók – komédia nyolc temetésben, egy felvonásban

Az Átutazók előadásában a színpad üres. A szöveg is erősen redukált. Lényegében agyonhasznált közhelyekből szerkesztett kabaré-montázs. Mégis filozofikus karakterű. A mű (talán nincs is mű) alcíme maga is lételméleti paradoxon: komédia nyolc temetésben. Levin darabjainak – olvasom, 63 színpadi művet írt – címében egyenesen bibliai figurák szerepelnek – pl.: Jób. Lehet, hogy az eredeti címben itt sincs másként, a magyar cím mindenesetre egy slágert idéz, Seress Rezső-Horváth Jenő halhatatlan dalszövegét. Jó is, ha valami nem hal meg, mert az előadásban sokan, szinte mindenki. Borges szerint az emberiség egész története csak néhány metafora. Nem is kellenek hozzá próféták – félszavakból is értjük.
Átutazók - Vígszínház

Az üres térről színpadi vonatkozásban alapvető elméletet és praxist produkált Peter Brook. „Üres tér” című munkája éppen 40 éve jelent meg magyarul. Ő azonban ebben saját koncepcióját, rendezői gondolatait a világirodalom legjelesebb drámaíróival illusztrálta. Hanoch Levin drámái nem tartoznak ezek közé. Ezúttal nincs is „darab”. Helyette ügyesen hiányos-csonka történetekből szerkesztett közhelyszótár elevenedik meg. Az ilyen szótár a szórakoztató irodalom kategóriájába tartozik – és sokat nevet a közönség most is, amint a hasonló műfajú Hernádi Miklós Közhelyszótár kötet olvastán is (1974 óta négyszer adták ki).
Ha nevetnek most a nézők, pedig nincs irodalmi szöveg, akkor kizárásos alapon „színház” van. Rendezés van. Átvitt értelemben is üres hozzá a színpad, hisz nincs mű se. De az előadás nem ad Peter Brook maximáira sem. Vagy mégis? Brook a színjátszás különböző formáiban megjelenő „holt elemekre” koncentrált. A néző és a játszók kapcsolatának gyógyítására. És ez most igencsak megvan. Talán az a terápia egyik titka, hogy a Brook féle kiemelt mozgásvektorok helyett főként az ellenjavallott portál-járást használják. Mert szinte kizárólag libasorban jönnek-mennek. A szereplők többször be- és áttolnak egy-egy jókora koffer-méretű „világító dobozt” is. A színházi világítótár műszava azonban most több mint látvány. A kis kocsikon megjelenő „plexitömb” valami anyagtalan, valami, amit talán a „21 gramm” története kapiskál. Transzparens, misztikus, fénylő valami. Itt azonban olyan létfontosságú kellék, amit a színészek – akiktől az általános redukció sok lehetőséget elvesz – zseniálisan kiteljesítenek. Amikor Newton az optika törvényeit kutatta, elment egy olyan ezoterikus irányba is, amiről évszázadok óta pusmognak, de csak pár éve találtak rá az első ilyen konkrét feljegyzésére. A lét titkát is kutatta a valaha élt legeredetibb természettudós…
Most ezeket a világító kubusokat olyan geometrikus ektoplazmaként gurítják a játszók, hogy nem is figyelünk a tárgyra, csak a hozzájuk nőtt színészekre. Az pedig a színpadi minimalizmus csúcsa, a rendező Eszenyi Enikő csúcsteljesítménye, hogy a kevésnél is kevesebb, elvont módon univerzális tárgy a játék részeként kitűnően segíti a játékot. A díszletet Balázs Juli és Boros Lőrinc jegyzik.
Lényegében temetésről temetésre kocsizunk: négy család és tartozékaik fogyatkozását követjük nyomon. Bobe Globcsik – Törőcsik Mari – családját Reviczky Gábor, Hegyi Barbara és Varju Kálmán; Elhanant és anyját: Fesztbaum Béla és Börcsök Enikő; Brunot és családját: Lukács Sándor, Halász Judit és Józan László; Savtaj suszteréket: Harkányi Endre, Igó Éva, Majsai-Nyilas Tünde és Tornyi Ildikó; Motkéékat: Pindroch Csaba, Péter Kata és Lengyel Tamás alakítják. Eltérő temperamentumuk színekben is leképeződik, a néző sorsokat olvashat ki a ruhákból is. A kevesebből csinálnak többet. Ez a bon mot a modern építészetből jön, de itt – éppen ellenkezően – elidegenedés helyett a költői attitűd többlete teljesíti ki a közhely és a valóság viszonyát, az „oda nem illőség” gyakran lapos / morbid humorát. A nézők élvezik. Ezért azután a színészek is.
Átutazók - Vígszínház

A családokat szociografikus pontossággal, a spektrum fénytöréseinek (v. ö. Newtonnal) finom színárnyalatai szerint igen precízen öltözteti a jelmeztervező Nagy Fruzsina. Ötleteivel kibomlanak a magányos figurák sejthető / meg nem írt történetei. Alberto Pinkuszé is – a gyülekezet rangjához méltatlan „lelki vezetője”, Kern András – vagy a boldogtalan fiúk vigaszaként funkcionáló Prostituálté – Járó Zsuzsa.
A passzív géniuszokként (is) guruló ektoplazmákat egyszer egy balkon naturalisztikus virágládája (ez talán elhagyható volna!), máskor egy buszmegálló tábla egészíti ki. Ez utóbbi anyaga is ama „semmiből” faragott plasztika. Fontos elem ez a jel, mert az élők vágyainak / elvágyódásának induló és – többször –tehetetlenségükből adódóan, végállomása is egyszerre.
Flaubert is írt egy közhelyszótárt. A Temetés címszó nála így hangzik: „»Gyászszertartásnak« hívják, ha tábornokokról van szó, és »végső búcsúnak«, amikor filozófusról. »Most mondd, hogy egy hete még együtt vacsoráztunk! Ki hitte volna!« (a halottaskocsi mögött)”…
Az izraeli szerző figurái se nem tábornokok, se nem filozófusok. Kisemberek. A szoknyavadász, léhűtő hitszónok – Kern András – e státusz szerint rövidíti le gyászbeszédeit. Amikor az ő sorsa beteljesül, egy elnyomott férjből ’csakazértis’ kiszakad az emberi lét poétikáját képviselő, a temetés alkalmához illő hang.
Átutazók - Vígszínház
Pindroch Csaba ugyancsak szikárra formált figurája – mindenki meglepetésére – hirtelen képviselni képes a remény, az ember időbe vetett sorsát záró rítusának értékeit. Így válik visszamenőleg is igazzá, a halottas-kézikocsit toló temetőszolga – Kerekes József – ugyancsak minimalista fohásza. Nyers poénból a hagyomány szent refrénje lesz. Ez a költészet szerzői érdem. A rendező viszont remek színházat csinál az ősök rejtett tradíciójából. A temetési menetek a játékidő végére felértékelődnek, szublimálódnak. Az előadás összes temetés-menete végül kiadja a hagyomány előírta „minél hosszabb sétát” és benne a „hétszeres kötelező megállást”. A rítus megidézése: korok és terek változásai felett a jelenbe ívelő emberi méltósággá nemesedik.
A szikár előadás csodája, hogy végül a filozófia archaikus igazságigénye győz: lét és más-lét között együtt ver hidat a szó és a szűkszavú kép. A publikum átéli ezt, és a premieren igen hosszan elnyúlt a vastaps. Törőcsik és Börcsök esetében felállva ünneplés, „standing ovation” a játszók (és a nézők) jutalma.

2. Liliomfi – praktikból szimultándíszlet

Az Örkény Szigligeti-Mohácsi-Mohácsi: Liliomfijában is erős a látványt érintő minimalizáló törekvés. Ez azonban nem párhuzamos a szöveggel. Mohácsiék ugyanis mindig hozzátesznek a sztorihoz és a szöveghez is, annak érdekében, hogy az előadás minél inkább a mában működjön. Szigligeti eredeti szövege aligha tenné lehetővé ezt a jelenbe-pörgést.
Fotó: theter.hu -Ilovszky Béla
Liliomfi- Örkény Színház

A szöveg mellé – ugyancsak a ’Mohácsi-dramaturgia’ szerint – most is ott van Kovács Márton zenés brigádja, Rozs Tamással és Némedi Árpáddal. Hangszereikkel ők is a szöveget mondják. Kovács Márton, mint máskor, most is egyszerre nagyon jelentős színészi jelenléttel, de ha kell, észrevétlenül van jelen. Némedi Árpád pedig plusz betétként fiziognómiájával is hozza az ál-Petőfit. Hiteles rátét ez, hiszen az 1850-es években – a darab születésekor – annyifelé látták a költőt az országban. Fotója is megjelenik a díszletben – olyan vágásban, mintha ellenőrizné Mohácsiék munkáját – szúrósan néz a szobafestés „léniája” mögül. Mellesleg: a fotó egy évszázadon keresztül kallódott, a centenáriumon került a Nemzeti Múzeumba – ahol nem foglalkoztak vele, míg 1954-ben Escher Károly nem jelentkezett, hogy restaurálja. Hogy ebben a Makk Károly Liliomfi filmjének (1953) van-e szerepe, mindegy.
Fotó: theter.hu -Ilovszky Béla
Gálffi László, Für Anikó, Máthé Zsolt
Akkor is átírták a komédiát, nevezetesen Bíró Yvett, Bacsó Péter és Mészöly Dezső. Elég jól sikerült, mert Darvas Iván, Pécsi Sándor, Krencsey Marianne, Dajka Margit, Tompa Sándor, Balázs Samu, Ruttkai Éva, Soós Imre és Garas Dezső „mennybementek” vele. Mohácsi generációjának, ha a mű címét hallja, a film ugrik be. Egyébként olvasom: a Szilvai Tódort remekbe formáló Gálffi Lászlónak volt egy Gállfy nevű őse, aki túlélte a szabadságharcot, de a Haynau vészbíróságát nem. Ekkortájt írta Szigligeti (eredetileg Szathmári József, de apja nemesi büszkeségében letiltotta vándorszínésznek állt fia névhasználatát.) a szinte önéletrajzi történetet. Minden mindennel összefügg, mondják a régiek, és Mohácsiék.
Például film és színház is áthatották egymást hajdanában. Így lehet, hogy Mohácsi és díszlettervezője, Khell Zsolt amolyan filmdíszletet csináltak. Mintha „hátulról látnánk” egy filmgyári díszletet, ugyanis nyers furnérelemekből – úgy hívták a régiek: „praktik” – építették meg a színpadot. Ezzel egyrészt sikerült elemelni a tér-időt. Másrészt a „megfordított” falak neutrálisak, a helyszíneket filmvalóságosan hozzák. Ez egy tévedések vígjátéka, senki és semmi sem az, aminek látszik. Mint Szigligetinél sem.
Fotó: theter.hu -Ilovszky Béla
Gálffi László, Máthé Zsolt, Für Anikó

A cselekményt azonban funkcionálisan is ki kell szolgálni. Színpadon igen ismerős toposz, hogy mi nézők az ajtóval középen elválasztott két teret egyszerre látjuk. Vígjátéki szempontból hálás, ám díszlet és játék szempontjából bajos dolog ez mindig. Mert az ajtó befogatlan tokja önállósítja magát, kileng. A játszókat pedig korlátozza a képzeletbeli fal. Khell Zsolt az ajtóból egymást támasztó kettőst épít, ami hol két-kijáratú egérlyuk, hol zseniálisan működő trükk-ajtó. Mohácsi ebből a korlátból is építkezni tud: színészei a díszlet hátsó falán lévő két ablaknyílást és a mögé képzelt párkányt is ajtóknak / folyosónak használják. Úgy, hogy akinek „nem kell”, ezt a mozgást nem látja.
A praktikat a filmhez úgy építették egykor, ahogyan a kép-plánok, a kamera-mozgás igényelte: abbamaradósan – ez pedig itt a színpadon telitalálat. A néző beavatottként rálát a „forgatásra”. Eleve „vágva és montírozva” van neki a látvány / a történet. Így lehet olyan dupla / triplafenekű a szöveg és a koreográfia, meg a zene, hogy a nevetéstől a nézők dőlnek, nem az ajtótok (utóbbi persze szcenikai bravúr is).
A szinte akrobatikus falmászó mutatványokhoz sima, alig minta után szabott (a nőknek amolyan könnyű kis nyári) „konfekció ruhákat” készített Remete Krisztina, a jelmeztervező. A fidres-fodros, biedermeier masni-szalag dömping is csak illúzió: nyomott mintaként tapad a színészre – nem akadályozza a játékát. Kicsit olyan az összhatás, mintha egy régi könyv lapjai között talált préselt virágokat látnánk. És ezt a színészek is érzik, felszabadítja őket a képi redukció. Az ibolyakék vagy a „liliom-lila” megannyi árnyalatában pompáznak színész és vándorszínész. Nevezetesen Polgár Csaba, Máthé Zsolt, Szandtner Anna és Törőcsik Franciska. Fiúk és lányok sziporkázva bolondítják Kamillát – Für Anikó – és az egész előadásból szinte egy zen-buddhista bölcsességével kiragyogó Gálffi Lászlót (Szilvai Tódor). Az író-rendező fordulatai szinte koanokat hoznak létre, Gállfi-mester ezekben a megvilágosodás, a szatori. Hozzá kalibrálják a két igazi Schwartz hülyeségét is – és így Epres Attila és Ficza István figurái nem annyira idióták, mint a lapos néplélektanból építkező Makk Károlynál. Ha tetszik: mi mai magyarok is hozzájuk mérjük magunkat.
Liliomfi- Örkény Színház

A különféle irodalmi idézetek – persze a Hamlet-próbán túl is – megtréfálják a nézőket. Sokszor van „már láttam” érzésünk. Például az Örkény egypercesből (A végzet) vett mérgezett pogácsa itt most csülkös babbá alakul át, de valaki valahol máshol fog belehalni… Nem Szigligeten, nem Badacsonyban, nem a Madách téren, hanem ki tudja merre, valahol Prakti-országban. Van is egy egyetemes, itt és most érzésünk. Ez leginkább a Vajda Milán által játszott „mamlac” Gyuri pincér figura morális tanpéldázatának köszönhető. Vajdáé az előadás másik nagy alakítása – lemerem írni: Soós Imre emlékéhez méltó. Persze Erzsi – Takács Nóra Diána – azért sem „nőhet hozzá”, mert a Mohácsi-testvérek által megírt (enyhén negatív) nőideál ezt nem is teszi lehetővé. Ezt a hendikepet erősíti a Szomszédasszony figurája is – Bíró Kriszta formázza a nála megszokott imponáló beleéléssel. Az előadás nem nő- és nem házasságtisztelő.
Fotó: theter.hu -Ilovszky Béla
Liliomfi- Örkény Színház

És a jól ismert karakterekben fürdenek a színészek. De a gender sci-fisen mai társas-valóságán mulatnak a nézők is. Végül az Indul a bakterházból, és tán a következő 120 év Magyarországáról idecsöppent két balga csendőrrel és énekesekkel megerősített, zenekarrá alakuló stáb fergeteges tuttijával az előadás megeleveníti a jelenidőt: Pató Pál urastul, ál-Petőfistül, sírva vigadóstul – az Óperencián innen. A vidáman drámai időutazás hajtóműve az előadás rendkívül fegyelmezett látványa, tárgyi struktúrája.

Szegő György
látványtervező
spacer
spacer
spacer
Főoldal Médiaajánlat Szolgáltatásaink Partnerek Impresszum Linkek
© 2017. - THEATER Online - theater.hu
Az oldalt támogatja az Informatikai és Hírközlési Minisztérium.
Szerverünk üzemeltetője és a Theater Online támogatója a GTS Hungary Távközlési Kft